Koreszmék országútján – Quo vadis, Európa?

„Minél idősebbé válok, annál inkább felismerem a korszellem erejét, s annál jobban megrémülök tőle.”

Ernst Jünger

A magyar államelméleti hagyományban és diskurzusban báró Eötvös József korszakos jelentőségű munkájától (Eötvös 1851, 1854) számítva használatos az úgynevezett “uralkodó eszmék” terminusa. A szakirodalomban egyfajta kontinuitás is megfigyelhető e terminus előfordulását illetően: Asbóth Jánostól (Asbóth 1896) Takács Péterig (Egresi et al. 2016, 104-192.) számtalan szerző ápolta az említett eötvösi hagyományt. 

Az uralkodó eszmék mellett a szakirodalomban, valamint a közbeszédben használatos még az irányeszmék/irányító eszmék elnevezés is (Vasvári 1848, Pongrácz 1934, Imrédy 1940). A két világháború között aztán – Bethlen István 1941-ben elhangzott előadása (Bethlen 2000) dacára –  az uralkodó eszmékkel szemben sokkal inkább az úgynevezett „koreszmék” fordulata vált általánossá – főként a gyakorta megidézett korszellem kontextusában, s nem függetlenül a radikális jobboldali kánon törekvéseitől. E törekvések igazolták ugyan a Kierkegaard bon mot-jában foglaltakat, miszerint „Aki a korszellemmel házasodik, hamar özvegységre jut” (Meurer 1995, 404.), arra azonban képesnek bizonyultak, hogy néhány esztendőre meghatározzák az államelméleti polémiák medrének folyását. Ekkoriban sokan fogadták el Perneczky Béla megállapítását, miszerint a koreszmék „a történelem vezérmotívumai. Aki felfigyel reájuk, sokat, nagyon sokat megért az emberiség életsorsából. Megérti a drámát, amelynek színpadja a földkerekség, színészei évezredek óta elődeink és mi magunk.” (Perneczky 1943, 15-16.) 

Elkerülendő azonban, hogy eltévedjünk az uralkodó eszmékkel kapcsolatos terminológiai kavalkádban, ideje tisztázni, hogy a mai Európa „világot jelentő deszkáin” mely eszmék is tarthatnak igényt a főszerepre. 

Ismert, hogy az 1930-as éveket és az 1940-es évtized elejét Európában – az úgynevezett nacionalista államrendszerek (Vizy 1942) révén – nagyrészt a nacionalizmus reneszánsza és a bolsevizmus jelentette fenyegetettség határozta meg (s az utóbbi még a páneurópai eszme szárba szökkenéséhez is aktívan járult hozzá – lásd Coudenhove-Kalergi, 1935).

A második világháborút követően aztán Nyugat-Európában – továbbra sem függetlenül a Szovjetunió jelentette kihívástól – a jóléti állam kiépítése révén a szociális eszme markáns érvényre juttatása valósult meg. Ezt a fejlődést akasztották meg az 1989 utáni másfél-két évtized társadalmi, politikai és gazdasági folyamatai, amelyekre a „bevett eszmék” közül leginkább a liberalizmus nyomta rá a bélyegét. A jaltai világrend összeomlását követően, az 1989-1991 közötti esztendők panglossi optimizmusa uralta légkörben, a „liberális világforradalom” feltételezett győzelmét ünnepelve, s a „demokratizáció harmadik hullámán” (Huntington 1991) felbuzdulva igencsak megszaporodott azon szerzők száma, akik felváltva állították ki az állam, a történelem és a földrajz halotti anyakönyvi kivonatait. E szerzők közül kétségtelenül „a történelem végét” vizionáló Francis Fukuyama (Fukuyama 1994) tett szert a legnagyobb ismertségre; Fukuyamának azonban szép számmal akadtak „túllicitálói”. Kenichi Ohmae például a nemzetállamokat a „nosztalgikus képzelgések tárgyainak”, és a világgazdaság „rendellenesen működő” szereplőink titulálta (Ohmae 1995, 12.).

Strange az államokat „odvasnak”, „kivájtnak”, és „hibásnak” nevezte (Strange 1995), O’Brien pedig a Globális pénzügyi integráció: a földrajz halála(O’Brien,1992) címmel jelentette meg könyvét. A „mérsékeltebb” optimizmus képviselői csak egy történelmi jelentőségű „unipoláris pillanat” elérkezését látták abban, hogy az USA szuperhatalomból „hiperhatalommá” vált (Krauthammer 1990/1991) és a demokráciaexport egyébként kétes kilátásokkal „kecsegtető” manőverébe fogott. A piaci fundamentalizmus ezekben az évtizedekben Mises és Hayek csalfa ábrándjaiból könyörtelen valósággá vált, s a jóléti állam válsága, illetve lebontási igénye a neoliberális-neokonzervatív áramlatoktól befolyásolt kormányzatok égisze alatt előbb az angolszász országokban, majd Nyugat-Európában is – Stein Ringen szavaival élve – „tetszetős intellektuális ideává” (G. Fodor – Stumpf 2007, 82.), mi több, cselekvési programmá vált. Pandora szelencéjének ilyetén felnyitáshoz az úgynevezett globális szabályozó hatalmakból rekrutálódó teljes szuperstruktúra (WTO, IMF, Világbank, hitelminősítők, transznacionális vállalatok stb.) hozzájárult. (Szigeti 2005, Pongrácz 2019). Az európai integráció vonatkozásában pedig a tagállamok közötti szabadkereskedelem és a tőke szabad áramlása révén építették ki a neoliberális architektúrát, érvényt szerezve a Friedrich August von Hayek által már 1939-től (Az államközi föderalizmus gazdasági feltételei című munka megjelenésétől) sürgetett szabadpiaci ideológiának (Pogátsa 2016, 147-148.)

A szabadpiaci dogma szárnyalásából fakadó konzekvenciákat a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válság kitörése óta mindenki megtapasztalhatta: a neoliberalizmus fellegvárán ugyanis helyrehozhatatlannak tűnő repedések keletkeztek, amelyek egyúttal a liberalizmus legújabb reneszánszának is véget vetettek. Mindez pedig nemcsak az alkotmányos korlátok közé szorított erős állam koncepciójának (Stumpf 2014) népszerűvé válásához járult hozzá, de egyúttal a populista korszellem felerősödéséhez (Smuk 2017) és az úgynevezett illiberális demokráciafelfogás elterjedéséhez is. Az utóbbi primer módon Magyarországon és Lengyelországban következett be, ugyanakkor bizonyos populista formációk, például a VOX, illetve a Fratelli d’Italia és a Liga révén Spanyolországban és Olaszországban is feltűnik. Az európai integrációt az Európai Egyesült Államok irányába elmozdítani kívánó érdektörekvésekkel szemben a magukat szuverenistákként meghatározók csoportja a hagyományos nemzetállami szuverenitást érő kihívásként tekint az „Európa-projektre”, s azt hangsúlyozza, hogy „államhatárok, keresztény gyökerek, nemzetek nélkül nem létezik Európa” (Becchi, 2020, 180.) 

Az imént hivatkozott Becchi kiáltványa záró soraiban utal a globális ökológiai- és klímaválság kihívására, sürgetve a szuverenista kánont, hogy vegye fel a napirendjére a környezetvédelem kérdését, hiszen „a biodiverzitás és a környezet oltalma épp oly fontos, mint [a] hagyományos életformák és kulturális sajátosságok védelme” (Becchi, 2020, 184.) E figyelmeztetés is rávilágít arra, hogy napjainkban egyfajta koreszmévé magasztosul a természet védelmét pajzsára emelő és elsődleges célként érvényesíteni kívánó ökológiai gondolat, amely akár radikálisan újra is strukturálhatja a hagyományosnak, egyúttal megcsontosodottnak tekinthető európai pártrendszert és korszellemet. 

Miközben tehát a tradicionálisnak tekinthető „uralkodó eszmék” (konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus) változatlanul képviseltetik magukat az európai közélet és gondolkodás porondján, újabb koreszmék intézhetnek kihívást a megszokott nézetrendszerekkel szemben, s állíthatják új váltókra gondolkodásunkat.