Az úgynevezett „konzervatív forradalom” kifejezéssel egy sajátos politikafilozófiai eszmekörre és kulturális-irodalmi áramlatra utalunk, amely 1918 és 1933, az első világháború és a náci Németország időszaka között bontakozott ki.
A konzervatív forradalom jelensége, amelyet „német neokonzervatív mozgalomnak” vagy „új nacionalizmusnak” egyaránt nevez a vonatkozó szakirodalom, a weimari korszak intellektuális légkörét jelentékeny mértékben meghatározta. Az irányzattal összefüggő bizonyos nevek: Moeller van den Bruck, Othmar Spann, Ernst von Solomon, Ernst Niekisch vagy Edgar Julius Jung mára vagy feledésbe merültek és csak a német irodalom, politika- és filozófiatörténet művelői számára csengenek ismerősen. Olyan személyiségek azonban, mint a szépíróként is híressé vált Ernst Jünger, az egyik legnagyobb 20. századi német költőként számot tartott Stefan George, a történet- és politikafilozófia köréből pedig Oswald Spengler és Carl Schmitt is a „konzervatív forradalom” tágabb környezetébe sorolható művészek és gondolkodók. Az irodalmi hagyomány vonatkozásában szintén ide kapcsolódott Hugo von Hoffmanstahl – akihez a kifejezés egyik legkorábbi használata is köthető – valamint Gottfried Benn és a költő-filozófus Ludwig Klages. A ma is széles körben olvasott Thomas Mann, szintén e mozgalom tágabb környezetében fejtette ki élete első felének írói tevékenységét, és egészen az 1920-as évek elején bekövetkezett eszmei fordulatáig a konzervatív forradalom irodalmi képviselői közé sorolható.
A konzervatív forradalom fogalmát Armin Mohler hozta be a tudományos köztudatba 1950-ben, a két világháború közötti német konzervativizmusról szóló doktori értekezésével (Die konservative Revolution in Deutschland 1918-1932), a hazai politikatudomány és eszmetörténet vonatkozásait tekintve Karácsony András és Csejtei Dezső értekeztek hosszabban a tárgyalt jelenség kapcsán.
Ma is vita tárgyát képezi, hogy a „német konzervatív forradalom” fogalma alatt voltaképpen beszélhetünk-e egyetlen egységes irányzatról, vagy csupán politikai eszmék egyfajta lazán összefüggő halmáról lehet beszélni, amelyet mindenekelőtt a közös ellenségkép (a „weimari rendszer”) egyesít. Mégis, Csejtei Dezsővel együtt elmondhatjuk: a fogalom használata a politikaelméleti és eszmetörténeti szakirodalomban mára meghonosodott.
A konzervatív forradalom jelensége részben a bismarcki-i „államépítés” által a 19. században kialakított német államnak az első világháborút követő összeomlásából következett, ennek külső-belső válságára reagált, a háborúban elszenvedett vereségéből született meg. Tágabb eszme- és politikatörténeti összefüggéseket tekintve azonban a konzervatív forradalom nem tekinthető egyetlen – habár kataklizmaszerű – politikai esemény következményének. Mélyebb szellemi gyökereinek vonatkozásait tekintve a felvilágosodáskori politikai racionalizmus és az ebből következő szekularizációs folyamattal szemben táplált ellenérzések jellegzetesen német megfogalmazása volt. A konzervatív forradalmárok általában nem fogadták el az „organikus fejlődésnek” az angolszász és amerikai konzervativizmusban megfogalmazott gondolatát; illetve úgy vélték, a kontinuitás gondolata kevéssé alkalmazható a kontinens – különösen Németország – viszonyainak tekintetében, mint a szigetországban és a tengerentúlon. A legnagyobb részük az angolszász konzervatívoknál határozottabban állt szemben az egyenlőségeszmével, a liberalizmus bármilyen formájával és a parlamentáris demokráciával, amelyet a „burzsoázia kulturális szellemével” hoztak összefüggésbe: mindez a német történeti fejlődés kulturális és filozófiai gondolkodásának sajátosságaira éppúgy visszavezethető, mint arra, amit Fritz Stern nyomán a modernitás legjellemzőbb társadalmi-politikai jelenségei és kulturális tendenciái felett érzett „kulturális kétségbeesésnek” nevezhetünk.
A konzervatív forradalom teoretikusait jelentős mértékben inspirálta Nietzsche, akit Thomas Mann Orosz antológia című esszéjében jellemzett úgy, mint „konzervativizmus és forradalom” szintézisét, ugyanakkor nem minden esetben fogadták el Nietzsche megvetését a keresztény etika kapcsán. A német romantika felvilágosodás-ellenes és antiracionalista tendenciái – Novalis „mágikus idealizmusa”, Fichte elgondolása az abszolút szellemről és a kései Schelling történelemfilozófiája – éppúgy hatást gyakoroltak rájuk, mint az organikus társadalomnak az a víziója, amely Friedrich von Genzt-nél, de különösen Adam Müllernél jelent meg. A porosz katonai tradíció militáns nacionalizmusa éppúgy hatást gyakorolt az irányzat képviselőire, mint a világháborús „frontélmény” az áldozatvállalás, heroizmus, bajtársiasság dicsőítése, valamint a halál és erőszak állandó jelenléte, amely a „boldog békeidők” és a „hosszú tizenkilencedik század” tragikus végét jelentette.
Az első világháború elementáris tapasztalata is felerősítette a fejlődéseszmével szembeni szkepticizmust: a konzervatív forradalom képviselői kevéssé fogadták el az emberiség linerális fejlődésének gondolatát, ehelyett inkább a kulturális ciklusokban gondolkoztak, (lásd különösen Spengler „kultúra-morfológiáját”) a 18-19. század leglényegesebb civilizációs és kulturális tendenciáit pedig nem értékelték egyértelműen pozitívan. A francia forradalom és felvilágosodás örökségével szembeforduló konzervatív forradalom alapélménye tehát, hasonló volt a korábbi konzervativizmusnak a forradalmat és folyományait illető bírálatához, miközben egyik legalapvetőbb sajátossága éppen az volt, hogy nem kívánt visszatérni egyetlen korábbi rendhez sem, főként nem kívánta visszaállítani az 1918-at közvetlenül megelőző Hohenzollern-dinasztiát és a „vilmosi Németország” viszonyait. Ezzel szemben, irányzat egyik meghatározó alakjának, Erik Moeller van den Brucknak a szavaival élve úgy vélték: „konzervatív tett megpróbálni megteremteni azokat a dolgokat, amelyek megőrzésre érdemesek.” Éppen ezért a német konzervatív forradalom esetében nem egyszerűen „reakcióról” vagy olyan ellenforradalomról beszélhetünk, amely a korábbi, meglévő rend erőinek akciójából származik. A cél mindenekelőtt az volt, hogy olyan új formákat és olyan intézményeket teremtsenek, amelyek a hierarchikus rendként felfogott világegésszel, valamint egy olyan egyetemes értékvilággal is koherenciában állnak, amely a világtörténelem folyamataiban éppúgy kifejeződik, mint a társadalom szervezetében vagy az államban. A Stefan George körül formálódó George-körtől származik a „Titkos Németország” (Geheimes Deutschland) kifejezés, amely az egalitárius irányú történelmi, gazdasági és politikai változásoktól érintetlen (és érinthetetlen) Németország képére vonatkozott. A később sok különböző kontextusban is alkalmazott, szimbólummá váló kifejezést először Karl Wolskehl, a kör egyik tagja használta George világnézetét és költészetét illetően, amelynek arisztokratikus szellemi perspektívái nemcsak a francia felvilágosodást, hanem az akkor „hivatalos” Németország, a császárság ideológiai alapjait is visszautasítva a kulturális és metafizikai kontinuitás egy olyan vonalát teremtik meg, amely a görög-római antikvitás szellemiségétől a Honenstaufen-lovagkoron át egészen George modern költészetéig húzódik.
A második világháborút követően, a németországi konzervatív forradalomnak mindenekelőtt azt vetették szemére, hogy a nemzetiszocializmus megalapozója volt. Thomas Mann már 1933-ban úgy vélte: „.minden konzervatív forradalom a nemzetiszocializmusba torkollik.” Mann értelmezését a fogalom használatának tisztán tudományos alapon érvelő ellenzői (például Stefan Breuer) és a konzervatív forradalom ideológiai ellenfelei egyaránt átvették.
Az újabb szakirodalom azonban (Karácsony András, Rolf Peter Sieferle, Karlheinz Weißmann) úgy véli: a kontinuitás feltételezése kapcsán téves leegyszerűsítésről van szó. Ahogyan Sieferle fogalmaz: „Hetven esztendő távlatából a frontok oly módon szorulnak össze, hogy az, ami ma egyetlen barna mocsárnak tűnik, a maga idejében heves harcoktól áthatott politikai terület volt.”
Nem érdemes tagadni persze, hogy legfőképpen az ellenséget, a weimari köztársaságot tekintve, valóban voltak és lehettek érintkezési pontok a nemzetiszocializmus és a konzervatív forradalom mozgalmának képviselői között. A konzervatív forradalomárok legnagyobb többségétől azonban idegen volt a nemzetiszocialista rasszelmélet, a nagynémet nacionalizmus és azok az egalitárius és proletár vonások is, amelyek a nemzetiszocialista politikai programot és doktrínát néhány vonatkozásban jellemezték. Mindezen jelentős különbségek ellenére, bizonyos, a konzervatív forradalom tágabb eszmekörébe sorolható gondolkodók, mint például Carl Schmitt, Martin Heidegger vagy Alfred Baeumler – meggyőződésből vagy karriervágyból – valóban csatlakoztak a nemzetiszocialista párthoz, mikor az 1933-ban az megragadta a politikai hatalmat. Mások azonban, mint például Ernst Jünger vagy Othmar Spann először támogatták, majd kiábrándultak és részben szembefordultak vele, az olyanok pedig, mint Oswald Spengler, Ernst Niekisch vagy Edgar Julius Jung szinte a kezdetektől fogva ellenszenvet éreztek a nemzetiszocialista mozgalom és eszmeiség iránt.
Irodalom:
Karácsony András: A konzervatív forradalom utópiája a két világháború közötti Németországban. Századvég, 2005/1, 69-104.
Csejtei Dezső: Exkurzus: a „konzervatív forradalom fogalmáról.” In. Csejtei Dezső-Juhász Anikó: Oswald Spengler élete és filozófiája. Attraktor, 2009, Máriabesnyő-Gödöllő. 282-299.)
Fritz Stern: The Politics Of Cultural Despair. A Study In The Rise Of The Germanic Ideology. Berkeley, University of California Press, 1961.
Rolf Peter Sieferle: Die Konservative Revolution. Fünf biographische Skizzen. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 1995.
