Félelem, politika, generációk és a konzervativizmus
A rendszerváltás generációs aszimmetriáját a kádári elnyomás határozta meg: a történelmi félelmek miatt a konzervatív fiatalok zömmel a politikai láthatatlanságba húzódtak, miközben az urbánus értékrendű vagy ahhoz asszimilálódó, szakkollégiumi elit magabiztosabban lépett fel. Az 1994-es baloldali visszatérés után a Fidesz pragmatikus önátpozicionálással töltötte be a jobboldalon keletkezett hatalmi vákuumot, miközben a nómenklatúra örökségéből származó voluntarizmussal és a liberális utilitarista gazdaságpolitikai szemlélettel nem szakított.
A hatvanas évek szülöttjeinek kétféle útja és a rendszerváltás aszimmetriája
Az 1960 és 1970 között született nemzedék a rendszerváltás pillanatában érte el a fiatal felnőttkort. Ez a korosztály azonban szociológiai és családi háttere, valamint a kádári elnyomás beidegződései okán két, egymástól radikálisan eltérő életpályára kényszerült. A nemzedék kisebbik, ám rendkívül hangos és hatékony része a politikai aktivizáció útját választotta. Ők szinte kivétel nélkül a kádári modernizáció, az urbanizáció kedvezményezettjei voltak. Az egyetemi szakkollégiumok védelmező burkából kilépve, kiterjedt kulturális és kapcsolati tőkével, valamint egzisztenciális magabiztossággal rendelkeztek ahhoz, hogy 20-as éveik elején államférfiként lépjenek fel. Ezzel szemben a nemzedék túlnyomó többsége a beidegződései okán zömmel a visszahúzódást választotta. Azok a családok, amelyek a Horthy-rendszerben a társadalom gerincét adták – a történelmi egyházakhoz kötődő kispolgárság, a kisemmizett vidéki birtokosok vagy a kuláklistára tett parasztok –, a Kádár-korszak évtizedei alatt megtanulták, hogy a túlélés záloga a politikai láthatatlanság. A hatvanas években született gyermekeikbe akarva-akaratlanul azt a reflexet nevelték bele, hogy a politika veszélyes, gyanús és a magánélet biztonságát fenyegeti. Ez a mélyen ülő történelmi félelem bénította meg a potenciális jobboldali fiatalság nagy részét 1989–90-ben.
Ez a szociológiai aszimmetria tükröződött az akkori pártok közötti megoszlásban is. A hatvanas évek nemzedékének politizáló magja elenyésző arányban volt jelen a rendszerváltó jobboldalon. A Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Független Kisgazdapárt (FKGP) és a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) derékhadát és vezető rétegét szinte kizárólag a Horthy-rendszerben született, 1945 előtti identitású idősebb generáció adta. A hatvanas évek szülöttjei szinte teljes egészében a magát balliberális formációként meghatározó Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) ifjúsági holdudvarában tömörültek. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) a nómenklatúra fiatal technokratáit integrálta. A korai Fidesz radikális antikommunizmusa mögött valójában egy urbánus, liberális alapállás húzódott meg – a jobboldali reflexekkel rendelkező fiatalok számára ekkor még nem létezett saját generációs alternatíva.
A 94-es trauma és a Fidesz önátpozicionálása
A kibontakozó jobboldali ifjúsági önszerveződésekre a legsúlyosabb csapást az 1994-es országgyűlési választások mérték. Az MSZP és a korábbi szövetséges SZDSZ kétharmados győzelme, a kádári utódpárt restaurációja traumatikus hatású volt a nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára. A választási vereség hatalmas visszatartó erőt jelentett: megerősítette azt a családi beidegződést, hogy a jobboldaliság Magyarországon büntetést, egzisztenciális ellehetetlenülést és marginalizációt von maga után.
Ezt a politikai és strukturális vákuumot ismerte fel az Orbán Viktor vezette Fidesz, amely 1993 és 1998 között végrehajtotta a modern magyar politikatörténet legnagyobb önátpozicionálását. Látva a szociálliberális tér telítettségét és a történelmi jobboldal 1994-es összeomlását, a Fidesz alapvetően pragmatikus megfontolásból – fokozatosan elhagyva korábbi balliberális identitását – elkezdte elfoglalni a nemzeti-konzervatív térfelet. Ez a fordulat nem egy szerves intellektuális fejlődés eredménye volt, hanem egy jól kiszámított politikai stratégia, amely a „Polgári Magyarország” jelszava alatt új otthont kínált a csalódott jobboldali szavazóknak és a feltörekvő új generációnak. A beolvasztott pártok oldaláról pedig a Fidesszel való szövetség, együttműködés – Giczy György egy vele készített interjúban használt találó kifejezésével élve – egyfajta fiatalító elixírnek tűnt.[1]
A Fidesz vezette új jobboldal értékeltolódása
A szociológiai és generációs aszimmetria vezetett el a jobboldal sajátos értékeltolódásához. Mivel a történelmi traumák miatt a megfélemlített, deklasszált osztályok gyermekei jellemzően a politikai láthatatlanságot választották, a jobboldali fordulatot végrehajtó formáció élén a kádári nómenklatúra és a rezsim által nem vagy kevéssé üldözött, adott esetben kedvezményezett rétegek gyermekei maradtak. E közegben természetes módon hangsúlyosabban volt jelen a kommunista gyakorlatból ismerős voluntarizmus elfogadása, szemben az önmérséklet konzervatív erényével.[2] Mindez sajátosan ötvöződött az antikommunizmust kezdetben liberális formában artikuláló azon eszmével, hogy az egyéni gyarapodás és annak szabadsága alapvető értéke a polgári társadalomnak. Mindezek a későbbi kormányzati munkában és a közvagyonhoz való viszonyban egyaránt jelentőséghez jutnak. Az 1990-es évek közepén létrejövő jobboldali blokkon belül ugyanis az eredetileg is jobboldaliként induló pártok konzervatív értékei kevéssé voltak képesek az új jobboldal megszervezésének feladatát magára vállaló Fidesz voluntarizmusát és gazdaságpolitikájának sajátos pragmatizmusát, utilitarizmusát megfékezni. A Fidesz tehát szimbolikus-kulturális vonatkozásban a polgári patrióta, majd a nemzeti és keresztény hivatkozásokkal és gyakorta tényleges gesztusokkal teljesítettnek tekintette jobboldali fordulatát, anélkül azonban, hogy a konzervatív értékrendet a maga egészében magáévá tette volna.[3] Kétségtelen tény azonban az is, hogy a vele szövetségben álló pártok saját korábbi, 1990–94 közötti kormányzásukkal kapcsolatos frusztrációik miatt viszonylag elnézően kezelték, olykor kifejezetten hatékonynak tekintették a Fidesz korábbi beidegződéseiének tovább élését.
A sorozat további részei
Jegyzetek
[1] Giczy György – Molnár F. Árpád: Meggyilkolt kereszténydemokrácia – Film a KDNP elnökével 10:48-től
[2] A Fidesz eredeti pozíciójára igen jellemző az Országgyűlés 1990-es trianoni megemlékezéséről való kivonulás, valamint „Csuhások! Térdre, imához!” jellegű bekiabálások. Lásd Bihari Dániel: Amikor még Orbán gúnyolta a KDNP-t. „A parlamenti napló viszont megőrizte Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter „panaszát” 1992 februárjából: „Hadd tegyem hozzá, hogy amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor itt mögöttem a frakcióvezető elkiáltja: imához, vagy énekeljük el a Himnuszt. Ezek lehetnek számára humor, de ezek azok az alkotmánysértő dolgok, mikor valakit meggyőződése és értéke szerint gúnyolunk.” A miniszter mögött ülő frakcióvezető Orbán Viktor volt.”
[3] Több szempontból is tanulságos Kövér László 1993-as – a liberálisok, így Fodor Gábor kiszorítása idején – tett nyilatkozata: „Konzervatív irányváltásról nincsen szó a Fideszben. Azt gondolom, hogy a Fidesz megmaradt annak, ami volt eddig, liberális párt.” Gulyás Márton: A Párt Farkasa – Fidesz ’90–’98 6:55-től
Nyitókép forrása: Vsuaphoto / depositphotos.com
