Az Európai Bizottság héphaisztoszi szerepben
Védelempolitika és versenyképesség – napjaink két olyan meghatározó tárgyköre, amely számára az európai acélipar alapvető fontosságú. A világban azonban egyre erősebb túlkínálat mutatkozik, ráadásul harmadik országok az uniósnál alacsonyabb költségszinten képesek versenyképes termékeket előállítani. Mindemellett a keletkező probléma nem egyszerűen gazdasági természetű – az ágazat ereje stratégiai kérdés, és ekként szuverenitási szempontból is kiemelkedő fontosságú. Az Európai Bizottság most előterjesztett egy javaslatot, amellyel az ágazatot szeretné megtámogatni. Kérdés, nem okoz-e a több bajt, mint amennyit megold.
Amióta világ a világ, az acél alapvető szerepet tölt be az emberiség fejlődésében. Évszázadokon át a stratégiai autonómia alapja volt – nélkülözhetetlen mind a civil ipari termelésben, mind hadiipari területen. Amint az közismert, maga az Európai Unió is acél- és szénipari együttműködésként kezdte pályafutását, még 1951-ben. A Montánunió célja a német és francia természeti erőforrások összekapcsolása volt, bármiféle újabb háború megelőzése érdekében.
A Robert Schuman francia külügyminiszter nevével fémjelzett terv kezdetben nagyszerűen működött. Az alapító tagállamok eltörölték az egymás közötti vámhatárokat, s vámuniót hoztak létre, amelyet később közös piaccá fejlesztettek. Noha az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) ipari-termelési hatásai ellentmondásos megítélésűek, abban aligha van vita, hogy az együttműködés hozzájárult a német–francia gazdasági kapcsolatok rendkívül szorossá fűződéséhez, ezáltal ahhoz, hogy az európai kontinens meghatározó hatalmai között béke legyen a 20. század második felében. A nehézipar és általában az európai ipar fellendült, s évtizedekig meghatározó is volt a világon.
Az utóbbi időkben azonban új szelek fújnak, és sajnos nem Európa felől, hanem éppen ellenkezőleg, az öreg kontinens irányába: a világ acéliparában jelentős túltermelés alakult ki, amely jelenség önmagában is leszorító hatással járna az árakra, ám az európai termelők versenytársai (elsősorban Kína) olyan költségszinteken termelnek, amivel az európaiak nem tudják tartani a versenyt. Noha ehhez hozzátartozik, hogy az OECD Steel Outlook című kiadványa[1] szerint Kína az OECD-országokhoz képest tízszeres mértékben nyújt állami támogatást acélipara számára, a tény mégiscsak tény marad: az európai acélipar versenyképessége alapvetően lecsökkent. A kiadvány szerint továbbá 2027-re a világszintű túlkínálat olyan mértéket ölt már, amely meg fog felelni az EU-s kereslet ötszörösének. Mindezt a helyzetet tovább rontották az uniós „zöld elképzelések”, amelyek a nehézipart is jelentős kibocsátáscsökkentési és egyéb adminisztratív követelményekkel terhelték. Az acélágazat, hasonlóan sok más európai társához, egy jó ideje hanyatlani kezdett.
Látni kell ugyanakkor, hogy a szektor nem csak egy a sok közül, s az ágazat gyengélkedése nem pusztán gazdasági következményekkel jár. A harmadik országokból beáramló nagy mennyiségű acél ugyan először „csak” az európai termelést teszi tönkre, és sok európai polgár megélhetését sodorja veszélybe, azonban ezzel párhuzamosan a belső (uniós) termelés megszűnése (elégtelen volta) olyan függőséget okoz Európa számára, amely, ha a világkereskedelem bármely okból megakad, súlyos kihatással lesz más ágazatokra is, mind a civil felhasználás, mind a katonai védelem területén.
Nyilvánvaló, hogy nem lehet ezért tisztán piaci logikát követni az acéliparban, s nem szabad tiszta piaccá „silányítani” Európát. Noha a komparatív előnyök elmélete papíron helyes lehet, azonban csak egy elméleti világban. A tankönyv ugyanis azt mondja, hogy ha másvalaki jobb egy meghatározott tevékenységben, akkor mi ne foglalkozzunk ugyanazzal, hanem egész egyszerűen vásároljuk meg tőle. Igen ám, de mi történik, ha ez olyan kitettséget eredményez, amely teljesen kiszolgáltatottá tesz bennünket, s különösen mi történik, ha a szállító nem gazdasági, hanem bármely más okból egyszer csak korlátozza vagy akár teljesen megszünteti az ellátást?
Ez az összefüggés a „veszélyek korában” még hangsúlyosabb. A tág értelemben vett önellátáshoz szükséges javak, értve ez alatt az alapvető agrártermékeket, energiát és az acélt is, olyan stratégiai iparágakká váltak, amelyekhez a politikai vezetőknek is a gazdasági-kereskedelmi szempontokon túlmutató gondolatisággal kell viszonyulniuk. Bár az Uniós acélipar ma (még) a világ harmadik legnagyobb előállítója, közvetlenül harmincezer embernek ad munkát, és közvetetten 2,5 millió munkahelyet jelent,[2] de nagy kérdés, meddig tud ez így maradni.
A probléma súlyát érzékelte a magyar elnökség is, így a 2024 novemberében elfogadott Budapesti nyilatkozat[3] kiemelt figyelmet szentelt a témának. Az Európai Tanács feladatszabásának megfelelően a Bizottság idén márciusban egy akciótervvel (Steel and Metals Action Plan – SMAP)[4] jelentkezett, amely alapján most egy rendelettervezetet mutatott be. Az akcióterv kifejti, hogy az acélipar stratégiai jelentőségű „Európa védelmi képességei számára, különösen a jelen geopolitikai helyzetben […] a kritikus fémek, mint az acél, stabil és ellenálló ellátási láncai alapvetőek a védelem és a repülés számára.” Az anyag azonban ennél is tovább ment, kissé aggasztó nyíltsággal kifejezett példaként hozta, hogy a tankok, önjáró lövegek, hajók stb. gyártásához nagy mennyiségű acélt használnak fel, amelynek biztosításához szükséges a belső, azaz EU-s acélgyártási kapacitás fenntartása. Mindeközben a fentiekben említett negatív hatások fokozódnak, sőt – teszi hozzá a Bizottság – mivel harmadik országok elkezdték csökkenteni importjukat, az Európai Unió a világ acélipari felvevőpiacává vált. A bizottsági háttéranyag[5] kifejezetten rögzíti is, hogy az európai acélipar folyamatosan zsugorodik, és a termelékenység jelentősen a nyereséges szint alatt marad. Nem csoda így, hogy 2008 óta 100 ezer európai munkahely szűnt meg az ágazatban, ami a szektorban foglalkoztatottak hozzávetőleg egynegyedét jelenti.
Minderre tekintettel a szektor védelme érdekében a Bizottság a 2026 júliusáig hatályos kereskedelmi intézkedések helyett újakat javasol. A mostani védőintézkedések 26 acélipari termékkategóriát érintenek, és alapvetően kvóta- és vámrendszerként működnek, akként, hogy a kvóta mértékéig vámmentes a behozatal, amely felett 25%-os vám alkalmazandó. A Bizottság által elvégzett számítások szerint – beavatkozás nélkül – az EU acélipari termelése 18%-kal, míg az uniós export 45%-kal(!) fog csökkenni a következő öt évben.
A Bizottság ezért a rendelettervezetben meglehetősen határozott beavatkozást javasol: az EU csökkentse a vámmentes importkvótát 47%-kal, a kvótát meghaladó importot terhelő vámot pedig egyúttal emelje 50%-ra a korábbi 25%-ról. Ez a vám nem vonatkozna az EFTA-országokra, tekintettel – a rendelet preambuluma szerint – az EU-nak ezen országokkal fennálló rendkívül erős szövetségére. A javaslat ezenkívül kiemelt figyelmet kíván fordítani az acélipari termékek származási országára, az „átcímkézés” elkerülése érdekében. A rendelettervezet ezen kívül felhatalmazná a Bizottságot arra, hogy mind felhatalmazáson alapuló intézkedéseket, mind végrehajtási intézkedéseket fogadjon el, amelyek keretében további biztonsági intézkedéseket hozhat, illetve módosíthatja a kvóták mértékét.
Látni kell, hogy az európai ipar nehéz időszakon megy keresztül. Szenved egyrészt a magas energia- és élőmunka-költségektől, és szenved a helytelen európai uniós politikáktól, mindenekelőtt a zöldítési gondolat túlhajtásától is. Most a Bizottság azt javasolja, hogy a szintén szenvedő európai acélipari szektor megsegítése érdekében tegyen az EU egy rendkívül jelentős beavatkozást, s praktikusan nehezítse meg a harmadik országokból származó acélipari termékek importját.
Jóllehet egy ilyen drasztikus beavatkozás rövid távon segíthet a megvédeni kívánt ágazatnak, felettébb kérdéses, hogy ez elegendő-e a hosszú távú szektorális és összeurópai versenyképesség biztosításához. A feldolgozóipar számára az intézkedés ugyanis magasabb alapanyagárakat jelentene, ami tovagyűrűző, újabb versenyképességi problémákat okozhat. Félő, nehogy a problémát a bizottsági javaslat csak egyik szektorból a másikba vagy továbbiakba terjessze tovább.
Érdemes lenne átgondolni, hogy a protekcionista lépések mellett miként lehet belső szakpolitikai támogatást is nyújtani az európai acéliparnak – például innovációs ösztönzőkkel, energiahatékonysági beruházásokkal vagy célzott támogatásokkal. Mivel a javaslat jogalkotási tárgyalása hamarosan megkezdődik, izgalommal várjuk, hogyan reagálnak majd a tagállamok.
Források
[1] OECD 2025.
[2] European Commission 2025.
[3] Európai Tanács 2024.
[4] European Commission 2025.
[5] European Commission 2025.
Felhasznált irodalom
Craig, Paul – De Burca, Gráinne (2024): EU Law. Text, Cases and Materials. 8. kiadás. Oxford: Oxford University Press. Online
Európai Tanács (2024): Budapesti nyilatkozat az új európai versenyképességi megállapodásról. Consilium, 2024. november 8. Online
European Commission (2025): Commission Staff Working Document. Accompanying the Document Proposal for a Regulation of the European Parliament and of the Council Addressing the Negative Trade-Related Effects of Global Overcapacity on the Union Steel Market {COM(2025) 726 final}. SWD(2025) 780 final. Strasbourg, 2025. október 7. Online
Kende Tamás szerk. (2025): Bevezetés az Európai Unió politikáiba. Budapest: ORAC–ELTE.
OECD (2025): OECD Steel Outlook 2025. Paris: OECD Publishing. Online
Nyitókép forrása: jordache /depositphotos.com
