Napjaink politikai világát szemlélve bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy mióta van egyáltalán politika, vagy hogy mióta ilyen a politika, máskor másmilyen volt-e, és esetleg még, hogy amit ma politikának hívunk, az mindig ugyanarra utalt-e. Ha az első kérdést feltehetnénk annak a filozófusnak, aki a hagyomány szerint az első politikai filozófusok közé tartozik, konkrétan Arisztotelésznek, ő bizonyosan úgy válaszolna, hogy politika mindig is volt. Mert hogy szerinte az ember természete szerint politikai lény. Ahogyan sokan idézik, az ember zóon politikon, politikai állat. Márpedig ha valami vagy valaki politikai a természete szerint, akkor mindig az, így pedig politika mindig volt és mindig létezni is fog – legalábbis valamilyen formában. Nem szükségszerűen az athéni polisz alakjában, azaz részvételi demokráciaként. De mivel az embert természete közösségalkotó lényként hozza létre a világban, valamilyen együttélési kötelék után mindig törekedni fog. Arisztotelész közösségalkotó lényekként írja le a méheket is, és ez mai ismereteink szerint alighanem igaz. Az ember azonban nemcsak közösségalkotó, hanem nyelvhasználó élőlény is, ezzel pedig képes megkülönböztetéseket tenni, és beszéde van a jóról és a rosszról.
Ezt vezethetjük le Arisztotelészből, vagyis, hogy politika mindig volt. Mai tudásunkkal felvértezve viszont kétségtelenül feltehető a kérdés, hogy ha volt is, vajon mindig ugyanaz volt-e. Nem volna csodálni való, ha erre a kérdésre lelki szemeink előtt uralkodók, csaták, hatalmi harcok képei kezdenének el peregni, amik nagyon másnak tűnnek, mint amit napjainkban láthatunk. Amit Arisztotelész az emberre vetített (természet), azt persze a politikára is lehet vetíteni, vagyis azt vélelmezni, hogy a politikának vannak állandó jegyei is. Állandóság és változás e dilemmái kétségkívül izgalmasak, bár nehezen megválaszolhatóak. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes foglalkozni velük. De van mellettük egy harmadik, ami jóval reflexívebb, és bizonyos értelemben könnyebben megválaszolható kérdés. Úgy hangzik, hogy amit a politika fogalmával illetünk, az mindig ugyanazt jelentette-e. Mióta van egyáltalán politika, a mai fogalmaink szerint? És e politikafogalom milyen változásokon ment keresztül?
Ha már annyit hivatkoztunk Arisztotelészre, térjünk is vissza egy pillanatra hozzá. Főleg, hogy – nem véletlenül – a politika fogalomtörténetét tárgyaló jelentős kortárs kutató és politikaelmész (akinek a munkáit a továbbiakhoz felhasználom), Kari Palonen is ezt teszi. Arisztotelésznek közismerten létezett műve a politikáról – pontosabban valami nagyon hasonlóról. De, Palonen szerint, tényleg csak valami nagyon hasonlóról, és ez egy jelentős különbséget takar. Arisztotelész „Politiká”-ja nem a mai értelemben vett politikáról, hanem a poliszról szól, vagyis itt inkább arról a politeiáról van szó, ami a polgárok közösségét és az alkotmányos rendet egyszerre jelenti. A politica a rómaiak számára is jövevényszó, az európai kultúrába ilyen formán Arisztotelész 13. századi latin fordításán keresztül került be. Kezdetben ráadásul inkább valamilyen fajta diszciplínát jelentett, tudásterületet vagy ismeretek összességét, hasonlóan ahhoz, ahogyan etikáról vagy logikáról is beszéltek. A „polit-szótár” elemei persze sokféle alakot öltöttek, például nemcsak a politics, politik előtörténetéről beszélünk, hanem – maradva az angolnál –, a policy és a polity alakokról is. A policy előzményei jellemzően a köz- vagy államigazgatásra szűkültek, a politynek pedig lett egy kis visszacsengése az eredeti görög jelentésre, a politikai közösségre. Bár ez elég bonyolult, a politika jelentése (különböző alakokban) alapvetően valamilyen politikai területre kezdett el utalni, miután eltávolodott a diszciplináris felfogástól. De – és ez lényegében Palonen központi politikaelméleti állítása – nem politikai cselekvésre utalt, ami kifejezetten egy modern dolog, és mintha meghatározná a mai politikaértést. Szóval az előbb említettek egy kicsit statikus fogalmak. A polity és a policy, legalábbis az angolban, ma is létezik és fontos kategória. A polity-t államnak vagy politikai közösségnek, a policy-t szakpolitikának szokás, de rögzített irányvonalat is jelent, így mindkettő elhelyezhető a statikus politikafelfogás dimenziójában, noha a policy-ben mintha már volna valamilyen mozgás. Palonen viszont felhívja a figyelmünket két további fejleményre a „polit-szótárban”: a politizálás és az átpolitizálódás fogalmaira. Mindkettő a politika cselekvő dimenziójára utal, a politikát valamilyen cselekvésként láttatja és mutatja meg nekünk. Az átpolitizálódás pedig a politika határait is eltolja, nemcsak egy politikai területen belüli mozgást jelent. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi politikaértésnek ez a cselekvő értelem a végpontja – a perspektíva, ahonnan a politika összes további alakváltozatát látjuk.
