2020-ban jelent meg a Yale University Press gondozásában a Constitutional Revolution című könyv, amely az alkotmány forradalmi változásait, annak szakaszosságát vizsgálja Magyarország, Németország, India és Izrael példáján keresztül.
Yaniv Roznai neve ismerősen csenghet a PÁK blog olvasóinak, hiszen egy korábbi, az alkotmányellenes alkotmánymódosítások problémakörével foglalkozó nagysikerű könyvét már bemutattuk. Most a kortárs alkotmányelméleti irodalom és az alkotmányos identitásról szóló diskurzus egyik meghatározó szerzőjével, Gary Jeffrey Jacobsohnnal közöltek egy közös könyvet, amelyet az „alkotmányos forradalom” címszó köré rendeztek.
Kiindulópontként rögzítik a szerzők, hogy a politikaelméletben kevés az olyan kifejezés, amely egyszerre túlhasznált és mégis annyira alulteoretizált is, mint az alkotmányos forradalom. Jacobsohn és Roznai úgy látják, hogy az alkotmányos átalakítás legszélesebb körben elfogadott beszámolói, amelyek például Hans Kelsen, Hannah Arendt és Bruce Ackerman munkáiban találhatók, nem tudják megfelelően megmagyarázni a radikális változásokat. Például az Ackerman szerinti „alkotmányos pillanat” (constitutional moment) ugyanúgy kísérheti vagy éppen ellenkezőleg, lehet, hogy egyáltalán nem kíséri az alkotmányos forradalom megindulását. Úgy vélik, hogy a forradalmi törekvések konszolidációja eleve hosszabb ideig tarthat: lehet, hogy a „pillanat” évtizedek alatt zajlik le. Másrészt pedig úgy gondolják, hogy az is előfordulhat, hogy az alkotmányos rendszer látszólag radikális törései valójában nagyon kevés változást hoznak az alkotmányos gyakorlatban és identitásban.
A könyv ugyanakkor nemcsak koncepcionális, hanem összehasonlító jellegű is. Ennek alapja, hogy négy fejezet részletes esettanulmányokat foglal magában. Jacobsohn már korábban is sokat írt Indiáról, Roznai pedig alaposan ismeri az izraeli helyzetet. Magyarország és Németország alkotmányos helyzetének feltárása ugyanakkor mindkét szerző részéről komoly kutatást igényelt. A magyar vonatkozású fejezet a „Forradalmi alkotmánymódosítások: Magyarország a törésvonal és kontinuitás között” címet, míg a Németországról szóló a „Forradalom, ellenforradalom és a német alkotmányos identitás kérdése” címet kapta.
A szerzők alapvető megfigyelése abban áll, hogy az alkotmányos forradalmak sokféle módon mehetnek végbe, és ennek megértése érdekében megpróbálják megragadni és körülírni annak a lényegét, ami az alkotmányos paradigmák változásakor történik. Úgy látják, hogy e forradalmaknak nincs kanonizált jelentéstartalma, és emiatt szakítani szükséges azzal a felfogással, amely eljárási kérdésként tekint a forradalmi változás megtörténtére. Úgy vélik ugyanis, hogy a forradalmi jelleg inkább szubsztanciális kérdésekben ragadható meg: nem az a kérdés, hogy az új rendszer a korábbi rendszer által kijelölt keretek között ment-e végbe vagy azt felülírva, hanem az, hogy az új rendszer alapvető szabályai tartalmi értelemben megváltoztatták-e a korábbi alkotmányos berendezkedés identitását. És éppen ezért van szükség az „alkotmányos pillanathoz” képest hosszabb időtartamra, mert csak így lehetséges megvizsgálni azt, hogy valóban jelentős változások következtek-e be az alkotmányos rendszer alapjait illetően. Ha ugyanis csupán a legalitás talajától elrugaszkodó változásokat tekintjük alkotmányos forradalomnak, az zárójelbe tehet megannyi más, tartalmi értelemben valóban forradalmi jelentőségű változást. Sőt, mindeközben az is lehetséges, hogy a legalitás talajától elrugaszkodó, és eképpen konvencionális értelemben forradalminak tekintett pillanatnyi változás valójában nem is hoz létre paradigmaváltást hosszabb távon.
A tágabb spektrumú vizsgálódásra tökéletes példa Magyarország, hiszen nálunk a rendszerváltás során ún. „jogállami forradalom” ment végbe. Ennek fő jellemzője, hogy a legalitás homlokzata alatt és az alkotmány módosítására vonatkozó szabályok tiszteletben tartása mellett klasszikus alkotmánymódosításokkal került sor az új alkotmányos rendszer megteremtésére. Ahogy a szerzők írják, ennek megannyi előnye volt, hiszen ez úgy tette lehetővé az alkotmányos transzformációt, hogy egyúttal csökkenteni tudta az alkotmányon kívüli forradalommal járó kockázatokat, így alapvetően a stabilitást és jogbiztonságot szolgálta. Csakhogy, vélik a szerzők, az alkotmányos forradalom előnyei paradox módon egyben hozzájárultak az így létrehozott rendszer aláásásához is: néhány évtizeden belül legitimációs problémák jelentkeztek, és ez elvezett egy újabb alkotmányos forradalomhoz, az illiberális fordulathoz. A helyzet érdekessége, hogy ez a második alkotmányos forradalom is formai értelemben a korábbi alkotmányos rendszer kereteinek tiszteletben tartásával valósult meg, sőt azt követően újabb és újabb alkotmánymódosítások kísérték annak érdekében, hogy a tartalmi értelemben vett forradalmi hatás ki tudjon teljesedni.
A szerzők úgy vélik, hogy amikor az alkotmányos identitás megváltozását előidézni képes alkotmányos mozgások jönnek létre, akkor érdemes abban reménykedni, hogy egy ellenforradalmi hatás is érvényesülhet. Erre hozzák példaként a Német Szövetségi Alkotmánybíróságot és az általa kifejlesztett alkotmányos identitás védelmet. Ennek a kulcsfontosságú eszközeként az ún. örökkévalósági klauzulák szolgálnak, amelyek célja, hogy megakadályozzák azt, hogy az alkotmányos rendszert ki lehessen forgatni önmagából, és valami mássá alakítani. Avagy, ahogy egy helyütt Jacobsohn fogalmaz, „amikor az alkotmányozók kizárják, hogy a jövőben munkájuk bizonyos elemeit bárki módosítsa, valójában biztosítékot nyújtanak a jelenlegi identitás számára egy későbbi lehetséges, de elutasított identitással szemben.” Történelmi távlatban szemlélve ennek németországi alkalmazását a második világháborús teher váltotta ki, vagyis az alkotmány szövege egy forradalmi szakítást jelentett a múlttal, az abban lefektetett alkotmányos elvek pedig azt a cél szolgálták, hogy arra új alkotmányos identitás épüljön. Ugyanis – ahogy azt a Sólyom-bíróság is megfogalmazta az 1990-es évek elején: „Magyarország jogállammá minősítése ténymegállapítás és program egyszerre” [11/1992. (II. 5.) AB határozat] – az új alkotmányos identitás létrehozása program, hiszen az alkotmányos folyamat tényleges kivitelezése hosszabb időt, megvalósuló alkotmányos gyakorlatot igényel. Ezt az alkotmányos elkötelezettséget hivatott megerősíteni az európai integrációs folyamat létrehívása is. Érdekes módon azonban az alkotmányos identitás koncepciója jóval később, 2009-ben, a német testület Lisszabon-határozatában került a figyelem fókuszába, amely az Európai Unió ellenében fogalmazta meg az alkotmányos identitás védelmének igényét. Mindez egyben a bíróságok fontosságára és kiemelt szerepére irányítja a figyelmet úgy az alkotmányos identitás külső és belső védelme, mint pedig annak meghatározása tekintetében. Utóbbi vonatkozásban kiváló példát szolgáltat India, ahol a Legfelső Bíróság az ún. basic structure doktrínát az 1949-es indiai alkotmány „pilléreire” alapozta, amivel kizárta az alkotmánymódosító hatalom alkotmányos identitást átíró lehetőségét.
A szerzőpáros tehát az alkotmányos változások identitásformáló hatását kutatja a magyar olvasónak is ismerős esetek, eseménysorok újraolvasása révén. Erős és megfontolandó felvetésük az, hogy az eljárási kérdéseken túlmenően tartalmilag szükséges vizsgálni azt, hogy egy akár elhúzódó alkotmányozási folyamat forradalmi hatásokat képes-e kiváltani. Mindezek után a kérdés már csak az: az identitás mekkora változására van szükség ahhoz, hogy alkotmányos forradalomról beszélhessünk?
Gary Jeffrey Jacobsohn – Yaniv Roznai: Constitutional Revolutions, Yale University Press 2020.
A kép forrása: Amazon
