Kovács Olivérrel, az NKE Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszékének tudományos főmunkatársával a nemnövekedés eszmerendszeréről, realitásáról, jövőjéről beszélgettünk. Interjúnk második része.
Beszélgetésünk első részében odáig jutottunk, hogy a kapitalizmus önként sohasem lehet a nemnövekedés rendszere. Maximum az képzelhető el, hogy a nemnövekedésre és a vele együtt járó struktúraváltásra átmenetileg kerül sor, ami után egy alacsonyabb növekedési potenciált célzunk meg. Folytassuk innen! Nem utópia a fogyasztás önkéntes visszafogása?
A nemnövekedés gondolatköre a fenntartható fejlődéshez oly módon viszonyul, hogy épít arra a narratívára, hogy a jövő nemzedék szükségletkielégítését és lehetőségeit nem veszélyeztető gazdasági-társadalmi berendezkedésre van szükségünk. D’Alessandra és szerzőtársai például arra jutnak, hogy a gazdasági fenntarthatóság eléréséhez nagyobb tér nyílik, ha alacsonyabb reálgazdasági növekedési ráták felé mozdulunk el, ha és amennyiben elégséges mennyiségű beruházás áramlik az alternatív energiaforrások létrehozása és felhasználása felé, illetve a túlzott mértékű és túlnyomóan hitelre építő fogyasztási mintáink visszafogása is megtörténik. Ez a megközelítés végső soron elvileg feloldja azt az ellentmondást, amire Gelencsér András kémikus hívta fel a figyelmet, nevezetesen, hogy ha továbbra is a jelenlegi urbanizációs túlfogyasztásra építő kapitalista gazdasági miliőben gondolkodunk, akkor sem elvi, sem pedig gyakorlati lehetősége nincs az emberiségnek arra, hogy elérje a fenntartható fejlődést.
Tehát vissza kellene fognia magát az emberiségnek, főképp a világ fejlettebb részén élőknek. Jó is lenne hinni ebben, de realitás lehet ez?
Újfajta aszkézisre van szükség, a vágyak és az álmok kergetése helyett a természet szentségét priorizáló önmegtartóztatásra, a szükségletek szerinti viselkedésminták meghonosítására, ami nem egykönnyen érhető el, sőt, rendkívüli erőfeszítést igényel. Ha csak abból indulunk ki, hogy az embernek kétszer olyan nehezére esik lemondania már megszerzett és elért kiváltságokról és fogyasztási mintákról, mint örülni annak, ha még egy egységgel tudja azokat fokozni – ahogy erre Daniel Kahneman és Amos Tversky korszakos munkája rávilágított – akkor belátható, hogy a nemnövekedésre való átmenet emberi oldala igen nagy tehetetlenséget csempész a feladatba. Már Charles Darwin is megjegyezte, hogy egy kaptár méheinek rendkívül sok munkával kell összegyűjteniük és elfogyasztaniuk azt a töméntelenül sok híg nektárt, hogy az otthont és jövőt biztosító lépek elégséges mennyiségű viasz kiválasztására számíthassanak. A viaszkiválasztás ideje alatt pedig e sok méhnek a feladata nem más, mint a semmittevés, a nyugalom, különben fenntarthatatlan lesz életük. Csak ma kezdi megérteni a tudós társadalom, hogy a méheknek elképesztően nagy jelentősége van a fenntartható fejlődési célok elérhetőségében, hiszen olyan területeken bővíthetik ismereteinket, mint az élelmezésbiztonság, a táplálkozás és gyógyszertudomány, az inkluzív közösségek, a bioüzemanyagok, a fenntartható erdőgazdálkodás, az egészséges és sokszínű ökoszisztémák, a gazdasági lehetőségek, valamint az innováció és inspiráció. Az emberbe kódolt miópia miatt kevéssé hiszem, hogy beválna, de legalább elvi síkon mindenképp azt javasolnám, hogy tanuljunk önmegtartóztatást a méhektől, hogy jobbak legyenek a kilátásaink.
Eljuthat tömegekhez, megszólíthatja őket e gondolatkör?
Ha alapul veszem az élő rendszerek fundamentumait, vagyis, hogy az élet eredendően hálózatokba szerveződik; regeneratív, valamint eredendően kreatív és intelligens, akkor azt gondolnám, hogy a globális civilizációs veszélyekre valamifajta választ képesek lehetünk adni. Már most integrált világhálóban élünk, a nemnövekedés irányába mutató kreatív tetteink a hálózati hatásból kiindulva akár fel is erősödhetnek. Ehhez azonban az eddig kifejtettekből is kiolvasható rendszerszemléletre, illetve az innovációknak, exaptációknak – amikor máshol más célra alkalmaznak már létező innovációt, elérhető technológiát – teret engedő, ezért pedig a technológiai-, kulturális váltást megtámogató liberális felfogásra van szükség. Rendszerszemlélet hiányában ugyanis vakok vagyunk. Nélküle nem látnánk, hogy milyen rendszerkonfigurációban is élünk, azaz, hogy milyen a viszony a nagy rendszerek, így a reálgazdaság, a pénzügyi szféra és az állami szektor között.
Hogyan kapcsolódnak össze e területek? Milyen szerepe lehet például a pénzügyi piacoknak?
Azok kulcsfontosságú tényezői a fenntartható gazdaságra való átmenetnek. Ahhoz, hogy ehhez a korábbinál nagyobb mértékben járuljanak hozzá, szigorúbb szabályozás alá kell vonni azokat. Erre nem csak önnön stabilitásának megteremtése végett van nagy szükség, de az éppen zajló digitális átállás és a zöldebb gazdasági fejlődés irányába történő hathatós elmozdulás szolgálata is ezt diktálja. Ne felejtsük el, hogy a klímaváltozás mérséklése elleni küzdelembe rendkívül nagy tehetetlenséget visz a pénzügyi univerzum azon jellege, hogy az továbbra is bőszen finanszírozza a fosszilis tüzelőanyag-projekteket. Összességében azt látjuk, hogy a pénzügyi univerzumot meg kell zabolázni ahhoz, hogy bármiféle minőségi növekedés irányába el tudjunk mozdulni. Kilyukadunk tehát a politikai játszótérnél, amihez egy kutató közgazdásznak nincs kulcsa, vagyis a nemnövekedési paradigma jövője döntően azon áll vagy bukik, hogy a politika milyen értékválasztással él és ahhoz milyen intézkedések rendszerét hajlandó társítani.
Milyen trendekkel, jövőképpel számol az irányzat?
Nagyon erős mögöttes feltevésekre épít. Feltevésük szerint – ami azért még logikusan belátható – a termelés redukciója, a fogyasztási hajlandóság mérséklődése a szabadidő növekedésével fog járni, aminek az lesz a következménye, hogy közelebb kerülnek egymáshoz a tömegek, így pedig növekedni fog a társadalmi kötelékek száma és intenzitása, valamint az úgynevezett relációs – tehát közösségeken belül elfogyasztható – javak jelentősége, azaz a társasági élet legkülönfélébb aspektusai erősödhetnek fel. Meggyőződésük szerint utóbbi kompenzálni tudná a fogyasztáscsökkenés okozta jóléti veszteséget, mi több, a gazdasági növekedés és a jóllét már sokkal jobban észlelhető elválasztása felé is ezen az úton haladhatunk előre a leggyorsabban. A nemnövekedés kétségkívül a klímaváltozás elleni küzdelem, a fenntartható fejlődés forszírozásának eszköze lehet, ugyanakkor a foglalkoztatásra, az értelmes és értékes munkára gyakorolt hatásait illő kezelni.
Tudná ezt adatokkal szemléltetni? Léteznek erre vonatkozó mérések, kutatások?
Egyes számítások szerint például zéró növekedés mellett Kanada szén-dioxid kibocsátása 2035-ben 22%-kal lehet kisebb a 2005-ös értékhez képest, míg csökkenő pályára álló növekedés mellett akár 78%-kal kevesebb emisszió is reális lehet. Ugyanakkor a zéró növekedés 15%-kal rövidítené meg a munkával töltött idő éves mennyiségét, míg a csökkenő kibocsátású pálya esetén 75%-kal rövidülne az éves munkával töltött idő. Tegyük hozzá azonban azt, hogy napjaink mesterséges intelligencia kutatása és alkalmazása soha nem látott szintre lépett, s talán reménykedhetünk abban, hogy a technológiai fejlődés ezen vívmánya a nemnövekedés bemutatott árnyoldalának leküzdésében segítségünkre lehet. Nem beszélve a digitalizáció és az új ipari forradalomról, ami korábban elképzelhetetlen energiahatékonyságot, jelentősen kevesebb hulladékot és ezért egy zöldebb gazdasági mélystruktúrát ígér.
Csak ígér tehát, de nem garantál.
Igen, hiszen a digitalizációtól is azt vártuk, hogy véget vet az olyan áldatlan állapotoknak, amikről a hetvenes és nyolcvanas években például már elképedve olvashattunk: a hetvenes években egy neves New York-i újság vasárnapi száma nagyságrendileg 30 hektárnyi erdő kitermelésének árán tudott megjelenni. A probléma összetettebb ennél, a digitális média persze átvette a nyomtatott sajtótól a stafétát, de eközben a világ középosztálya egyre több faalapú termék iránt támaszt keresletet – papírszövetek, csomagolások, egyéb fa alapú csúcstechnológiás termékek -, s persze ott van az elektronikus vásárlás végállapota, amikor is fizikailag kell kiszállítani a terméket, ami mind az emissziót, mind a papír alapú csomagolóanyagok bővített igényét teremtette meg. A nemnövekedés híveinek egyik fontos üzenete, hogy gazdasági, társadalmi, kulturális és etikai váltásra van szükség.
Ez lehetséges?
Sokan azt mondják, hogy szinte lehetetlen. Ha Joel Mokyr munkásságára építünk, akkor viszont igazolhatóvá válik, hogy a gazdaságtörténetben minden nagyobb átalakulás kulturális váltással járt, mi több, az hajtotta. Ezért sem mondhatjuk, hogy a fogyasztáscsökkentés utópia volna, mert kialakulhat az a kulturális váltásra építő szociogenezis (a civilizáció és a kultúra fejlődése – a Szerk.), amiben az már egyfajta természetesség is lehet. A magam részéről csatlakoznék a nemrégiben elhunyt Széchenyi-díjas magyar filozófus és egyetemi tanárhoz, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjához, Vajda Mihályhoz, aki úgy vélte, hogy az értékalapú etikának megvannak a maga gyökerei, csak alkalmazni kellene – mi több, Vajda odáig jutott, hogy a kanti értékalapú formális etika készen van, s mivel nem létezik ellentmondásmentes etika, ezért mindig lesz lehetőség annak változtatására. Utóbbinak persze az a feltétele, hogy a társadalmakban megmaradjon az individualitás, ami az új ötletek felbukkanásának, az új út kikövezésének katalizátora. Ebből pedig persze az is következik, hogy a nemnövekedésre alapuló jövőbeli társadalomnak liberálisnak, nyitottnak és demokratikusnak illő lennie. Csak így remélhető, hogy olyan technológiai és nem-technológiai innovációk valósulnak meg, amelyek segíthetnek a nemnövekedési átmenet során.
Ehhez jó döntéseket kell hozni egyéni és társadalmi szinten.
Életünk döntések sora. Természetesen nem mindig döntünk jól, sőt, sokszor még a szakértők is eltérően ítélik meg ugyan azon helyzeteket, így döntési hibák merülnek föl, tudományos szóval zaj keletkezik. E rendszerzaj kiszűrése és minimalizálása mindenképp előremutató. A közép-ázsiai puszták lakója, a pocok úgy védekezik például a légből támadó ragadozó madarak ellen, hogy a kilátást nehezítő túl magasra növő füvet egyszerűen lenyírja, azaz mérsékli a rendszerzajt. Lefordítva ezt a nemnövekedés témakörére, a főáramú közgazdaságtan, az exponenciális növekedés ideológiájára explicite és implicite épülő társadalomtudományi iskolák igen nagy rendszerzajt eredményeznek. Mérséklése kívánatos azzal, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy a változatosság az evolúció peremfeltétele, szóval teljes kiiktatása nem lehet szerencsés. Csak a pluralizmus, a másképp gondolkodás tudományos engedelme eredményezheti azt, hogy sikerül környezetünket “jobb belátásra” bírni a növekedésen túli lehetőségek felvillantásán és bemutatásán keresztül. A nemnövekedés ereje a mozgalmat alkotók eltökéltségében rejlik, a valós változáshoz viszont nem csak az alulról jövő kezdeményezésekre lehet és kell építeni, hanem a politika hátszelére építő felülről levezényelt rendszerformálás is létfontosságú. Attól, hogy megelégszünk a világgazdaság tortájának egy kisebb kivitelével, az extrém szegénységben élők még nem jutnak hozzá automatikusan nagyobb szeletekhez, ami jobb életkilátásukhoz azért mindenképp szükségeltetne. A nemnövekedés előmozdításában az állam szerepe ezért kulcsfontosságú marad. Idővel kiderül, hogy a növekedésen túli irányzat képes-e a megszaladt mennyiségi növekedést képviselőket leléptetni a világ tudományos és politikai sakktáblájáról, vagyis, hogy lehetséges-e hétköznapi valóságunkban „en passant”, vagy az továbbra is megmarad a sakk szerelmeseinek.
