Félelem, politika, generációk és a konzervativizmus
José Ortega y Gasset spanyol filozófus szerint a történelem egyik legfontosabb mozgatórugója a nemzedékek (generációk) váltakozása, mert a korok arculatát az egymást követő korosztályok küzdelme határozza meg. A magyar politikai fejlődéstörténet 1989-es rendszerváltástól húzódó íve sem érthető meg a generációs törésvonalak, az egzisztenciális félelmek és a hatalomtechnikai terek szisztematikus elszívásának elemzése nélkül. A félelem politikája Magyarországon nem csupán a választási kampányok mozgósító eszközként funkcionált, hanem mélyen beágyazódott a különböző korosztályok politikai szocializációjába, meghatározva, hogy ki, mikor és milyen feltételek mellett mert vagy tudott politikai pályára lépni.
A politikai eszmélés jelentősége
Ortega az egyén eszmélésének, az aktív cselekvésre való felkészülésének a születéstől a harmincadik évig tartó korszakán belül két kisebb periódust különböztet meg: a születéstől a 15. életévig tartó gyermekkort és a 16. életévtől a harmincéves korig tartó ifjúságot. Míg az első periódusban a passzív befogadás, addig a másodikban a kritikus viszony és a saját szellemi fegyverzet kialakítása jellemző.
Ortega felfogásától némileg eltérően az egyén eszmélésének, így politikai ébredésének is három fázisát különböztetem meg. A születéstől az iskoláskorig tartó családi szocializáció, a hatodik életévtől a kamaszkor közepéig-végéig, nagyjából a 16. életévig tartó szélesebb társadalmi szocializáció, és a 17. életévtől a 25. életévig tartó intézményi szocializáció fázisát. Ezek közül az első az affektív, érzelmi-indulati módon rögzíti az egyén pozícióját, a második a konfliktuskezelési technikák elsajátításában játszik meghatározó szerepet, míg a harmadik már egy olyan intézményi struktúrában való eligazodás képességének elsajátítását jelenti, mely struktúra kiválasztására az előző két fázis van döntő hatással.
Mint látható, hipotézisem szerint a születéstől a 16. életévig tartó fázisoknak van kitüntetett jelentősége a társadalmi orientáció során, míg az utolsó, a 17-től a 25. életévig terjedő időszakban sokkal inkább a pályára állás tényéről beszélhetünk, mely fázis egyúttal a korábbi két fázis tapasztalatainak inkubációját is jelenti. Ebből a szempontból különösen érdekes a rendszerváltó első országgyűlés korösszetétele.
A rendszerváltó, 1990-es országgyűlés korösszetétele
A rendszerváltó, 1990-es országgyűlés alakuló ülésének korelnöke az 1901-es születésű Kéri Kálmán volt. A korban őt követők már mind legalább az 1910-es esztendőben, vagy azután születtek. Az rendszerváltó országgyűlés korösszetétele – a politikai oldalt is figyelembe véve – a következő volt.
| Képviselők születési ideje | Részesedés a parlament egészéből (%) | Megoszlás a korcsoporton belül: Kormányoldal (MDF, FKGP, KDNP) | Megoszlás a korcsoporton belül: Ellenzék (SZDSZ, MSZP, Fidesz) |
| 1900–1919 (70 év felettiek) | kb. 1,5% | ~ 85% (Főleg a történelmi FKGP és KDNP veteránjai) | ~ 15% (Néhány idős SZDSZ-es vagy független) |
| 1920–1929 (60–69 év közöttiek) | kb. 8,0% | ~ 76% (Erős kisgazda és kereszténydemokrata bázis) | ~ 24% (Idősebb SZDSZ-es és MSZP-s politikusok) |
| 1930–1939 (50–59 év közöttiek) | kb. 23,0% | ~ 64% (Antall József generációja, hangsúlyos MDF jelenlét) | ~ 36% (Klasszikus SZDSZ-es alapítók, MSZP-sek) |
| 1940–1949 (40–49 év közöttiek) | kb. 34,5% | ~ 55% (A parlament legnépesebb derékhada, MDF dominancia) | ~ 45% (Erős SZDSZ-es és MSZP-s bázis) |
| 1950–1959 (30–39 év közöttiek) | kb. 24,0% | ~ 46% | ~ 54% (Itt már az ellenzék felé billen a mérleg) |
| 1960–1969 (30 év alattiak) | kb. 9,0% | ~ 5% (Fiatal kereszténydemokraták és kisgazdák) | ~ 95% (A Fidesz teljes frakciója és a fiatal szabad demokraták) |
A táblázatból jól látható, hogy amíg az 1900 és 1929 között születettek határozottan többséget képviselnek a jobboldalon, addig az 1930 és 1949 között születettek körében ez a többség még ugyan megvan, de egyre szerényebb mértékben. A következő korcsoportnál, az 1950 és 1959 között születettek korcsoportjánál ez az arány szinte kiegyenlítődik 55 kontra 45 százalékos arányban, majd az 1950–1959-es születésű kohorsznál az arány már megfordul a baloldali ellenzék javára 46–54 arányban. Vizsgálódásunk szempontjából a legfigyelemreméltóbb azonban az 1960 és 1969 közötti nemzedék megoszlása, amelyben csupán 5 százalékkal képviselteti magát a jobboldali kormánykoalíció oldalán, míg 95 százaléka az ellenzéket erősíti, mégpedig meghatározóan a Fidesz frakcióban. E jelenséget gyakorta minősítették a fiatalok lázadásra hajlamos attitűdjével, ez a magyarázat azonban több szempontból sem kielégítő. Amennyiben a tézis igaz volna, e korcsoportnak alapvetően a kommunista rendszerrel lett volna indokolt határozottan szemben állnia, míg az antikommunista kormányoldallal legalábbis méltányos, valamelyest lojális magatartást kellett volna tanúsítania. Ehhez képest a „hazudott a kormány” típusú hangulatkeltések, a kormányoldal keresztény és nemzeti szimbolikájának elutasítása, valamint a többi, balliberális ellenzéki párttal való együttműködés egészen más mintázatot mutat. Azt nevezetesen, hogy az 1960-as években születettek nemzedékének aktív politizálásba kezdő részének szocializációjából szignifikáns módon hiányoztak a jobboldali, konzervatív értékek.
Hipotézisünk szerint e nemzedéknek az a része, amely otthon ezeket az értékeket magáévá tette, a diktatúrában eleve arra szocializálódott, hogy a politikától távol tartsa magát. Tehát a politikával kapcsolatos magatartását a fokozott óvatosság, sarkosabban fogalmazva a félelem határozta meg. Ezzel szemben, illetve ezzel részben összefüggve, az 1900–1929 közötti nemzedék baloldali részének 1990 utáni aktív politizálástól való tartózkodása is a félelemre vezethető vissza. Azonban kevéssé egy zsigeri, a szocializáció során rögzült félelemre, mint inkább egy új keletűre, a revanstól való félelemére. Látható az is, hogy az 1940 és 1959 között születettek körében fordul meg a jobb- illetve baloldalt képviselők aránya, mégpedig a baloldal javára. Ez az a nemzedék, illetve e nemzedék második fele, amelyiknek politikai eszmélése szinte teljes egészében a kommunizmus tartós berendezkedésének realitásával szembesült. E korosztálytól kezdődően gyérül a jobboldali konzervatív tábor képviselete a fiatalabb nemzedékekben, mégpedig annak ellenére, hogy a választói preferenciák szintjén a jobboldal ilyen háttérbe szorulása nem figyelhető meg. A jobboldali-konzervatív értékrend társadalomban való jelenléte tehát nem csökkent, csupán politikai képviselete maradt az elöregedő nemzedékekre. Mégpedig azokéra, amelyek többé-kevésbé még egy félelemmentes vagy olyan korszakban (1945–1959) szocializálódtak, amikor a kommunista berendezkedés belátható időn belüli megszűnésére még voltak remények.
(Folytatjuk)
Nyitókép forrása: Vsuaphoto / depositphotos.com
