A „forradalmi konzervativizmus” és a „reális utópia” között

Németh László politikai gondolkodásának mélyrétegében egyfajta „előre a múltba-időélmény” keresendő, amely „nem is túl távoli rokonát” a német konzervatív forradalom paradigmájában találja meg véli Békés Márton A hagyomány forradalma című könyvében, amelyben a 20. századi író konzervatív eszmekörrel való kapcsolatait kutatja.

Békés Márton „kora ellen küzdő” típusnak tartja Németh Lászlót, akit „politikai platonistának” is nevez, s úgy véli az író minőségszocializmusa egyfajta állásfoglalás a „mennyiség uralmával” szemben.

Vitathatatlan, hogy Némethet valóban megérinthette valami Spengler vagy Nietzsche korkritikájából, azt azonban kétséges, hogy ezzel valóban elhelyezhető-e a „konzervatív forradalom” paradigmájában. Németh „minőségszocializmusa” – a parlamentáris demokrácia kritikája ellenére is -, még mindig elég sok heterogén elemet tartalmaz, válságelemzése és korkritikája pedig (habár meglehetősen radikális) még így is túlságosan optimista. Eközben mégsem képviseli eléggé a felvilágosult racionalizmus eszményeivel való radikálisabb szembefordulást ahhoz, hogy a németországi eszmekör magyar képviselőjének tarthassuk.

Igaz az, hogy Spengler elementáris hatást gyakorolt Némethre a Jahre der Enstcheidung első magyar nyelvű ismertetőjében. Plasztikus erővel fogalmazza újra, s teszi megragadhatóvá a magyar közönség számára is a 18-19. század negatívnak vélt folyamatainak spengleri elemzését, mindenekelőtt a modern ipari kapitalizmus kulturálisan nivelláló, az élet magasabb eszményeivel szembeni közömbösségét:

„A népek élete sokágú s elsősorban politikai; a racionalizmus kora ezt az egész bonyolult szenvedéllyel irányított életet a gazdaság automatizmusává fakítja; a munka nem hivatás többé.”

Válságelemzés jelenik meg az Új Enciklopédia felé és Minőség forradalma című tanulmányokban is: Németh érzékenyen elemzi a modern műveltség szerinte technokratikus voltát, a „nagy egész” és a szellemi összefüggések látásának elveszését a modern tudományban („ismeret és szellem elszakadtak”), s panaszolja a közoktatás száraz racionalista szemléletét. 

Úgy véli, a „Spengler-kor látomásában sok az igazság,” azonban mégsem tudja elfogadni a „porosz” szerző konzervatív arisztokratizmusát, a rendi nemesség megőrzésének és újjászületésének vágyát, és láthatóan kevéssé áll közel hozzá a hierarchia eszménye.

„Fegyelem, kultúra, kormányozni tudó nemesség kell, mondom én is. Kell, de honnan kell? A hűbérvilág maradványaiból kell, vagy onnan kell, ahonnan jelentkezik? Tapasztalataim és az utolsó tizenöt év példája alapján én nem tudom máshonnan várni ezt a nemességet, mint a káosz vállalkozó elemeit földobó »mozgalomból«.”

Németh abból a szempontból is elveti, hibásnak találja spengleri szemléletet, hogy „túlságosan kritikusan” viszonyul a 19. századhoz, nem véve észre, hogy a század „nem tiszta züllés, szétesés; kötött erök szabaddá válása, kínálkozása is”, hiszen, mint írja:

„A marxizmusnak nem vagyok barátja, de a marxi nyelv alatt élet is tudott keletkezni; szervezetek támadtak; s az idegekig ivódó fegyelem, ha kezdetleges is: kultúra.”

Az 1943-as kötet soron következő esszéjében Németh már Lenint is méltatja, aki szerinte „nagy politikus volt”, „Marx mellett a szocializmus másik nagy tanítója” az orosz forradalom pedig „politikai tehetségének műve.” Ez utóbbi forradalomról Németh egyébiránt meglehetősen pozitívan vélekedik:

„Lenin orosz volt; a cárizmust akarta megdönteni, a cár szolgáit elsöpörni, az orosz milliókat emberi élethez juttatni. A lappangó orosz indulat volt ő; mint forradalmár erre az indulatra apellált s ezt állította maga mellé.”

Az író sokat emlegetett utópizmusa ebben a motívumban is megjelenik, ugyanakkor érdemes hangsúlyozni, hogy ezen utópizmusa messze több volt egyszerű progresszív utópizmusmnál. Az utópia felfogása nála nem feltétlenül a progresszív-immanens jövő eljövetelének ígéretéből táplálkozik, hanem valamiféleképpen megjelenik benne a transzcendens „Isten országának” visszhangja is. Szépen fogalmazza át Németh az emberi lényeg „nem evilágból való” voltának mitikus-vallásos képzetét a már említett Spengler-esszében:

„Az utópia legmagasabb fogalmazásában azt jelenti, hogy az ember nem egészen történelmi lény. Ki van szolgáltatva a történelem rángatásának, de ki van szolgáltatva orra fölött a levegőnek is. A sophoklesi alakok isten-gyűlöletében éppúgy ott szorong ez az »utópia«, mint a keresztény lovagkor hőseiben, akik egyszerre voltak katonái Isten országának es a maguk hazájának. Ez az utópia nem ellenkezik a valóság ismeretével, s őt mintha kiegészítené.”

Konkrét politikai programtervezeteiben, elgondolásaiban Németh egy „reális utópiát” kívánt megfogalmazni – több-kevesebb sikerrel. Az olyan sajátos, csak rá jellemző fogalmak mint: homo kvalitativus, az új nemesség, Kert-Magyarország, tájházak, mélymagyar/hígmagyar, és a remélt „értelmiségi társadalom” eljövetele, mind ehhez a némethi „reális utópiához” tartoznak. Legrészletesebb politikai programtervét, A reform-ot, 1935-ben Gömbös Gyulának, az akkori magyar miniszterelnöknek ajánlotta: a reformterv a „Telepes-Magyarország” gondolata sokkal hűbb a „nem marxista szocializmus” javaslatához ugyanakkor némileg anakronisztikus „agrárius-republikánus” felhangokkal. Államosítás, a nagybirtok felosztása, kötelező szövetkezet, „a termelők szindikátusai”, ugyanakkor hivatásrendi elemekből (is) felálló parlament, erős államfői hatalommal. Utóbbi, az erős állami beavatkozás, amely „ha meg is engedi a versenyt, egy starttól indít el minden versenybe indulót, s nem tűri, hogy a sikeres magánvállalkozás, mint öröklődő magánvagyon halmozódjék föl” még némi rousseauisztikus színezetet is kölcsönöz ennek a soha meg nem valósult államnak.

Az új társadalmat vezetni hivatott, némileg homályos tartalmú „új nemesség”(a Németh által megfogalmazott eliteszme) nem osztály vagy privilégiumokkal rendelkező kaszt (habár határozottan vannak kaszt-szerű vonásai is). Inkább egyfajta új értelmiségi nemzedék volna, amely – szemben a dekadensnek vélt „régi nemességgel” – felelős módon hivatott „áldozatra elszántan élni az önzésben, a hagyomány gazdagságát képviselni a sivárságban, a hatalmat is vállalni az eszme érdekében,”, ugyanakkor, „harcos” és „szerzetes” egyszerre.

Egy vágyott „osztálytalan társadalomban” Németh ekkor már „népbarát értelmiségi réteget” vizionált, amelyhez egy idő után mindenkinek csatlakoznia kell, „e felé siet most mindenki” – írja, a parasztság városiasodását nem bánva. „A parasztság számára ez feltörés, haladás, kikapaszkodás egy olyan életmódból, amelyet ázsiai paraszt-mezőgazdaságunk tart fenn az ország nagy részében” a folyamatok szerinte „parasztságot a városi műveltség felé viszik.”