Max Weber, Carl Schmitt és Hans Kelsen elméleteit fordítja át a kortárs demokráciák problémáinak kontextusába egy új könyv, amely szerint az elitista, populista és pluralista mozzanatok ma éppolyan aktuálisak, mint a 20. század első felében.
Pedro T. Magalhães, a Helsinki Egyetem kutatójának The Legitimacy of Modern Democracy: A Study on the Political Thought of Max Weber, Carl Schmitt and Hans Kelsen című könyve valódi tudományos aknamező. A szerző olyan terepre merészkedett, ahol nagyon könnyű végzetes lépést tenni. Először is olyan szerzőkről van szó, akiknek több tudományágban már az egymással vitatkozó megközelítéseknek is könyvtárnyi irodalma van, és akikkel kapcsolatban már nem egyszerűen recepcióról, hanem iskolákról beszélhetünk. Másodszor nem egyszerűen elemezni, de össze is hasonlítani Weber, Schmitt és Kelsen munkásságát rendkívüli körültekintést igényel: a szellemi határvonalak éppolyan képlékenyek velük kapcsolatban, mint amennyire elméleteik politikai határai vitatottak. Harmadszor – és ez lesz az alábbiakban a legfontosabb szempont – e klasszikus szerzők kortárs demokráciaelméleti felhasználásának komoly módszertani buktatói vannak: nem csupán a túlértelmezés, de az irrelevancia kockázatával is szembe kell nézni.
Ilyen körülmények között tehát nagyon nehéz hibákat nem elkövetni, és ez a könyv szerzőjének sem sikerült. Ez azonban messze nem jelenti azt, hogy Magalhães munkáját ne lenne érdemes elolvasni. Minden tartalmi kérdéstől eltekintve az elemzés könnyed, ugyanakkor pontos írásmódja, mértéktartó és elegáns stílusa a rendkívül sűrű recepcióban is jól azonosíthatóvá teszi a néhány hónapja megjelent könyvet.
A könyv alapszerkezete továbbá arra a kétségtelenül kreatív elképzelésre épül, amely a 20. század három, ma már egyértelműen klasszikusnak számító megközelítését demokráciaelméleti modellként fogja fel, és ajánlja a kortárs helyzet értelmezésére alkalmas keretként. Tehát nem egyszerűen arról van szó – legalábbis a szerző törekvéseinek szintjén –, hogy Weber, Schmitt és Kelsen munkáit dekontextualizálva egyszerűen “átolvassa” őket a 21. század elejének vitáiba, hanem olyan elméleti kísérletről, amely azt keresi bennük, ami úgy általánosítható, hogy eközben nem szakad el eredeti szellemi, tudományos és politikai környezetüktől.
A legitimáció fogalmát tárgyaló bevezetést követően a kötet négy nagyobb egységre tagolódik: egy-egy fejezet foglalkozik Weber, Schmitt, illetve Kelsen elméletével, majd a kidolgozott három demokráciaelméleti irányt a szerző Claude Lefort kortárs elméletével hozza kapcsolatba a konklúzióban.
Miközben Magalhães határozott elképzeléssel, már-már tipológiával vág neki a munkának – Webert az elitista, Schmittet a populista, Kelsent pedig a pluralista demokráciafelfogás példájaként olvasva –, az egyes elemző fejezetek fókusza nem látszik kellőképpen szigorúnak. Webernél – némileg persze érthető módon – a legitimáció kérdése szorítja háttérbe az explicit demokráciaproblémát, amit csak alkalmanként tesz helyre a karizma és a bürokrácia kapcsolatának a demokratikus uralom, dinamizmus és konszolidáció összefüggésében történő tárgyalása.
Schmitt esetében az ismert irodalomhoz képest nem az autoriter populizmus fogalmának kidolgozása jelent érdekességet, hanem a korai munkák alapos összevetése a korabeli pozitivista és neokantiánus szellemi-tudományos kontextussal, miközben a mai szerzők demokráciaelméleti olvasata – a szinte kötelező Mouffe-értelmezést leszámítva – nem kerül elő.
Talán a Kelsenről szóló fejezet az, ahol a leginkább sikerült követni a pluralista demokráciafelfogást mint vezérfonalat (erőteljesen beillesztve persze a kelseni relativizmus összefüggésébe), itt azonban jóval erőteljesebb a kritikai olvasat, mint a másik két szerzővel kapcsolatban, ami összességében megint csak kiegyensúlyozatlanná teszi a teljes gondolatmenetet. Összességében tehát az eszmetörténeti fejezetek nem követik szigorúan a demokráciaelméleti keretet, viszont érdekes adalékokkal szolgálnak azokkal a korabeli vitákkal kapcsolatban, amelyekben Weber, Schmitt és Kelsen aktív résztvevők voltak.
Tulajdonképpen ha az olvasó a két világháború közötti német állam-, jog- és politikatudomány szellemi megalapozottságáról szóló munkaként követi Magalhães gondolatmenetét, akkor jó eséllyel nem tekinti majd hiábavalónak az erre fordított időt. Megkockáztatható, hogy a szerzőt sokkal jobban érdekli az eszmetörténet, mint a demokráciaelmélet, sőt legszívesebben talán egy filológiai alaposságú munkában érezné otthon magát, tekintettel legalábbis arra, hogy milyen gyakoriak a fordítási kérdésekkel, recepciós irányokkal és pontatlanságokkal foglalkozó – egyébként kifejezetten hasznos – megjegyzései.
A demokráciaelméleti kérdések alárendeltsége az utolsó fejezetben különösen láthatóvá válik, ahol a szerző a korábban felvázolt modelleket Lefort azon gondolatával veti össze, amely szerint a demokrácia a hatalom szükségképpen üresen maradó és reprezentálhatatlan helye körül strukturálódik. Itt kellene szisztematikus kifejtést kapnia annak, hogy erre a kortárs felfogásra miképpen reagáltatható a demokrácia weberi elitista, schmitti autoriter-populista vagy kelseni pluralista modellje, ám ezek közül leginkább Schmitt – sajnos leginkább Laclaun keresztüli – újratárgyalására kerül sor, akinek homogenizáló demokráciafelfogását Magalhães szerint Lefort az uralmon lévők és az uraltak közötti alapvető törés azonosításával meghaladja. A könyv pedig erre támaszkodva végső soron a demokrácia bezáródásával kapcsolatos figyelmeztetéssel ér véget, éppen csak érintve az eszmetörténeti alapú modelleket.
Magalhães könyve bizonyosan hasznos azoknak a kutatóknak, akik a kortárs demokráciákat jellemző dilemmák szellemi előzményeit és hátterét szeretnék alaposabban is feltárni és ehhez keresnek kiindulópontokat. A kötet azoknak is érdekes lehet, akik Weber, Schmitt vagy Kelsen kutatóiként egy sajátos nézőpontból szeretnék újraolvasni a klasszikus szövegeket. Minden érdeme mellett a szöveget azonban olyan problémák terhelik, amelyek éppen abból fakadnak, hogy a szerzőnek nem sikerült megtalálni az egyensúlyt eszmetörténet és politika/demokráciaelmélet között. Ha utóbbi szempontból közelítünk a munkához, akkor jó eséllyel elégtelennek találjuk majd a kortárs irodalomba való beágyazottságot. Demokráciaelméleti szinten Magalhães munkája egyszerűen nem eléggé explicit ahhoz, hogy vitaképes legyen a mai vitákkal, miközben elemzései lehetőséget adnának határozottabb következtetések megfogalmazására is.
Könnyen lehet persze, hogy a direkt átültetések és alkalmazások hiánya a szerencsésebb kimenetelű probléma, és az, hogy az érvelés óvatos módon elkerüli, hogy az elemzés közvetlenül megoldásba csússzon át – miközben értékes olvasatot ad Weber, Schmitt és Kelsen munkáiról – éppen azt bizonyítja, hogy nem felesleges tovább foglalkoznunk azzal az eszmetörténet és politikaelmélet, illetve demokráciaelmélet kapcsolatáról szóló módszertani problémával, amit Magalhães könyve nyitva hagyott.
