2024. november elején Japán ikonikus Fudzsi hegye még mindig hósapka nélkül csodálható, amire 130 éve nem volt példa. Ékes bizonyítéka ez a klímaváltozás előrehaladott voltának, ami végső soron a mennyiségi alapú gazdasági növekedést forszírozó modern civilizáció eredménye. Ez arra int, hogy érdemes elmozdulnunk a mennyiségi növekedés felől a minőségi növekedés felé. Japán esete azt példázza, hogy ez nem is annyira irrealisztikus, azaz a „csöpögő víz végül áthatolhat a kövön is.”
A mennyiségi növekedés felől a minőségi növekedés felé történő elmozdulásnak nincsenek régre visszanyúló hagyományai a fejlett gazdaságokban. Érdemes ezért figyelni olyan esetekre, amelyek fontos tanulsággal szolgálhatnak például Európa számára. A szakirodalom még csak hangsúlyozza azt, amit a modern gazdasági kormányzás még javarészt meg se hallott, maximum csak sejt: a mennyiségi gazdasági növekedést tudatos és demokratikus úton mérsékelni szükséges ahhoz, hogy fenntartható fejlődést érhessünk el.
Hiánycikk
Japán az az ország, ahol a dinamikus mennyiségi gazdasági növekedés immáron három évtizede hiánycikk, ezért a magasabb szintű társadalmi, gazdasági és környezeti fenntarthatóság preferálása kezd egyre jobban dominálni. Japán esete azt példázza, hogy organikus úton igen is reális lehet a szubjektív jóllét emelése a mennyiségi növekedés erőltetése nélkül.
Japánt egyfajta paradox kettősség jellemez. Egyfelől bizonyos értelemben nyitottak – azaz a társadalmi-gazdasági fejlődést a globális versenyelőnyök pásztázásával képzelték el, így értek el növekedést és csodát a nyolcvanas évek közepéig. Másfelől viszont kulturálisan lassabban váltanak (lock in gyanús rendszer), azaz relatíve zártak maradtak, egyfajta kiszolgáltatottság tudatuk van (szigetország, földrengések stb.) és viselkedésükből is kitetszik, hogy számolnak a fenntarthatatlan folyamatok végeredményével, vagyis azzal, hogy a következő generációnak már nem lesz olyan életszínvonala, mint amit a japán társadalom a második világháború óta nagyjából-egészében az 1990-es évekre elért (pl.: ezért is lehet oly alacsony a születésszám). Ebből következik, hogy esetükben az átlagosnál jóval erősebbé vált a szolidaritás kultúrája, s miközben a mennyiséginövekedés-mentes rendszer stabilizálódott, a stagnálásba beleszületett fiatal generáció szemléletváltásba kezdett, amihez a japán állam is szinergikusan igyekszik kapcsolódni.
A gyengülő mennyiségi gazdasági növekedéstől a belátásig
Gyengélkedő innovációs, termelékenységi, azaz mennyiségi gazdasági növekedési minta jellemzi Japánt. Az innovációs motor teljesítményét nagyban befolyásolta, hogy a különböző folyamatok konfigurációja abba az irányba mutat(ott), hogy a nagyvállalatok és nagy konglomerátumok végső soron visszatartsák a fejlődés, azaz az innovációs tevékenység intenzitását: inkább kisebb léptékű, kisebb hozzáadott értéket képviselő termékeket, s azokat is elnyújtva piacosítanak, nagy megtakarítás felhalmozásához vezetve, amelyek értelmes elköltésre várnak. A folyamat állomásai közt említhetjük (i) a Plaza Accord buborékképző erejét; (ii) a negatív következményekkel járó telekárak szárnyalását; (iii) a kicsi szép eszméjének megbomlását, azaz a monopol innovációs hajlam erősödését; s végül (iv) a stagnáló mennyiségi növekedés korának beköszöntét.
A második világháború utáni japán csoda nagyjában-egészében 1985-ig tartott, konkrétan a Plaza Accord megállapodásig. Öt kormány képviselői találkoztak a New York-i Plaza Hotelben (Franciaország, az akkori Németországi Szövetségi Köztársaság, Japán, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) és megállapodtak abban, hogy mivel vélelmük szerint a dollár túlértékelté vált, ezért a megoldás csak az lehet, ha a folyó fizetési mérleg többlettel bíró Németország és Japán felpumpálja belső keresletét és a felértékelődés felé tereli nemzeti valutáját (azaz a dollár leértékelődésére játszanak). Ezután Japánban az történt, hogy az 1989-es fiskális élénkítő csomag oroszlánrészét a gazdasági szereplők nem a hosszú távú és termelékenység javítást megalapozó beruházásokra fordították, hanem a rövid távon nagy hozammal kecsegtető ingatlanszférát vették célba. A helyszűkével küzdő gazdaság ilyeténvaló miópiája buborékhoz vezetett.
Buborékosodás
A felértékelődés miatt megroggyant az exportorientáció, Japán nemzetközi „ára” megugrott, ami erősen hozzájárult a buborékosodáshoz, ami különösen a telekárak emelkedésén látszott. A telekárak gyors emelkedése – a japán telekárak összege duplája volt az Egyesült Államokénak – nagyon nehezíti a gazdasági dinamikát, különösen megnehezíti új játékosok (start-up) piacra lépését és fejlődését.
A telekárak emelkedése sok más költség emelkedésével is járt, s talán ez az egyik fő oka annak, hogy nagyon lecsökkent a gyerekszületések száma, ami aztán a japán társadalom elöregedését csak tovább fokozta. A dolgozók reálbére stagnál, illetve csökken. Így aztán a belső kereslet / fogyasztás nem tud növekedni, nem beszélve arról, hogy egy ilyen környezetben nincs meg a kockázatvállaló innovátor vállalkozók és munkavállalók kritikus tömege sem. Ez vezetett el a deflációhoz, amiből még ma sem sikerült teljesen kilábalni.
Utólag persze az is belátható, hogy volt még egy hiba, amit a japán pénzügyi vezetés rovására lehet írni, nevezetesen, hogy néhány évvel a Plaza Accord után – erős amerikai nyomásra – felemelték a tőkemegfelelési mutatót 4 százalékról 8 százalékra (az amerikai szintre). Ez a gazdasági dinamizmust drasztikusan lefojtotta, mivel az alaptőkét nem könnyű emelni, így a bankok csökkentették a kölcsönnyújtást / hitelezést. Ez törvényszerűen azt jelentette, hogy a hitelekhez könnyebben hozzájutottak a megbízható, nagy múlttal rendelkező nagyvállalatok, vagyis az említett lépés az új (gazdasági) játékosok ellen hatott (pl.: az adósságok csökkentése érdekében a japán cégek belső forrásokra és elővigyázatossági készpénzállományra kezdtek el jobban támaszkodni, amit érdemben csak a nagyok tudtak fenntarthatóan meglépni). Vagyis a telekárak növekedése, plusz az említett fejlemények eredményeképp a nagyvállalatok kezdhettek dominálni, rontva ezzel a kicsik piacra lépési és maradási esélyein. Csak meg kell nézni, hogy a közepes cégek, illetve a mikrovállalkozások abszolút számossága gyakorlatilag az 1990-es évektől napjainkig zsugorodik (pl.: 1999-ben a több mint 600 ezer közepes méretű vállalat országa volt Japán, 2016-ra ez a szám 530 ezerre csökkent; eközben a mikrovállalkozások száma 4,2 millióról alig 3 millióra esett vissza).
Elvesztegetett évtizedek
Japán a nagyvállalatok, a hatalmas konglomerátumok országa lett. Beindult az a monopol innováció, amit Peter Swan már 1970-ben leírt, vagyis a nagyvállalatok, a monopol vállalatok csak lassan innoválnak, lassan fejlesztenek, kisebb újításokat preferálnak, mert így lehet profitot maximalizálni tartósan. A spektrum mások oldalán viszont többnyire agonizáló kisebb vállalatok vannak, amelyek összességében – ismerve a demográfiai kihívásokat is – alacsony kereslettel bíró és főleg deflációs veszélyt rejtő piacgazdaságot generálnak, ami tartósan alacsonyabbá váló növekedési dinamikát alapoz meg (Japán esetében ennek jelei már 1967-ben látszódni kezdtek). Vagyis: a termelékenység növekedése ellen ható erőteljes komplex mechanizmus létezik, ami a stagnálást alapozza meg, mintsem segítene annak meghaladását. Alapvetően már három elvesztegetett évtizedről szoktak beszélni, aminek a vége egyébként a Covid-19 utáni inflációs időszaknak és a továbbra is apadó népességszámnak köszönhetően bérnövekedési dinamikával fűszerezett (ami némi reménysugár lehet, hisz innovációkra motiválhat).
Ilyen körülmények között a fönt említett paradox kettősség, konkrétan pedig a szolidaritás eszméjének átlagon felüli erőssége nem is meglepő.
Feltámasztható?
A mennyiségi csillapítás (Quantitative Easing, QE) politikáját Japán folytatja a legrégebb ideje. Nyugati felfogás szerinti a QE létét az indokolja, hogy közreműködésével feltámasztható a pénzügyi rendszer / bankrendszer hitelkihelyezési hajlandósága, a reálgazdaság így pótlólagos és olcsóbb forrásokhoz jutva beindíthatja az innovációs dinamizmust, ami a termelékenységi ráta fellendülésében, a mennyiségi gazdasági növekedés fokozásában csapódhat le. Ez a hatás Japán esetében azonban kimutathatatlan. Valószínűleg rossz helyen keresgélünk, mert kimutatható viszont egy másik hatás, ami összhangban van a japán társadalom célfüggvényével: magasabb szintű társadalmi cél az inkluzivitás, így a mennyiségi csillapítás az egész vállalkozói ökoszisztéma támogató mechanizmusának bizonyult, mert általa nem ment csődbe a vállalatok garmadája (pl.: 2008 / 2009 óta csökkenő pályára helyezték a KKV-k csődeljárásait) – igaz, versenyképesebbek sem lettek. Japánban a piacról történő kilépés jellemzően azért következik be, mert a 65 évnél idősebbé váló tulajdonosnak nincs kire hagynia a céget. Amikor a buborék kipukkant, a szolidaritás és a szociális inkluzivitás elvének primátusa miatt a szakpolitika nem törekedett arra, hogy minél gyorsabban kiszelektálja a rossz hiteleket. Ezt mutatta, hogy folytatódott a “zombie lending” a már piacképtelen és csődközeli vállalatok felé (zombik), amelyek száma a Covid-19 válság óta sem mutat csökkenést, sőt. A minőségi növekedés és szolidaritás prioritássá válásának másik eklatáns példája az új ipari forradalom (Ipar 4.0) előlendítésével kapcsolatos japán felfogás, hiszen úgy fejlesztenek, hogy a robotika alkalmazása széleskörű legyen ugyan, de elsősorban az ember–gép együttműködésére apellálnak és nem pedig a gép–gép kollaborációt erőltetik.
Mindennek dacára: javuló szubjektív jól-lét a fiatal generáció esetében
Egy sor statisztika támasztja alá azt, hogy a fiatalabb generáció értékrendje változóban van, hiszen dacára annak, hogy társadalmi / demográfiai és egyéb bizonytalanságokkal terhes folyamatok uralják Japánt, a fiatal generáción belül nagyobb részarányban vannak azok, akik az élettel való elégedettség, illetve a boldogság érzete terén tartós javulásról számolnak be. Ez egyfajta reziliencia, amely lehetővé teszi számukra, hogy egyelőre kevesebbel is beérjék és a materiális világon túlmutató dimenziókban leljenek örömet. Az adatok azt mutatják, hogy a 2010-es évek végére a 20–39 évesek nagyobb hányada volt elégedett az életével, mint az idősebb korosztályok. Ez a korosztály elégedettebbnek tűnt, mint a 90-es évek elején, vagyis közvetlenül a gazdasági buborék kipukkadása előtt élt társaik. Mi több, a 2000-es évek közepe óta a legfiatalabb csoport (20–29 évesek) mutatja a legnagyobb elégedettséget, az utóbbi években pedig a 30–39 évesek a második olyan korosztály, melynek tagjai között jelentősen emelkedik az élettel való elégedettség. Az érdemi mennyiségi gazdasági növekedés nélküli korba beleszületett gyermekek (azaz a 15–29 éves korosztály) esetében pedig kimutatott, hogy a pénzügyi helyzettel való megelégedettség egyáltalán nem mozog együtt a boldogság érzetével. Ez a generáció nem a múlthoz viszonyítva ítél, hanem adaptálódik a jelenhez, elfogad és másfajta, főleg az élet minőségi aspektusait felölelő igényekkel lép fel.
Nem véletlen, hogy Japánban szárnyra kapott az úgynevezett Társadalom 5.0 kiépítésének célja, ami minden egyén számára kíván biztonságot, kényelmet és egészséges jó életet teremteni, miközben a környezetpusztulás megállításán, a fenntartható fejlődésen van a hangsúly. Ezt egészíti ki egy sor más megközelítés, például a Kishida-kabinet új kapitalizmus-modelljének előlendítése (ami egyebek mellett a karbonsemlegesség megkövetelte az új üzleti modellek létjogosultságát hirdeti), vagy a középosztály visszaépítésének óhaja.
Összességében tehát azt látjuk, hogy a mennyiségi növekedés utáni minőségibb növekedés kifejlődésének megvannak a generációs alapjai. S mivel Japán számos szempontból tekinthető Európa jövőjének, érdemes figyelemmel kísérni azt, hogy a minőségi növekedés előmozdítása kapcsán mire jut az a szigetország, ahol az a mondás járja, hogy „a csöpögő víz végül áthatolhat a kövön is”.
Az írást a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatta.
