Újabb sztrájkhullám Franciaországban
E hét kedden, szeptember 29-én újabb társadalmi megmozdulások bénították meg Franciaország számos területét. A széles körű szakszervezeti összefogás felhívására (a 8 szakszervezeti érdekképviselet – CGT, CFDT, Solidaires, UNSA, Force Ouvrière, FSU, CFO-CSC, FA-FP – egyöntetűen támogatta a megmozdulást) a szervezők szerint több mint 200 ezer ember vonult ki az utcára. Az erőteljes tüntetéshullám valósággal végigsöpört az országon, több helyütt igencsak erőszakos formát öltve, mind a tüntetők – többek között gimnazista fiatalok –, mind pedig a rendfenntartó erők részéről (sokkoló videók, több mint harminc sebesült).
A sztrájk mint a társadalmi elégedetlenség kifejezésének francia módja
A francia társadalom feszültségeit a közelgő, hét hónap múlva esedékes elnökválasztás kontextusában kell vizsgálnunk. A sztrájkhullámot közvetlenül megelőző, vasárnap, szeptember 27-én lezajlott szenátusi választások a parlament felsőházának felét cserélte le. Az eredmények az évek óta érzékelhető jobbra, sőt szélsőjobbra tolódást látszanak tükrözni, amennyiben a Nemzeti Tömörülés (RN) 5-ről 15-re növelte szenátorainak a számát, ami külön képviselői csoport létrehozását eredményezte a valamennyi előzetes felmérés szerint vezető párt számára. Az általános kontextus és egyre romló közhangulat megértéséhez fontos még megemlítenünk azt a hatalmas és egyre halmozódó adósságot, amellyel az ország hosszú évek óta, egészen pontosan az 1974-es utolsó kiegyensúlyozott költségvetés óta küzd. Mára már a francia költségvetési hiány 3634 milliárd euróra rúg, amely az ország GDP-jének 119%-át jelenti.
Az e hét kedden látott és ehhez hasonló társadalmi megmozdulások, sztrájkok, illetve tüntetések formájában kifejezésre jutó társadalmi elégedetlenség a modern kori Franciaország meghatározó és szinte naptári pontossággal visszatérő elemei. „Emberemlékezet óta” nincs olyan tanév, amelynek elején, azaz szeptember tájékán ne hirdetnének sztrájkot a szakszervezetek. A franciák életében szinte normálissá vált, hogy a mindennapi életüket kisebb-nagyobb időközökkel sztrájkok befolyásolják, legyen szó a közlekedésről, az oktatás folytonosságáról, vagy voltaképpen bármely közszolgáltatásról. Így aztán ezekre az előre bejelentett napokra az egész ország igyekszik felkészülni, maximálisan kerülvén az erre az időre tervezett utazást, illetve előre megszervezvén a gyerekek alternatív felügyeletét. Az átlag francia ugyan bosszankodik a sztrájkok által okozott fennakadásokon, azonban megfigyelhető egyfajta szolidaritás is a munkabeszüntetők irányában. Ezek a rendszeres társadalmi megmozdulások szinte a francia nemzeti karakter részeivé váltak, talán Európában egyedülálló módon. Ennek megfelelően aztán számos európai ország a franciákról kialakult sztereotípiáiba mintegy szervesen beépült ez a kép, amelyet rendszeresen fel is idéznek, igen gyakran persze nem kevés iróniával. Ez az év azonban mégiscsak különleges figyelmet érdemel, hiszen a közelgő köztársaságielnök-választás rendhagyó kontextusba helyezi az eseményeket. Annál is inkább, mert a francia választópolgárok nagy többsége egyre inkább a populista, és ennek logikus következtében a társadalmi érzékenységet maximálisan kiaknázó politikai szélsőségek felé orientálódik.
Egy kis történelmi kitekintés
Ugyanakkor a sztrájkhoz való jog korántsem volt mindig ilyen egyértelmű. Természetesen amikor szociális kérdések kerülnek szóba Franciaországgal kapcsolatban, hajlamosak vagyunk szinte automatikusan a francia forradalomra gondolni. Márpedig pontosan a forradalom idején, 1791. június 14-én született az a Le Chapelier-törvény, amely megtiltotta a szakmai csoportosulásokat, legyen szó akár kereskedőkről, a „céhmesterről”, akár munkásaikról és tanoncaikról. Ezt a büntetőjogi gyakorlatot még inkább megerősíti a napóleoni büntető törvénykönyv 1810-es 415. cikkelye, amely explicite betiltja a munkássztrájkot. A III. Napóleon császársága alatt, 1864-ben hozott Ollivier-törvény bizonyos sztrájk-formák engedélyezésével enyhít ugyan az előzetes megszorításokon, de a Le Chapelier-törvényt végül az 1884-es Waldeck-Rousseau-törvény helyezi hatályon kívül, amely legalizálja a szakszervezeteket. Azonban egészen 1946-ig kell várnia az országnak arra, hogy az alkotmány hivatalosan is elismerje a sztrájkhoz való jogot.
Fontos még azt is megemlítenünk, hogy Franciaországban történelmileg megtagadták a köztisztviselők sztrájkjogát. Mivel erre a területre vonatkozó külön jogszabály nem létezett, az Államtanács az 1909. augusztus 7-i Winkell-határozatában úgy határozott, hogy ezt a gyakorlatot be kell tiltani.
Mára már tehát a sztrájkhoz való jog nem csupán az alkotmány egyik, napjaink minden demokráciájának alapvető és megkérdőjelezhetetlen tartópillére. Azonban a modernkori demokráciák történetében Franciaország ebből a szempontból mégis különleges helyet foglal el, amennyiben állampolgárainak egy jelentős része rendkívül sokszor, sőt, mondhatni, szinte periodikus rendszerességgel használja ezt az eszközt érdekeinek potenciális érvényesítésére.
Kik sztrájkoltak és miért?
A keddi sztrájk legfőbb kirobbantó okául az a bejelentés szolgált, miszerint a 2027-es költségvetési javaslatban ismét befagyasztják a közszolgálati bérindexet. Ennek fényében, pontosabban az ez elleni tiltakozás kifejezésére hirdettek a közszféra szakszervezetei sztrájknapot keddre az egész országban. A sztrájk fő célja tehát az volt, hogy nyomást gyakoroljon a kormányra, mindössze néhány nappal a költségvetés benyújtása előtt.
Szintén alkalom volt ez a nap a tűzoltók számára, hogy elégedetlenségüknek adjanak hangot. A sok áldozatot követelő és eddig még soha nem látott méretű és számú erdőtüzek jellemezte pusztító nyár után, amely feltűnő erőforráshiányról árulkodott, a tűzoltó-szakszervezetek a munkahelyteremtés, a sürgősségi szolgálatok átszervezése és a rendkívüli kockázatok elismerése érdekében tüntettek.
A másik, szintén figyelemre méltó a fiatalok, méghozzá a még nem nagykorú, gimnazista diákok nagy számú részvétele. Az országos szinten 320-ból közel 400 intézményben már hétfőn fellángoló diáktüntetések Franciaország-szerte több tucat sérülést, több mint 440 letartóztatást és több tucat sérültet eredményeztek. A francia líceumok tinédzserei blokád alá vették iskoláikat a túlzsúfolt osztályok, a nagy munkaterhelés, a rossz minőségű tananyagok és a tanárhiány miatt tiltakozva.
A még fiatalkorú franciák tömeges és igencsak látványos, sokszor erőszakos megnyilvánulások formájában kifejezett elégedetlensége, illetve nagy számú részvétele a hét eleji sztrájkhullámnak talán a legfigyelemreméltóbb eleme. Ugyanis a gimnazista fiatalok jelentik a társadalom azon rétegét, amely talán a leginkább érintett volt az elmúlt évek történéseinek, többek között a COVID okozta kimaradás tekintetében (ahogyan azt a legutóbbi Pisa-jelentés is igazolja). Arról pedig nem is beszélve, hogy mi vár még rájuk, a klímaváltozás vagy akár a mesterséges intelligencia át nem gondolt használata tekintetében (amely még inkább elmélyítheti a kognitív lemaradásunkat). Emellett azt a szempontot is fontos figyelembe vennünk, hogy a még kiskorú fiatalok alkotta réteg, koránál fogva, még nem szavazhat, holott már most ők korunk negatív változásainak a legfőbb áldozatai. Ennek az ismeretében pedig igencsak érthető, hogy szót kérnek. Mint ahogyan ezt néhány évvel ezelőtt a Greta Thunberg indítványozta a diákokat a környezet védelmében az utcára invitáló Fridays for future mozgalom keretében. A történelemkönyvekben kicsit visszalapozva pedig ott találjuk az 1968 májusában kitörő diáklázadást, amely alapjaiban határozta meg az eltelt közel hatvan év francia belpolitikájának a sorsát.
A hét eleji társadalmi elégedetlenségi mozgalomban nagy számban résztvevő fiatalok egy része ugyan még nem szavazóképes, az általuk képviselt réteget azonban több politikai erő is igyekezett saját imázsának a megerősítésére felhasználni. Így a Párizs-régió, sőt egész Franciaország legszegényebb megyéje fővárosának idén áprilisban megválasztott polgármestere, az Engedetlen Franciaország pártjához tartozó Bally Bagayoko személyesen részt is vett a megmozdulásokban, méghozzá a fiatalok oldalán. Ezzel ki is vonta maga és pártja ellen a jobboldal haragját és erőteljes kritikák célpontjává vált.
Nyitókép forrása: stevanovicigor / depositphotos.com
