A közel-keleti zsidó-keresztény közösségek elleni fegyveres támadások rendszerint széles nemzetközi sajtóvisszhangot kapnak. Kevésbé közismert viszont egy ezekre a támadásokra gyakran ráépülő sajátos eljárásmód (lawfare)[1], amely a hadijog megsértésének valós, vélt vagy akár megrendezett eseteinek felhasználásával valósul meg. A lawfare célja a kisebbségek elleni támadásokból eredő jogsértések elkendőzése, a felelősség el- és áthárítása. A lawfare gátlástalan alkalmazása elleni védekezésnek ezért kiemelkedő jelentősége lehet a zsidó–keresztény kisebbségek szempontjából.
A 20. század végére a megnövekedett a nemzetközi megállapodások, a széles hatáskörű hatóságok, a nem kormányzati szervezetek (NGO), kiemelten a kormányzatok által szervezett és finanszírozott szervezetek (GONGO) és egyéb fórumok jelentősége, amelyek a fegyveres összeütközések jogára és kapcsolódó kérdésekre összpontosítottak. Az információs technológia forradalma, valamint a globalizáció és az általa megvalósított kölcsönös gazdasági függőség pedig kiszélesítette azt a fórumot, és növelte azon eszközök számát, amelyben és amelyekkel ezek a szervezetek tevékenykedhettek. Több kormányzati szakember és nemzetközi jogász már akkor a „jog növekvő hatalmát” emlegette, amelyet tudatosan fegyverként lehet bevetni az ellenérdekű felekkel szemben. Ennek lényege, hogy a klasszikus tűzerőre és manőverekre épülő kinetikus hadviselés mellett egy új típusú, nem kinetikus hadviselés kezdett megmutatkozni, amely során a nemzetközi jogot egy nemzetközi térben mozgó fél saját javára kívánja felhasználni. A jogalkalmazás helyett a jog ártó szándékú felhasználása valósult meg, amely számos ponton eltért az addig már jól ismert jogalkalmazástól.[2]
A 21. századra a lawfare a hibrid hadviselés[3] kapcsolódó, majd önálló eszközévé fejlődött. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az addigi diplomáciai, gazdasági, kiberműveletek, információs, pénzügyi és gazdasági nyomásgyakorlás, az embargó, a pszichológiai műveletek, a különleges erők, a lázadók, a helyi lakosság, valamint az etnikai és vallási kisebbségek felkarolása vagy feltüzelése, a szervezett bűnözői módszerek, illetve kontrollált erőszak alkalmazása mellett a jog ártó szándékú felhasználása (lawfare) is megjelent.
Ennek egyik ágának, a nemzetközi közjognak való eltérő megfelelőség (compliance-leverage disparity lawfare) kihasználásával történő lawfare estében a kinetikus hadviselés mellett a nemzetközi jogot használják fel a zsidó és keresztény kisebbségek ellen, illetve kárára. A fegyveres támadások ugyanis gyakran nem ellenük, hanem személyük vagy ingatlanaik felhasználásával történnek, kihasználva a kiszolgáltatottságukat. A lawfare ezen típusát rendszerint az a háborús fél alkalmazza, amelynek a jogi szankciók eltérő hatáskülönbségéből adódóan alacsonyabb a nemzetközi jog iránti megfelelési hajlandósága. Magyarul az a háborús fél, amely egy nemzetközi közjogi szankciókra kevésbé érzékeny, vagy más okból hajlandó kitenni magát ilyen jogkövetkezményeknek, annak rendszerint alacsonyabb is a megfelelőségi készsége a nemzetközi joggal szemben. Ez pedig rendszerint a katonailag gyengébb fél, amely a valódi, az észlelt vagy akár szándékosan megrendezett hadijogot sértő incidens szándékos felhasználásával[4] tudatosan kibújik a büntetőjogi felelősség alól és/vagy párhuzamosan igyekszik az erősebb fél vezetőit, parancsnokait és katonáit büntetőeljárásokba keverni, illetve olyan látszatot kelteni, mintha a másik fél jogtalan vagy becstelen módon küzdeni. Ha a bűncselekmény teljes tényállása nyilvánosságra is kerül, az elkövető félnek kevésbé kell tartania a jogkövetkezményektől. Amennyiben ezek mégis bekövetkeznek, a közkapcsolatok területén pedig még mindig van lehetősége egy számára kedvezőbb narratíva tálalásának.
A katonailag gyengébb félnél ez a megoldás azért is kedvelt, mert tisztában van vele, hogy harctéri győzelemre valójában nincs esélye. Mára a lawfare használata emiatt a fentieknél is jóval szélesebb körűvé vált. Néhány szakember megítélése szerint a lawfare színtere a bírói tárgyalókból átkerült a médiába is, és olyan harceljárássá vált, amelynek célja az ellenség megsemmisítése a jogrendszer és a média ártó szándékú, visszaélési célú alkalmazásával és felhasználásával, hogy a közvéleményt az ellenség ellen hangolja.[5]
A nemzetközi közjognak való eltérő megfelelőség (compliance-leverage disparity lawfare) kihasználásával történő lawfare valósul meg olyan esetekben, amikor keresztény otthonok és templomok szomszédságából tüzérségi eszközöket vetnek be. A támadás keresztény területről történő indításának oka az lehet, hogy a militáns csoportok azzal a céllal provokálják ellenségeiket, hogy az olyan helyszínen csapjon le, amelyek közelében lakások, keresztény iskolák vagy menekültek tartozódnak. A keresztény templomok és létesítmények ugyanis rendszerint nyitottak nem keresztény menekültek előtt is, ezért rendkívül magas a veszélyeztetett civilek száma.
A média miközben részletesen beszámol a háborús övezetekben elkövetett egyes háborús bűncselekményekről, azoknak a Nemzetközi Büntetőbíróság általi kivizsgálásáról, a pandémiakezelés hiányosságairól, gyógyszerhiányról, a keresztények elleni támadások vallási hátteréről rendszerint nem történik említés.
Elengedhetetlen, hogy minden keresztények elleni vagy kiszolgáltatottságuk felhasználásával elkövetett támadás kerüljön a hatóságok tudomására, azok pedig – beleértve a bűncselekmények vallási indíttatását vagy érintettségét is – részletesen vizsgálják ki őket, illetve a vizsgálat eredményét hozzák nyilvánosságra. Folyamatosan és nyilvánosan meg kell kérdőjelezni és le kell leplezni a szélsőséges csoportok által hivatkozott narratívákat, illetve folyamatosan csökkenteni kell a terroristák erőszakos propagandájának terjesztési lehetőségeit.
Mindezek együttes teljesülése meghatározó hozzájárulás lenne a keresztény kisebbség biztonságához és megmaradásához. A lawfare ugyanis nem azt jelenti, hogy az emberek a jog adta eszközökkel az igazukat keresik, hanem sokkal inkább egy kártékony jelenségként kell meghatározni. A konstruktív jogvitákkal szemben a lawfare sokkal inkább a joggal való kontraproduktív visszaélés, amelynek a közel keleti keresztény-zsidó kisebbségek nem vállhatnak áldozatául.
Források
[2] Ferenc Petruska, „Lawfare fogalma”, Katonai Jogi és Hadijogi Szemle 9, sz. 3 (2021): 1–19
