Új Plaza-egyezmény vagy gazdasági stratégia?
Hasonlóan az 1960-as évekhez, a dollár tartalékvaluta szerepe miatt az USA ma is felülértékelt dollárral és jelentős folyó fizetési mérleg hiánnyal küzd. Az évtizedek óta fennálló helyzet trade-off-ot eredményez: a pozitív oldalon az olcsó nemzetközi finanszírozási lehetőségek, míg a negatív oldalon az éppen emiatt felhalmozódó, egyre növekvő (külső) adósságterhek, valamint a gyártási szektor gyenge versenyképessége állnak. Olyan problémák együttese, amelyre a Trump-kormányzat részben már vámháborús intézkedésekkel is igyekezett válaszolni, de egyúttal felvetik a globális pénzügyek újraformálásának gondolatát is.
Ahogy 1985-ben Franciaország, Németország, Japán, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok pénzügyminiszterei a New York-i Plaza Hotelben a dollár szándékos leértékeléséről határoztak, úgy ma is egy valutamegállapodás lehetősége kezd kirajzolódni a globális színtéren – habár annak tényleges megvalósítása egyelőre számos kérdést és aggodalmat vet fel, mind az USA, mind pedig a világ többi része számára.
Mar-a-Lago-egyezmény – válasz a ’60-as évek Triffin-dilemmájára?
A megoldási javaslatnak úgy kell megvalósulnia, hogy továbbra is cél a dollár globális pozíciójának, vagyis elsődleges tartalékvaluta státuszának megőrzése. A kihívás tehát nem kisebb, mint a már Robert Triffin által 1960-as években is megfogalmazott alapprobléma megoldása: a dollár mint tartalékeszköz iránti folyamatos keresletet kizárólag az amerikai folyó fizetési mérleg tartós hiánya tudja kielégíteni, ami viszont a dollár tartósan túlértékelt helyzetéhez vezet.
A cél tehát lényegében az lenne, hogy a dollár jelenlegi státuszából fakadó előnyök kiegészüljenek a gyenge árfolyam biztosította előnyökkel is.
A fentiek függvényében a Mar-a-Lago-egyezmény javaslata sokkal inkább stratégiai (tárgyalási) eszközként értelmezhető, amelynek célja, hogy az amerikai kereskedelmi partnereket és hitelezőket kötelezettségvállalásra ösztönözze a dollár gyengítésének közös előmozdítására. Az egyezményben résztvevő országok cserébe különféle biztonsági garanciákhoz, illetve az amerikai piachoz való szabadabb hozzáféréshez és kereskedelmi könnyítésekhez juthatnak. Az alapelgondolás Stephen Miron részletes vitaanyagára építkezik.
A gyenge dollárhoz vezető utak lehetősége
A helyzet komplexitását erősíti, hogy bár a már korábban említett vámok költségvetési bevételi forrást jelenthetnek, valamint részben az amerikai gyártás fellendítését is szolgálhatják, árfolyammozgás szempontjából a célokkal ellentétes hatásokat válthatnak ki, ugyanis azok erősítik a dollárt. Amellett tehát, hogy bár kétségkívül javíthatják a fiskális pozíciót, önmagában nem tekinthetők megfelelő megoldásnak. A gyenge árfolyam monetáris oldalról történő kikényszerítése szintén nehézségekbe ütközne, ugyanis az kedvezőtlenül érintené az inflációs folyamatokat, ami ellentétes a FED inflációs mandátumával. A fiskális szigorítás és monetáris lazítás kombinációja pedig ismételten ütközne a kormányzat által már korábban beharangozott, további adócsökkentési tervekkel.
A vámok által, majd az azok nyomán adott különféle kedvezményekre épülő alkuk azonban még ha szigorúan tárgyalási eszközként is értelmezettek, egyáltalán nem biztos, hogy a baráti kapcsolatok erősítése irányába mutatnak.
Mi lesz az adóssággal?
A kezdeményezés másik fontos eleme az adósság csereügyletek (swapok) bevezetése. A meglehetősen merész elgondolás alapján a hitelezők 100 éves futamidejű, nulla kamatozású (névérték alatt kibocsátott) kötvényekre váltanák a jelenleg tartott, rövid lejáratú amerikai kötvényeket. A kötvények lejáratig történő tartása lenne az egyetlen módja a befektetés és az azzal járó hozam megtérülésének. Készpénz igénye esetén ugyanakkor lehetősége lenne a kötvények fedezetként történő használatára.
Az intézkedés összességébe nagyobb fiskális mozgásteret biztosítana az Egyesült Államok számára és jelentősen csökkentené a kamatfizetési terheket. Látni kell azonban, hogy ezek a lépések szintén elsősorban szankciós kényszerítés mellett lennének elérhetők, melyek erőteljesen megkérdőjelezik a megvalósítás lehetőségét. Nagyon kicsi lenne az tehát az esélye, hogy a legnagyobb külföldi finanszírozók, köztük Japán és Kína beleegyeznének egy hasonló adósságcserébe.
Japán és Kína várható ellenállása
A Plaza-egyezmény nyomán az erősödő jen aláásta az exportvezérelt japán gazdasági növekedést és recesszióhoz vezetett. A következő időszakban kialakuló eszközár-buborék, majd az azt követő évtizednyi stagnálás szintén erre vezethető vissza. Tekintettel arra, hogy ma a globális piacok sokkal mélyebb összefonódásáról beszélhetünk, egy hasonló forgatókönyv napjainkban még nagyobb kockázatot jelentene. Itt szükséges megemlíteni azt is, hogy az amerikai gazdaság második legnagyobb hitelezője, vagyis Kína, ma sok tekintetben mutat hasonlóságokat a korábbi japán helyzethez: deflációs veszélyek, alacsony belső fogyasztói kereslet, demográfiai problémák és az exportszektor továbbra is meghatározó szerepe. Egyáltalán nem áll tehát a kínai gazdaság érdekében az erősödő jüan.
Kilátások
A fő kérdés talán nem is a Mar-a-Lago-egyezmény, illetve annak egyes részleteinek tényleges megvalósulásában rejlik, a kezdeményezés sokkal inkább a végletekig feszülő, évtizedek óta fűtött gazdasági egyensúlytalanságokra és globális geopolitikai feszültségekre adott amerikai válaszként fogható fel. A nemzetközi pénzpiacokon szintén egyre nagyobb az átrendeződés iránti igény, melyre a Trump-kormányzat mindenképp reagálni próbál. Így tehát, ha a megoldást nem is az előzőekben felsorolt pontok érvényre jutása fogja nyújtani, szinte biztos, hogy bizonyos intézkedések mindenképp szükségesek lesznek a fennálló adósság-, és versenyképesség-problémák kezelése érdekében. Fontos továbbá látni, hogy gyakran nem tudjuk pontosan, melyik az a terv a Trump-kormányzat kapcsán, amelyiket komolyan kell venni, valóban számolva az intézkedés esetleges turbulens hatásaival.
Szintén látható, hogy a gyártási szektorban szükséges változtatások legjobb esetben is csak néhány év alatt képesek kifejteni a pozitív hatásukat – jelentős rövid távú veszteségek árán. A széttöredezettebb globális környezet pedig amellett, hogy megfordítja a dezinflációs folyamatokat, tovább fokozza a bizonytalanságokat és a gazdasági szereplők által legkevésbé kedvelt kiszámíthatóság hiányát. A nemzetközi partnerek mindeközben egyre nagyobb motivációt érezhetnek arra, hogy alternatívát keressenek a dollár helyett, különösképpen, ha a gyenge dollár az amerikai stabilitás iránti bizalmat is rombolná.
