A leginkább komor hangvételű romantikus történelmi regényeiről elhíresült Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond, akit Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet című könyve a „19. század legjelentősebb magyar konzervatív politikai gondolkodójának” nevezi az egyik legrégibb erdélyi arisztokrata család egyenes ági leszármazottja volt. A fiatal Kemény a nagyenyedi kollégiumban jogi stúdiumai során ismerkedett meg a német felvilágosodás, romantika és idealizmus legfontosabb szerzőivel – gondolkodásuk alapvonásai, a történetiség filozófiai szempontú megközelítése, az emberi természet és racionalitás lehetőségeivel kapcsolatos szkepticizmusuk, állásfoglalásaik a kétely nélküli haladáshittel szemben, közreműködött Kemény világnézetének kialakulásában és megszilárdulásában. Kemény azonban sohasem volt tagja formálisan a konzervatív pártnak: kezdetben az ellenzéki sajtóban működött, a reformkor számos politikai-filozófiai irányzatához közel kerülve. Kétségkívül erősen hatottak rá korának liberális eszmeáramlatai is (John Stuart Mill) azonban Kemény, a gyerekkorától fogva melankolikus, szkeptikus és tépelődő természet, véglegesen e „haladó eszmék” egyik iránya mellett sem kötelezte el magát: Mindez különösen jól nyomon követhető irodalmi alkotásainak komor, sötét hangvételén, az emberi természettel szembeni határozott pesszimizmusán a vágyaknak és az akaratnak különösen tragikus ábrázolásmódjában.
Korai, liberális hangvételű cikkeiben még hasonult a politizáló reformnemesség általános követeléseihez, a feudalizmus ellenfeleként lépett fel, „ó intézményeink” átalakítását követelte, a magyar nemesség műveletlen és provinciális állapotát bírálta, a cenzúra megszüntetését, „hírlapszabadságot” követelt. Az 1848-49-es forradalom és lázadás leverését követően írta meg két, politikaelméleti szempontból legjelentősebb munkáját, és ekkoriban vált szemlélete szkepticizmusra hajlamos liberálisból végérvényesen konzervatívvá. 1850-es a Forradalom után, és különösen a második, 1851-ben megjelent röpirata, a Még egy szó a forradalom után Takáts szerint „a magyar konzervatív gondolkodás talán legfontosabb alkotása.”
Amellett, hogy Kemény Zsigmond a régi rend elkerülhetetlen felbomlását írói pályája folyamán mindvégig tudomásul vette, sohasem állította azt, hogy e folyamatnak nincsenek árnyoldalai. Megközelítése, a pályatársainak többsége által kritikátlanul elfogadott haladáseszmével szemben, filozófiai előképzettségének és talán lelki alkatának köszönhetően már ekkoriban is hajlott a szkepticizmusra, a leegyszerűsítő és absztrakt megoldásokkal szembeni kételyekre: akár a francia felvilágosodás materializmusát katolikus-konzervatív alapról bíráló De Bonald, Kemény is felhívta a figyelmet a modern ipari munkásságnak a lét és a vallás hagyományos forrásaitól történő elidegenedésére, a parasztság gyökértelenedésére és életkörülményeinek romlására. Sőt, Kemény a kapitalizmus bírálata kapcsán, anélkül persze, hogy egyetértett volna ateizmusukkal és materializmusukkal, még a kortárs baloldali szerzők (például Marx vagy Engels) bizonyos javaslatait is figyelembe vette.
Egy Szalay László nézeteit bíráló cikkében például szembeállította az „ideális törvénykönyv tudományos megalkotásának” eszméjét az ún. „históriai oskolával”, amely elveti az emberi természetre vonatkozó absztrakt univerzalizmust. Kemény az „általánosan emberivel” szemben – vagyis végső soron a létező emberekre vetített absztrakt egyenlőségeszmével szemben – egy lényegében nem elalitárius jogkoncepciót vett védelmébe: e „históriai” szemlélet értelmében a jogfelfogásnak nem az „általános emberi jogokból”, hanem a konkrét társadalmakban megtestesült konkrét jogszokásokból kell kiindulnia, hogy elkerüljük az erőszakos nivellációt és a forradalmi zsarnoksághoz vezető egyenlősítést, mindenkor tiszteletben érdemes tartani a társadalom történetileg kialakult formáját, hiszen a törvényekben az emberek és társadalmak eltérő természete jelenik meg.
Kemény, a „kiábrándult liberális” a Forradalom utánban elsősorban azt igyekezett bebizonyítani, hogy a tragikus következményekkel végződő politikai felfordulás nem szükségszerűség volt, hanem a természeti katasztrófákhoz hasonló véletlen balsors. Erősen filozófiai szempontból közelítette meg a forradalom jelenségét és eszmeiségét – bírálata részben saját korábbi törekvésének elvetése és újraértékelése is: nézete szerint a magyar nemzet karaktere nem hajlik a forradalmiságra, azonban „örökölt nemzeti fogyatékosságai” miatt, a szónoklatok és üres ígéretek a sorsfordító pillanatban erősebbnek bizonyultak a racionális, megfontolt politikai vélekedéseknél.
A forradalom tehát, nem a magyarságnak a király által megjelenített legitim hierarchia elleni alapvető lázadásából, hanem a magyar nemzet megvezetésének és eltévelyedésének volt köszönhető: a tragédiát az egy egyszerre gátlástalan és zseniális demagóg, Kossuth Lajos „egyedül idézte fel.” „Ellenállhatatlan varázsú” szónoklatai mintegy a nemzetet kiragadták saját természetéből, amelyet egyébként a „nyugalom, józan értelem és monarchikus érzelem” jellemez. Kossuth, Kemény szerint a „politikai és vallási álmodozók” fajtájához tartozik, vagyis olyasvalaki, mint A rajongók című regényében az izgató templomi beszédet mondó Dajka püspök. Kossuthtal szemben Deák áll: ő egyben a nemzet jellemének valódi megtestesítője is. „Mert Deák kiválólag a logika, Kossuth a képzelődés embere volt. Deák a szenvedélyek legingerlőbb perceiben is a törvényes út tántoríthatatlan barátja vala, Kossuth pedig hajánál fogva vonszolta a kérdéseket a forradalmi térre.”
Kemény álláspontja egyáltalán nem volt a korban megalapozatlannak nevezhető. Eszerint, a Kossuthot követő radikális forradalmárok, a márciusi ifjak, mintegy „forradalmi szolidaritásból” szerették volna, ha a „Habsburg-birodalom” szétesik, sőt azt is, ha a monarchiák, mint olyanok megszűnnek, mert a monarchiákban az emberiség, a szabadság, a „demokrácia” ellenségét látták. Kemény szerint akkoriban ez a túlzó, szélsőséges hangulat ragadt át 1848-49-ben a parlamenti többségre és ezért kellett lemondania az uralkodó által kinevezett magyar kormánynak is. Ezzel pedig nem csak a liberálisok álmai vesztek oda, hanem meghiúsult a fontolva haladás, a reformkori országgyűlések korszerűsítő eredményeinek beépítése is, azok a lassú reformok, amelyekért reformpolitikusok eredetileg küzdöttek: Ezért kellett lemondania Batthyány grófnak, és ezért kellett elmenekülnie Eötvösnek, ezért borult el az elméje Széchenyi grófnak, ezért hagyta ott a közéletet Deák Ferenc is 1848 után. Ezek a politikusok (szerinte helyesen) nem vállaltak közösséget mindazzal, ahová a kossuthiánusok forradalmisága vezetett. Mivel az uralkodó ezt követően feloszlatta az országgyűlést, és innentől kezdve a hatályos törvények értelmében (amelyet a Batthyány-kormány is elfogadott) semmi, ami az országban történt a király ellenében, az nem lehetett legitim, egy illegitim állapot állt fent, és lehetett volna ezt békés úton is rendezni, úgy, hogy a feloszlatott országgyűlés befejezi működését. Kossuth Lajos és köre azonban ezt nem akarta, mert ideologikus kalandorságában bízott a „világforradalomban” és abban, hogy a „régi rend” hamarosan és forradalmi módon elvész.
A Még egy szó a forradalom utánban Kemény megkülönböztette a „gerjedelmek kalandorát” (Kossuth és a tőle balra állók), valamint „pedant elméletgyárnokot” (centralisták) – szerinte ezek a politikusi beállítódások azok, amelyek a nemzetet tévútra vezették. Edmund Burke hatását mutatja e művében a társadalom „mechanikus” felfogásának szembeállítása az „organikus” koncepcióval: amíg a mechanikus felfogás az absztrakt racionalitás túlműködéséből és életidegen „elméletgyártásból” fakad, addig az organikus felfogás az államot és társadalmat nem gépezetként, hanem élő, lélekkel és szellemmel, egyfajta sajátos „értelemmel” rendelkező szervezetként szemléli, amelyben a múlt a jövő és a jelen egymástól elszakíthatatlan egységben tárul fel. „Én egy nemzet szerencsétlenségének tartom intézményeiben és közéletében a históriai fonalak megszakadását” – írja Kemény. Nem mellékesen, ebben a műben teremtette meg Kemény azt a Kossuthtal szembeállítható Széchenyi-képet, amely később hatalmas karriert futott be, később Szekfű Gyula is átvette azt a Három Nemzedékben.
Kemény szerint Széchenyi volt a liberális reformerek elsöprő többségével ellentétben az egyetlen olyan politikus, aki nem racionalista előfeltevésekből, hanem a „nemzeti geniuszból” indult ki, és figyelembe vette a magyarság „sajátságainak, erkölcseinek, szokásainak, társadalmi és állami intézményeinek, erejének és érdekeinek”, kül- és belviszonyainak összességét.”
Irodalom:
Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
Kemény Zsigmond: Forradalom után.
http://mtda.hu/books/kemeny_zsigmond_forradalom_utan.pdf (Utolsó letöltés: 2021. 01. 27.)
Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után.
https://mandadb.hu/common/file servlet/document/797742/default/doc_url/BALL_000014_003.pdf (Utolsó letöltés: 2021. 01. 27.)