A pár évvel ezelőtti sérelemtanulmányok-botrány főhősei, Helen Pluckrose és James Lindsay új könyvvel jelentkeztek, amelyben a progresszív ideológián alapuló politikai aktivizmus eredetét és a belőle fakadó veszélyeket mutatják be közérthető formában. A nyugati társadalmakban az utóbbi két évtizedben domináns pozícióba került irányzat a liberális demokrácia konszenzusosnak vélt alapértékeivel is egyre nyíltabban szembe fordul, és különféle identitáspolitikai témák mentén támadja azok működőképességét.
A Pluckrose−Lindsay szerzőpáros a liberalizmus politikai filozófiai alapján állva tett kísérletet a liberalizmus és a modernitás által meghatározott nyugati civilizáció eszmei alapjait fenyegető veszélyek számbavételére, és a veszélyek elleni védekezés módjainak felmutatására. Véleményük szerint a nyugati demokráciákat egyaránt fenyegeti a balos forradalmi és a jobboldali reakciós nyomás, amelyek egyaránt illiberális irányba akarják kényszeríteni a társadalmakat. Mindkét irányzat képviselői egyaránt egzisztenciális fenyegetésként tekintenek a másikra, és egyre szélsőségesebb irányba mozdulnak el.
Bár a szerzők a jobboldal problémáját is súlyosnak tartják, könyvükben mégis a baloldal problémájával foglalkoznak behatóan, mivel úgy látják, hogy utóbbi egyre inkább eltávolodott történeti erősségétől, a liberalizmustól, amelyet pedig a szekuláris liberális demokráciák fennmaradásának szempontjából létfontosságúnak tekintenek.
A probléma gyökerét abban látják, hogy a magát haladóként értelmező baloldal megtagadta a modernitást, és a posztmodernizmussal kötött szövetséget, amely elutasítja az objektív igazság létezését. Könyvükben az 1960-as évektől végigkísérik a posztmodernizmus kialakulását és alakváltozásait, eljutva a kommunista ideológia széleskörű hanyatlása és a (fehér felsőbbrendűségre alapozott) gyarmati elnyomás összeomlása óta megtapasztalható legtürelmetlenebb és legtekintélyelvűbb ideológia felemelkedéséig.
Ez a mozgalom saját céljául a „társadalmi igazságosság” megvalósítását tűzte ki, amely fogalom már közel két évszázados múltra tekinthet vissza. Az ezzel kapcsolatos irányzatok egyike a kritikai elmélet (critical theory), ennek egyik ága a posztmodernizmus, amely önálló elméleti irányzattá válva az 1980-as és 1990-es évektől olyan aktivistákat kezdett inspirálni, akik saját mozgalmukat a nagybetűs Társadalmi Igazságosság mozgalmának kezdték nevezni. Ez az elnevezés a társadalmi igazságosságnak egy specifikus doktriner értelmezését és annak gyakorlati megvalósítására irányuló törekvést takarja.
A szerzők ellentmondást látnak a nagybetűs Társadalmi Igazságosság és a fogalom tágabb értelemben vett jelentése között. Előbbit éppen az utóbbi szempontjából tartják veszélyesnek és utasítják el. A Társadalmi Igazságosság aktivista képviselői egyre nagyobb társadalmi befolyással bírnak, hatásuk leginkább a különféle „identitáspolitikák” és a politikai korrektség formájában nyilvánul meg. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy ezen merev szabályok be nem tartása olyan jó szándékú emberek karrierjére és megítélésére is végzetes következményekkel jár, akik egyébként az általános szabadság és egyenlőség eszmei alapján állnak. Mindez egyértelműen sérti a liberális demokráciák alapjának tekintett szólás- és gondolatszabadság elvét, és intézményesülve a szerzők szerint nem más, mint az autoritarizmus egyik formája.
A szerzők szerint magyarázatra szorul, hogy a szavak jelentése hihetetlen gyorsasággal változik meg egy sajátos világnézet alapján, amellyel azonban csak a „felébredt” (awakened, „woke”), beavatottak vannak tisztában. Az általuk képviselt kultúra is teljesen eltérő a hétköznapi emberekétől, de abba van beágyazva. Ezen világnézet képviselőit nagyon nehéz megérteni és velük kommunikálni, mert a hatalom, a nyelv, a tudás, és ezek viszonylatainak megszállottjai. Minden társadalmi megnyilvánulásban a hatalmi dinamika működését vélik tetten érni, világnézetük középpontjában a különféle identitásmeghatározó tényezők szerint csoportosított társadalmi és kulturális sérelmek zéró összegű politikai harca áll, mindenhol egyenlőtlenséget és elnyomást látnak.
Pluckrose és Lindsay ezzel a posztmodern elméletből levezethető, és kizárólagosságra törekvő doktriner aktivizmussal szemben egy filozófiai értelemben vett liberális utat javasolnak. Nézeteik szerint ezt a liberális utat követve eredményesen lehet fellépni a tudomány, az aktivizmus és a mindennapi élet területén tapasztalható szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben. Ennek kijelöléséhez azonban előbb alaposan körbejárják a posztmodern ideológia történeti hátterét és jellemző vonásait.
A könyv első fejezetében az eredeti posztmodernizmus legfontosabb állításait tekintik át. A második fejezet ezen gondolatok átalakulását, megszilárdulását, és a politikai cselekvés terén alkalmazhatóvá tételüket mutatja be mint alkalmazott posztmodernizmust (applied postmodernism).
A harmadiktól a hatodik fejezetig terjedő részben az egyes alakváltozatok kerülnek részletes bemutatásra: a posztkolonializmus, a queer és a faji kritika (critical race) elméletei, valamint az interszekcionális feminizmus. A hetedik fejezet az olyan újabb kritikai elméleteket tárgyalja, amelyek a fogyatékosság és az elhízottság problémaköreihez kapcsolódnak.
A nyolcadik fejezetet a szerzők a posztmodern eszmék 2010 körül kezdődő második evolúciójának szentelték, amelynek képviselői a posztmodern eredeti viszonylagosságelvével is szakítva, alapelveiket és témáikat az abszolút igazság szintjére emelték. A Társadalmi Igazságosság szerinti Igazság (The truth according to Social Justice) aktivistái a meglévő elméleteket és tanulmányokat egy leegyszerűsített, dogmatikus módszertanba kombinálták össze, amelyet „a Társadalmi Igazságosság tudományának” nevezhetünk.
A posztmodernizmus cinikus elméleteivel dekonstruálta a régi vallásokat (kereszténység) és világi ideológiákat (marxizmus), de a tudomány, a filozófiai liberalizmus és a „haladás” összetartó modern rendszereit is, és helyükbe a saját, Társadalmi Igazságosságnak nevezett új vallását állította. Ennek hatása egyre nyilvánvalóbb a tudomány és a józan ész elleni támadásokon keresztül. Az ilyen eszmékkel szembeni érvelés nehézsége a szerzők szerint abban rejlik, hogy irracionális és illiberális voltuk felismerését képviselőik gyakran úgy állítják be, mint a társadalmi igazságosságra való törekvés tagadását. A szerzők szerint mindeddig nem kellett védelmezni az egyetemes liberális etikát, az észszerűséget és a bizonyítékokkal alátámasztott tudományos állításokat olyanokkal szemben, akik magukra a társadalmi igazságosság bajnokaiként tekintenek.
A kilencedik fejezet az egyetemi világ falai közül kiszabadult elmélet valós környezetben megtapasztalható hatásait vizsgálja, konkrét példákon keresztül mutatva be azt. Az utolsó, tizedik fejezet a szélsőséges eszmékkel szembeni küzdelem során követendő útként az egyetemes liberális alapelvekhez és a modernitást meghatározó szigorúan vett bizonyíték-alapú tudományossághoz való ragaszkodást jelöli ki.
A Társadalmi Igazságosság tudományának a szerzők által képviselt liberális kritikája rámutat arra, hogy ez a fajta tudományos aktivizmus nem szolgálja az igazságos társadalom és az egyenlőség megvalósítását. Amellett érvelnek, hogy a modernitással történetileg kialakult liberális társadalmakban folyamatosan növekedett a társadalmi igazságosság szintje, tehát a probléma nem a szilárd liberális alapstruktúrában rejlik, hanem az azokhoz való korlátozott hozzáférésben, amelyen a társadalom alapértékeinek felforgatása nélkül is lehet segíteni.
A zárófejezetben világosan körül is írják, hogy szerintük melyek a liberalizmus fő jellemvonásai: a valóság többé-kevésbé objektív megismerhetősége, világos kategorizációk és fogalmi tisztaság, az egyéni és az egyetemes emberi értékek tiszteletben tartása, az emberi méltóság középpontba állítása, az igazság vitákon keresztül történő megközelítése. Nézetük szerint a liberalizmus elfogadja a kritikákat és képes önkorrekcióra, hisz a haladásban, alapvetően konstruktív, mert fejlődési folyamatok eredménye, tolerálja az eltérő nézeteket, a szólás szabadságát. Ráirányítja a figyelmet saját tökéletlenségeire, annak reményében, hogy ezáltal ki lehet majd javítani azokat. A liberalizmus nem tökéletes, szemben a magát annak állító Elmélettel.
Pluckrose és Lindsay szerint a modernitást a liberális rendszer tette lehetővé. A liberalizmust nem egyes szerzők alkották meg, és nem köthető se konkrét földrajzi helyhez, se történelmi korhoz. A liberalizmushoz vezető fő impulzus a meglévő rendszeren való változtatás a meglévő jó megtartásával és a rossz kijavításával. A radikális kritikai elméletek hívei félreértik a liberalizmust.
A könyv szerzői a nyugati társadalmakban napjainkra döntő befolyást és hatalmi pozíciókat birtokló radikális posztmodernista elméleteken alapuló politikai aktivizmus megalapozott kritikáját bevallottan haladáselvű, modernista és liberális pozícióból végzik el. Bár a Társadalmi Igazságosság elméleteire vonatkozó megállapításaik nagy többségével konzervatív nézőpontból is egyetérthetünk, a liberalizmus történetietlen értelmezése problematikusnak bizonyulhat. Állításuk szerint ugyanis a vallások és az elméleti konstrukciók metanarratívák, a liberalizmus és a tudomány azonban nem, hanem gyakorlati tapasztalatokon alapuló, önreflexióra és önkorrekcióra képes rendszerek. A liberalizmus esetében ez legalábbis erősen vitatható, hiszen a fogalom jelentése a XVIII. századtól kezdve a XXI. századig döntő módon megváltozott, úgyhogy aligha beszélhetünk általános értelemben vett liberalizmusról, mint jelenleg érvényes válaszokat kínáló paradigmáról: a fogalom csak jelzőkkel ellátva lehet konkrét politikai eszmék hordozója. Az emberi természet általuk képviselt optimista felfogását se támasztják alá korunk politikai fejleményei, így csak remélni lehet, hogy a liberális nyugati demokráciák valóban képesek lesznek az autoriter Társadalmi Igazságosság-aktivizmus antidemokratikus és antiliberális túlkapásaival szembeni önkorrekcióra saját fennmaradásuk érdekében.
Helen Pluckrose and James Lindsay: Cynical theories: how activist scholarship made everything about race, gender, and identity − and why this harms everybody, Durham: Pitchstone Publishing, 2020.
