Bábeli zűrzavar (2. rész)

Az igazán profi politikus beszédeiben, szónoklataiban képes élni a nyelv adta lehetőségekkel a minél szélesebb réteg hathatós megszólítása érdekében. A hallgatóságnak eközben azért nem árt tisztában lenni a politikai kommunikáció mesterfogásaival. Tanulmányismertetőnk második része. 

„Mindig Európáért harcoltam. Időnként Európáért szenvedtem. Még kétségbe is estem Európáért. Tűzön-vízen át soha nem múlt el Európa iránti rajongásom” – mondta Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság egykori elnöke 2017-ben, de vajon mire utalhatott ezzel? Ön szerint a felszólaló küzdése a földrészért zajlott, vagy az európai népességért, kultúráért, netalán „csak” az Európai Unióért?  Sosem tudjuk meg, a politikai beszédek már csak ilyenek: minél több nézőponttal képesek azonosulni, annál több embert tudnak megérinteni. Jakusné Harnos Éva, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Tanszék adjunktusa Európa az EU politikai vezetőinek beszédeiben című tanulmányában jelentősnek tartott politikusok beszédeit elemezve bemutatta, milyen homályos fogalom is az „Európa” és hányféleképpen használható az kommunikációs fogásként. (Kétrészes sorozatunk első részét itt olvashatják.)

A tanulmányban vizsgált szövegek az alábbiak voltak:

• Jean-Claude Juncker egykori Európai Bizottsági elnök 2017-ben és 2018-ban tartott, az Unió helyzetéről szóló beszédei;
• Emmanuel Macron, Franciaország miniszterelnökének beszéde a Sorbonne Egyetemen 2017-ben;
• Angela Merkel német kancellár beszéde a Nagy Károly-díj Emmanuel Macronnak való átadásakor Aachenben 2018-ban
• Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökjelöltjének beszéde megválasztása előtt, az Európai Parlament plenáris ülésén 2019-ben.

Kaméleon Európa

A beszédekből kitűnik, hogy míg az egyik esetben „Európa” csupán az Európai Unióra vonatkozik, egy másik alkalommal a kontinens egészét is jelöli, de további változatokat vehet fel a szónok mondanivalójától és céljaitól függően. Az Európa szó vonatkozhat például 1. az EU alapító országaira; 2. az eurozóna országaira; 3. gazdasági közösségre; 4. az egységes piacra; 5. a kontinens népességére; 6. az európai kultúrára; 7. az EU vezetésére; 8. az EU adminisztratív szervezetére; 9. projektre, gondolatra, misszióra. Egyébként hasonló jelenség figyelhető meg, mikor a Brüsszel szót nem a városra értjük, hanem az Európai Unió vezetésére utalva használjuk. A klasszikus retorika ezt a jelenséget két szorosan összefüggő dolog között létrejövő névcsereként tartja számon, ez a metonímia.

A szerző lényeges megállapítása, hogy egy szó ilyesfajta többértelműsége a meggyőzés eszköze lehet, mert a sokféle jelentésből a befogadók azt választhatják ki, ami a számukra ismerős és vonzó, miközben elsiklanak az eltérő megfejtések fölött. Arra pedig, hogy a hallgatóság melyik jelentést választja ki, jelentős hatást gyakorolhat a szónok azzal, hogy kinek a nézőpontjából láttat bizonyos logikai összefüggéseket, és mit tekint közös háttértudásnak. A közös háttértudás feltételezése pedig közösségteremtő erő, lehetővé teszi, hogy a közlő a saját nézőpontját a hallgatóságénak tüntesse fel.

Nézőpontváltások

A tanulmányban példaként jelenik meg Ursula von der Leyen kijelentése: „Úgy hiszem, Európának erősebb és egységesebb hanggal kellene rendelkeznie a világban ─ és gyorsan szükséges cselekednie. Ezért elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy minősített többséggel hozzunk külpolitikai döntéseket. És egységesen kell mögöttük állnunk.” Jakusné Harnos Éva rámutat, hogy az első mondat megszemélyesíti Európát (hangja van, és cselekednie kell), ezért leginkább az unió népességére utalhat. Megtévesztő lehet azonban, hogy a második mondatban a többes szám minden bizonnyal nem a népességre, hanem az Európai Unió vezető testületeire utal, hiszen a szónok külpolitikai döntésekről beszél. A befogadóban azonban ez a különbség nem jelenik meg, ő továbbra is európai állampolgárként, közösségben gondolkodik. Az utolsó mondat pedig egyaránt vonatkozhat az Európai Unió vezetőire, vagy a tagállamok népességére.

Ezek a gyors – három mondatban akár három különböző nézőpontot magában foglaló – váltások nehezíthetik egy konkrét üzenet átadását, azonban a két-, vagy többértelműség nagyobb célcsoportok elérését teszi lehetővé. Általános tendencia továbbá, hogy az „Európa” szót az unió vezető politikusai és hivatalos kommunikációja egyre inkább csak az „Európai Unió” értelemben használják, figyelmen kívül hagyva az „európai kontinens” jelentését, mintha kizárnák Európából a kontinensen lévő, de nem EU-tagállamokat.

A tárgyalóasztal mindkét oldalán

A tanulmány számos egyéb példát hoz fel a megállapítások alátámasztására, és hogy miért fontosak az ilyen és ehhez hasonló művek. Azért, mert rávezethetnek a kritikus olvasás és hallgatás képességére, arra, mikor és mit érdemes figyelni egy-egy közéleti diskurzus során. Éppen ezért érdekes olvasmány lehet minden érdeklődő számára, aki betekintést szeretne nyerni a politikai kommunikáció rejtelmeibe és fogásaiba.

Angela Merkel beszédében például megfigyelhető, ahogy többes szám első személy használatával éri el ugyanezt a hatást:

„Az óriási globális kihívások fényében mi, európaiak csak akkor éreztethetjük abefolyásunkat, ha egyesítjük az erőinket. Csak közös munkával leszünk képesek cselekedni, vagy őrizhetjük meg a képességünket a cselekvésre ─ a szuverenitásra, ahogy Emmanuel Macron mondaná. A szuverenitásról folyó francia─német párbeszéd egyik izgalmas vonása, hogy magában foglalja a kérdést, mennyire kell védelmeznünk ezt a jövőbeli Európát, és mennyire kell nekünk, európaiaknak nyitottnak lennünk. Hogyan találjuk meg a helyes egyensúlyt e két dolog között? Ez a kérdés áthatja minden beszélgetésünket, legyen szó a kereskedelemről, az egységes digitális piac szabályozásáról, vagy a közös külpolitika kialakításáról.”

A szövegrész első mondata még az Európai Unióban élő polgárok összességére utal. A szuverenitásról folyó francia-német párbeszéd említését követően azonban nem tudni, hogy Merkel az összes uniós polgárra, vagy csak franciákra és a németekre utal, de az „európaiak” kifejezés leszűkülhet akár a két politikusra, Merkelre és Macronra is. Vagyis a politikus hol a saját szemszögéből beszél a hallgatósághoz, a néphez, hol úgy nyilatkozik, mintha a tárgyalóasztal mindkét oldalán ő ülne.