Az Európai Parlament kapcsolata a nemzeti parlamentekkel
Az Európai Unióban tapasztalható demokratikus deficit egyik neuralgikus pontja mindig is az Európai Parlament tagállami törvényhozásokkal szemben fennálló kapcsolatrendszere volt. 1979-ig a probléma nem létezett, hiszen a közösségi szintű képviseleti szerve a tagállamok parlamentjeinek delegációiból állt. A közvetlenül választott Európai Parlament megszületése önmagában felvetette az intézmények közötti viszony kérdését, amely ezt követően az Európai Parlament minden egyes hatásköri gyarapodásával élesebbé vált.
A több mint egy évtizedes kommunikációs szünetnek az 1992-es Maastrichti Szerződés vetett véget, amely két, a szerződéshez csatolt nyilatkozatban is hitet tett az Európai Parlament és a nemzeti parlament közötti együttműködés fontossága mellett. Az 1997-es Amszterdami Szerződés szorgalmazta a nemzeti parlamentek döntéshozatalba bevonását, 2006-ban pedig az Európai Bizottság vállalt arra vonatkozóan kötelezettséget, hogy minden új javaslatot megküld a nemzeti parlamenteknek is.
A Lisszaboni Szerződés, miközben a fent említett bizottsági gesztust kötelezővé tette, egyben bevezetett egy olyan korai előrejelző rendszert is, amely során a nemzeti parlamentek egy javaslat kapcsán jelezhetik, ha a szubszidiaritás elvének sérelmét érzik. Ezek mellett, a jogalkotási folyamat során történő konzultációk és lépések mellett egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az intézményesített együttműködésre is.
Így létezik 1981 óta a törvényhozások elnökeinek konferenciája, vagy az 1989 óta rendszeresen ülésező COSAC, az európai ügyekkel foglalkozó parlamenti bizottságok konferenciája, illetve 2005-től lehetőség áll rendelkezésre együttes ülések megtartására is, ahol az európai parlamenti és a nemzeti parlamenti képviselők vitathatnak meg egy-egy ügyet. Ugyancsak ide tartoznak az együttműködésnek azon formái is, amelyek a nemzeti parlament és az adott ország európai parlamenti képviselői közötti közös munka lehetőségeit szabályozza. Ez az a terület, ahol a magyar szabályozás a többi ország előtt mintaként áll a demokratikus deficit lehetőségeinek mérlegelése során.
Az Európai Parlament magyarországi képviselőinek jogállását, jogait és kötelezettségeit az azóta már többször módosított 2004. évi LVII. törvény szabályozza. Az általános, az Európai Unió bármely országából származó európai parlamenti képviselőre vonatkozó előírások mellett a törvény párját ritkítóan széles kereteket állapít meg a magyarországi európai parlamenti képviselőknek az Országgyűléssel folytatott együttműködését illetően.
Ennek megfelelően a magyarországi európai parlamenti képviselők bármikor részt vehetnek tanácskozási joggal az Országgyűlés állandó bizottságainak ülésein, valamint az Országgyűlés plenáris üléseinek európai integrációval összefüggő napirendi pontjainak tárgyalásán. Az európai parlamenti képviselők tájékoztathatják tevékenységükről vagy az Európai Parlament Magyarországot érintő kérdéseiről az Országgyűlés állandó bizottságait, továbbá az európai parlamenti képviselők tájékoztatást és adatszolgáltatást kérhetnek munkájuk ellátásához a magyar hivatalos szervektől, éppen úgy, mint az országgyűlési képviselők.
Ez a szabályozás a magyarországi európai parlamenti képviselőket az Európai Unió legerősebb formalizált jogokkal rendelkező európai parlamenti képviselőivé teszi. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az Országgyűlés is az Európa-politikában hagyományosan erős jogosítványokkal rendelkező nemzeti törvényhozások közé tartozik, akkor válik igazán érhetővé, hogy miért válik a szakemberek számára példaértékűvé a magyar törvényhozás és az Európai Parlament kapcsolata.
Nyitókép forrása: hypotekyfidler.cz / depositphotos.com
