Carl A. Huffman, a Kr.e. V. és IV. századi püthagoreus politikai filozófia talán legmeghatározóbb kutatója és kommentátora, csaknem tíz évvel Arisztoxenosz munkásságát vizsgáló szerkesztett kötetének megjelenését követően egy újabb kötettel, Aristoxenus of Tarentum: The Pythagorean precepts (How to live a Pythagorean life), gazdagította a korai püthagoreus politikai filozófiához kapcsolódó tudományos diskurzust.
Carl A. Huffman 1993-ban robbant be a tudományos köztudatba első nagysikerű, Krotóni Philoláosz töredékeit kommentáló, művével. A kötetet 2005-ben az utolsó nagy püthagoreus gondolkodó, a leginkább a platóni Hetedik levélből ismert Tarentumi Arkhütasz filozófiai örökségét elemző átfogó kommentár követte, amely sorozatot mintegy megkoronázandó olvashatjuk a korai püthagoreanizmus és kifejezetten Arkhütasz legfontosabb megismerési forrását nyújtó Arisztoxenosz-kommentárt. Arisztoxenosz számos Püthagorasszal, illetve püthagoreusokkal foglalkozó életrajzi és filozófiatörténeti művet írt, amelyek azonban jórészt sajnos nem maradtak ránk. Különösen fontos a leginkább Iamblikhosznál fennmaradt A püthagoreus életről, illetve a jelen kötetben kommentált, töredékeiben megőrzött Püthagoreus mondások című műve.
A kötet két nagyobb részre tagolódik, az első részben Huffman átfogó bevezetést és áttekintést nyújt egyrészt a Püthagoreus mondások keletkezésével, szöveghagyományozásával, stílusával és forrásaival, másrészt pedig a töredékek hatástörténetével és a modern értelmezések rendszerezésével kapcsolatban. A második részt Huffman természetesen a tőle megszokott alapossággal, a töredékek részletes bemutatásának és sorról sorra történő kommentálásának szenteli. Ez utóbbi részben Huffman tizenegy töredéket azonosít, amelyek közül doxográfiai szempontból a rend fontosságát hangsúlyozó második és a neveléshez kapcsolódó kilencedik tekinthető a legfontosabbnak.
A kötet első részéből megtudhatjuk, hogy Arisztoxenosz, mielőtt csatlakozott volna a Líceumhoz, az Arkhütasz belső köreihez tartozó püthagoreus, Xenophiosz tanítványa volt, így jó eséllyel gondolhatjuk, hogy az általa rögzített püthagoreus tanítások a szatirikus művekben fennmaradt tabukkal és babonákkal szemben, hiteles leírását adják legkevesebb valamiféle püthagoreus felfogásnak. Arisztoxenosz feltehetőleg pontosan ezekkel a tévképzetekkel szemben szeretett volna mintegy a korai püthagoreanizmus védelmezőjeként fellépni. Külön érdekesség számba megy, hogy Arisztoxenosz meghatározó módon az utolsó nagy püthagoreus szellemi központhoz, Tarentumhoz és édesapja, illetve mestere révén az utolsó nagy püthagoreushoz, Arkhütaszhoz és a hozzá kapcsolódó szellemi hagyományhoz kötődött. Ebből több következtetést is levezethetünk, amelyek Huffman Arkhütasz kommentárját egészen új megvilágításba helyezik. Egyrészt megállapíthatjuk, hogy Arisztoxenosz Püthagoreus mondások című műve jó összehasonlítási alapot nyújthat az Arkhütasz töredékek eredetiségének vizsgálata során, másrészt Arisztoxenosz célját és stílusát ismerve újfajta magyarázattal szolgálhatunk az olyan vitatott eredetiségű művek keletkezésére, mint az Arkhütasznak tulajdonított Törvényről és igazságosságról című töredékek.
Külön érdekesség számba megy, hogy míg az előbbi mű arkhütaszi eredetét az Arkhütasz kommentárban Huffman kategorikusan elutasította, azzal együtt, hogy kénytelen volt beismerni, hogy több meggyőző érv is felhozható a mű arkhütaszi eredete mellett, addig jelen kötetben némileg árnyalni kényszerül eredeti észrevételeit. A második töredék kapcsán visszatérhetünk ugyanis ehhez a vitához, amelyet egy új kritikai észrevétellel gazdagít a szerző. Az Arkhütasszal foglalkozó szakirodalom a Törvényről és igazságosságról című töredékek hellenisztikus eredetét rendszerint többek között az uralkodó emberszerető (philanthróposz) leírásával szokták alátámasztani. Ehhez nagyon hasonló leírással találkozhatunk ugyanakkor a második arisztoxenoszi töredékben, amelynek nyomán Huffman kénytelen egyértelműen elfogadni a két mű esetleges kapcsolódását. Ez természetesen nem implikálja a Törvényről és igazságosságról című mű eredetiségét, de jelentheti a szakirodalomban Philip Sidney Horky és Monte Ransome Johnson által képviselt álláspont felé való közelítést, jelesül, hogy a töredékek Arisztoxenosz egy másik művéből, az Arkhütasz életéből származnak.
Noha Horky és Johnson tézise sehol sem kerül említésre Huffman művében, mintegy e kritikát megelőzendő a kilencedik töredék kommentárjában – amely részben a vágyakkal is foglalkozik – leszögezi Huffman, hogy Arisztoxenosz püthagoreus leírása és a Törvényről és igazságosságról szóló töredék kapcsolódó, meglehetősen ellentmondásos állításai, illetve a szintén a vágyakozásról szóló ismert Arkhütasz töredékek között nem lát összefüggést. Ez utóbbival kapcsolatban, úgy gondolom, Huffman figyelmen kívül hagyta az úgynevezett Arkhütasz-Polüarkhosz vita kontextusát: a vita nem a vágyakról, hanem az erények hasznáról szól és meggyőzőbbnek találom Horky és Johnson értelmezését.
Összességében, meglátásom szerint, Huffman műve messzemenőkig eleget tesz a cambridge-i kommentárok által támasztott magas akadémiai elvárásoknak; a szerző egy remekül használható, alapos és széles körű kitekintést nyújtó Arisztoxenosz kommentárral gazdagította a sorozatot. A kommentár valódi érdekessége, ahogyan erre fent is utaltam, nem annyira önmagában, hanem az előző, Arkhütasz kommentárhoz való kapcsolódásában keresendő. Arkhütasz említett töredéke kapcsán, úgy tűnik, heves akadémiai vita van kibontakozóban, amely vita megértéséhez és a töredékek arkhütaszi eredetiségének megállapításához jelen kötet is jelentékeny hozzájárulást tesz.
Carl A. Huffman: Aristoxenus of Tarentum: The Pythagorean Precepts (How to Live a Pythagorean Life). An Edition of and Commentary on the Fragments with an Introduction. Cambridge: Cambridge University Press, 2019.
