Könnyed nyári olvasmány az önkormányzati működés átfogó elméletéről, a sorsolásos demokrácia erényeiről és egy gördeszkaparkról.
Mit tehet az ember, ha bosszantja, hogy lakóhelyének önkormányzata gördeszkaparkot épít az adóforintjaiból (adódollárjaiból)? A válasz természetesen: létrehozza az önkormányzati működés átfogó elméletét, megvizsgálja, hogy milyen pozitívumai és negatívumai vannak napjaink jellemző önkormányzati reformirányzatainak, majd javaslatot tesz az önkormányzatok ideális feladatellátási és finanszírozási módjára, illetve politikai berendezkedésére. Legalábbis akkor, ha az illető az önkormányzatok megreformálása elméletének és gyakorlatának avatott szakértője, mint Joseph Drew. A szerző közérthető és szórakoztató módon járja körül az olyan fogalmakat, mint a szubszidiaritás, a decentralizáció, vagy a mérethatékonyság – majd ezeket építőkövekként használva meggyőzően érvel az önkormányzatiság egy új modellje mellett.
A helyi politika kutatásának egyik közhelye, hogy az önkormányzat az, amely legközelebb áll az emberekhez, és így a leghatékonyabban tudja szolgálni a közösség érdekeit. A gyakorlatban ugyanakkor az emberek általában nem tudják, ki a képviselőjük, és nem elégedettek az önkormányzati szolgáltatásokkal. Joseph Drew, az ausztrál Tamworth önkormányzatának lakója (és a University of Technology Sydney oktatója) semmiképpen. Szerinte az önkormányzatok túlterjeszkednek az ideális működési kereteiken, veszteségesen működnek, a helyi politikusok pedig nem a közösség érdekeit szolgálják. Az elégedetlensége közvetlen kiváltója egy 1,7 millió ausztrál dollárba kerülő gördeszkapark (érezhető, hogy a szerző tényleg fel van háborodva: a könyvben több mint tízszer kerül elő a gördeszkapark ügye), de az írás inkább tekinthető az akadémiai pályafutása, illetve önkormányzati szakértői tapasztalatai összegzésének.
A könyv gyakorlati szempontból is jól hasznosítható (például konkrét útmutatásokat tartalmaz arra nézve, hogyan „adható el” a közösség számára egy önkormányzati reform), az írás magját az önkormányzati működés átfogó elmélete adja, amelyet a szerző morális, gazdasági, társadalmi és politikai fogalmak együtteséből épít fel, méghozzá közérthető módon (különösen szórakoztató például a kormányzás szükségességének bemutatása a szerző saját kecskefarmjának hatalmi viszonyain keresztül). Az elmélet építőkövei például olyan természetjogi alapú elvek, mint a szubszidiaritás vagy a kettős hatás elve, a helyi állam (leviatán) korlátozásának lehetőségei, Olson fiskális egyenlőség elve, Oates decentralizációs elmélete vagy Tiebout modellje a potyautasság kezelésére.
Mindezekből pedig felvázolható az önkormányzati működés átfogó elmélete. Az önkormányzatok feladata, hogy egyensúlyt teremtsenek az emberi méltóság és a közjó között azzal, hogy támogatják a kisebb közösségeket (család, vallási közösségek, szomszédságok) a javak és szolgáltatások nyújtásában akkor, és csak akkor, ha a kisebb közösségek erre nem képesek önállóan (lásd szubszidiaritás). Szükség van decentralizációra, de csak úgy, ha az önkormányzatok az imént megfogalmazott módon, a feltétlenül szükséges szolgáltatások nyújtására szorítkoznak (ellenkező esetben a decentralizáció mindössze annyit jelent, hogy a központi leviatánt sok helyi leviatán váltja fel). Az önkormányzati szolgáltatások ideális körét a szerző a „Mikulás illúzióval” szemlélteti. Amikor a gyerekek listát írnak, hogy mit szeretnének karácsonyra, nem vezetik őket morális megfontolások, és nem hosszú távon hasznos dolgokat írnak fel, a kívánságok összegyűjtésében a racionalitás helyett a kapzsiság és az azonnali jutalmazás igénye irányít. Ugyanígy az önkormányzatok is előnyben részesítik a szükségtelen szolgáltatásokat (gördeszkapark) a hosszú távon hasznos szolgáltatásokkal (útkarbantartás, vízgazdálkodás) szemben. Ráadásul mindezt gyakran felelőtlenül, hitelfelvétellel (azaz a következő generáció eladósításával) teszik. A szerző szerint viszont az önkormányzatnak elsősorban a tiszta közjavak nyújtásában kellene részt vennie, így az egészségügy, a rendészet feladatai például működhetnek decentralizált önkormányzati keretben (esetleg önkormányzati együttműködés keretében). Ellenben a magánjavak nyújtásában nincs keresnivalója az önkormányzatnak. Az érdemjavak (amelyek nem csak a fogyasztóknak hasznosak, de pozitív externáliákat jelentenek a közönség számára is – például: színházak, oktatás) nyújtása sem az önkormányzat feladata, amennyiben mégis erre a területre téved, a szolgáltatásért külön díjat kell szednie (és nem a közös adóalapból kellene finanszíroznia). Az ilyen pozitív externáliákkal járó javak esetében a legüdvösebb, ha kisebb közösség nyújtja a szolgáltatást, az önkormányzat pedig támogatja az üzemeltetést. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a szerző nosztalgiával gondol vissza arra az időszakra, amikor a szomszédságok és különböző helyi csoportok még erős közösségeket hoztak létre.)
Az önkormányzati működés átfogó elmélete hasznos alapot jelent ahhoz, hogy az önkormányzati reformok különböző fajtáit értékelni tudjuk. A területi konszolidáció (önkormányzat-összevonás) kapcsán például az elmélet egyes részei támpontot jelentenek az önkormányzat ideális méretének meghatározásához: a közösségnek minél homogénebbnek kell lennie, hogy azonos típusú igényeket lehessen kielégíteni – ez felső korlátot jelent a népességre nézve; a mérethatékonyság igénye alsó és felső korlátot is jelent (egy adott szintig költéscsökkenést hoz a szolgáltatások nagyobb volumenű nyújtása, de egy adott szint felett ez eltűnik, sőt, költségnövekedésbe fordul át), a fiskális egyenlőség elve (egy döntés kedvezményezettjei nagyjából megegyezzenek azokkal, akik fizetnek érte) kisebb önkormányzatokat feltételez; ugyanakkor a megfelelő szolgáltatási kapacitáshoz megfelelően nagy egységekre van szükség. A szerző egyébként gyakorló szakemberként nem rajong a területi konszolidáció eszközéért. Tapasztalata szerint ugyanis az ilyen, Ausztráliában meglehetősen gyakori reformok nélkülözik a gondos előkészítést és előzetes elemzést, illetve nem számolnak az összevonás rejtett költségeivel (a könyv több ilyen költséget is azonosít, illetve elemez).
Az önkormányzati kooperáción alapuló közös szolgáltatásnyújtás intézményéről már jobb véleménnyel van. Ennek előnye, hogy a (területi konszolidációval szemben) csak egyes szolgáltatásokra terjed ki, így nem hoz létre heterogén, eltérő igényű közösségeket. Ez a reform kihasználja továbbá a mérethatékonyság és az együttműködés útján való tanulás előnyeit is. Ugyanakkor ennek is vannak nyílt költségei (információs és koordinációs költségek, a potyautas magatartás költségei stb.) és rejtettek is. (Utóbbiak közül legjelentősebb a választékgazdaságosság elvesztése: egy egység többféle funkciót is elláthat, így ha az egység kikerül az önkormányzat közvetlen irányítása alól, az más szolgáltatási területeken a költségek növekedését okozhatja.)
Végül a könyv foglalkozik az önkormányzati feladatok magánszektorba való kiszervezésével is. Az önkormányzat és a magánszektor célja összeegyeztethetetlenek: előbbi javakat és szolgáltatásokat kíván nyújtani a polgárok boldogulása érdekében, utóbbi célja a profitszerzés. Egy szolgáltatás kiszervezésének számos negatív következménye lehet: megnő a távolság az ügynök (szolgáltató) és a megbízó (állampolgár) között; az önkormányzat elveszíti a közvetlen kapcsolatot a polgárokkal, így kevésbé tud reagálni a preferenciák változására; ha az adott területen nincs kihívója a magánszolgáltatónak, az önkormányzat ki lesz szolgáltatva az áremelésben (profitszerzésben) érdekelt szolgáltatónak stb. De a szerző legfontosabb ellenérve az, hogy, ha egy feladatot jobban képes ellátni a magánszektor, akkor annak a feladatnak eredetileg sem kellett volna az önkormányzat kompetenciájába tartoznia. Hasonlóan vélekedik a non-profit szervezeteknek való feladatátadásról is: ez a megoldás is kockázatot és kompetencia-veszteséget jelent az önkormányzat számára, ráadásul, ha egy kisebb, non-profit közösség el tudja látni a feladatot, akkor a szubszidiaritás elve alapján ezt a feladatot nem is önkormányzati körben kell ellátni.
Összességében, az önkormányzat akkor képes gazdasági értelemben leghatékonyabban működni, ha társadalmi összetétel szempontjából a lehető leghomogénebb, a tevékenysége a szükségletek („needs”) szűk körének kielégítésére koncentrál a kívánságok („wants”) helyett, és olyan területeken keresi a kooperációt más önkormányzatokkal, ahol a mérethatékonyság jelentősen növelhető.
Drew szerint az önkormányzatok megfelelő működéséhez nem elegendő a gazdasági struktúra átalakítása, a decentralizáció és a pénzügyi megoldások. Ehhez a politikai intézményrendszer reformjára is szükség van. Mivel az olyan eszközök, mint az önkormányzati adókivetés limitálása („taxation cap”) és a költségvetési egyensúly követelménye nem tudják hatékonyan visszatartani a választott vezetőket attól, hogy politikai haszonszerzésre használják az önkormányzat erőforrásait, és a szükségletek helyett a kívánságokat teljesítsék, szükség van valamilyen állampolgári kontrollra.
Tapasztalatai alapján a közösség bevonására használt divatos megoldásokat (közösségi konzultációk, részvételi költségvetés, mini-nyilvánosságok) az azokat létrehozó és lebonyolító politikai elit könnyen tudja manipulálni. A közvetlen demokrácia jó alternatíva lehetne, de ez az állampolgároktól túl nagy és folyamatos időráfordítást követelne. A szerző ezért egy olyan modell bevezetését javasolja, amelyben a választott politikai testület mellett egy, az állampolgárokból álló, sorsolással választott második kamara működne.
Ezzel a megoldással szemben két ellenérvet szokás említeni: az állampolgárok részvételi hajlandóságának és kompetenciájának hiányát. Előbbi kapcsán Drew az USA esküdti rendszerét hozza fel példaként, amellett érvelve, hogy ha meghonosodott ez az intézményi megoldás, az átlag állampolgár büszkén látja el ezt a kötelességét. A kompetenciahiány kiküszöbölésére pedig azt javasolja, hogy a második kamara csak annak jóváhagyásáról vagy elutasításáról döntsön, amiről az első kamara már döntött. Így az első, választott képviselőkből álló kamara révén megmaradnak a demokrácia bizonyos előnyei (választási verseny, politikai karrierutak, választói elszámoltatás), a második kamara pedig megvétózhatná azokat a döntéseket, amelyek nem a közösség érdekeit szolgálják – a politikusok így érdekelté válnának abban, hogy informálják az állampolgárokat arról, hogy egy döntés miként szolgálja a közjót (azaz a politikai elitnek döntései során figyelembe kellene venniük a többség, de akár a kisebbség preferenciáit is).
Drew hosszan érvel a modell működőképessége és pozitív hatásai mellett. Példák sorával (Firenze, az ősi Izrael, Athén, illetve az USA esküdti rendszere) mutatja be, hogy ez a megoldás egyáltalán nem idegen a társadalmaktól. A gyakorlati működés kritériumait is megadja: a második kamara tagjainak folyamatos rotációja (a szerző kétéves periódusokat javasol), valamint a pozíció újbóli betöltésének tilalma csökkentené az állampolgárokra jutó időterhet, és növelné a kamara politikai befolyástól való függését. Végül foglalkozik az intézményi megoldás pozitívumaival is: segítségével hatékonyan korlátozható a helyi leviatán, lényegesen nőne az állampolgári informáltság, valamint alapvetően változna meg a politikai elit kapcsolata azokkal, akiket kormányozni kíván.
A politikai intézményrendszer ilyen típusú átalakítása kétségkívül nem szokványos vízió. Olyan állampolgárokat feltételez, akiket érdekel, hogy mi történik a közösségükben, és hajlandóak is érte tenni. Arra, hogy miért ilyen optimista az emberekkel kapcsolatban, Drew a záró fejezetben ad választ. Felidézi, hogy miként vett részt szakértőként 2020-ban New South Wales egy korábban átgondolatlanul összevont rurális közösségének pénzügyi konszolidációjában. Itt három hónapon keresztül számos előadást tartott a pénzügyi fenntarthatóság kérdéseiről, amelyeken többszáz állampolgár vett részt, és tett fel szofisztikált, értő kérdéseket. Mindebből a szerző levonta a következtetéseket: az embereket egyértelműen érdekli, mi történik az önkormányzatukban; az emberek képesek kompetens döntéseket hozni, ha megfelelő információval látják el őket; az emberek alapvetően tudnák megváltoztatni a helyi kormányzás módját, ha a szavuk kötőerővel bírna az önkormányzati döntéshozatalban.
