A szocialista pártállam saját logikája szerint akarta a magyarokat bevonni a rendszeres politikai működésbe – vette észre Pap Milán politológus. Ez a logika működött a pártszervezetekben, a nagyobb ünnepek szervezésénél, de még a populáris kultúrában is.
Az idei május elsejét akár az NKE EJKK Molnár Tamás Kutatóintézet tudományos munkatársának új kötetével, „A párttal, a néppel…” című könyvével is megünnepelhetjük. Az „Eszmék és politikai mozgósítás a Kádár-korszakban” alcímű kiadvány 12 fejezeten át, korabeli esettanulmányokon keresztül vizsgálja az óvóan atyáskodó pártállam működését. A rendkívül gazdag korabeli képanyaggal illusztrált könyv megjelenését a Mathias Corvinus Collegium posztdoktori ösztöndíja támogatta, ahol kimondott cél az, hogy az érdekes témákat közérthető módon mutassák be a szerzők az olvasóknak. Az új kötet egyik fontos erénye, hogy cáfolja azt a közkeletű megállapítást, hogy a Kádár-korszak depolitizálta volna a társadalmat. Pap Milán könyve részletesen bemutatja azokat az igen cizellált módszereket, amelyeket a mozgósításra, a politikába való bevonásra használt a Kádár-rendszer.
Megtudni, hogyan gondolkodnak
Fontos látni, hogy 1957 után már nem az a totalitárius diktatúra működik, ahol ha valaki nem tapsol, az börtönbe kerül, nem mehet a fia egyetemre vagy kirúgják az apját. Ugyanakkor ez a rendszer is folyamatosan be akarta vonni a fiatalokat, a munkásokat, a parasztokat abba a nagy vállalkozásba, amit ma reformszocializmusnak nevezünk – emeli ki az egyik legfontosabb különbséget a szerző, Pap Milán, amikor a megjelenésre váró kötetéről kérdeztük.
A pártnak készült jelentésekben az is elolvasható – folytatja Pap Milán, – például a beiskolázás kapcsán is, hogy az adott településen ki milyen anyagi helyzetű, mit engedhet meg magának, járatja-e iskolába a gyerekét, ha nem, miért nem, és hogyan lehetne rá hatni. Ebből kiderül, hogy bár igyekeznek kontroll alatt tartani a társadalmat, de nagyobb energiát fordítanak arra, hogy a megfelelő politikai részvételre bátorítsák az embereket, azaz mindig tudja a párt, hogy hogyan gondolkodnak, és időben bele tudjon avatkozni, ha ez szükséges. Az iratokból egy végtelenül paternalista, gondviselő állam képe rajzolódik ki. Könnyű elképzelni, hogy az effajta odafigyelés milyen humán erőforrást emésztett fel – teszi hozzá Pap Milán. Ráadásul ez a kontroll eltompítja az állampolgárokat, így egyre kevésbé lehet őket ösztönözni, mozgósítani, extra teljesítményekre rávenni.
A prágai zöldséges
A kötet elsődleges célja a korszak politikai kultúrájának részletes, de könnyen befogadható bemutatása. Azt, hogy ez a fogalom mégsem került bele a címbe, Pap Milán azzal magyarázza, hogy a politikai kultúra alapvetően nem ebben az értelemben ismert a politológiában. A fogalmat először a Gabriel A. Almond – Sidney Verba szerzőpáros rendszerezte az Állampolgári kultúra. Bevezetés a politikai kultúrába című kötetben. E könyv egyik híres előfutára Alexis de Tocqueville, aki először írta le az USA társadalmának működését az 1830-as években tett amerikai útja alapján. Tocqueville nagy felfedezése az volt, hogy mennyi állami tisztviselőt választanak a polgárok még a helyi szinten is az iskolaszék tagjaitól kezdve a seriffig, azaz arról írt, hogy mennyire benne van a részvételi demokrácia az emberek mindennapjaiban. A politikai kultúra vizsgálata politológiai értelemben tehát azt jelenti, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a pártokhoz, a politikai jelenségekhez, az alkotmányossághoz stb. A Kádár-rendszerben ez viszont egy fordított viszony, azaz mindig a párt, a hatalom jön elő valamivel, amibe be szeretné vonni az állampolgárokat. Pap Milán kötete elsősorban ezt a folyamatot vizsgálja, és nem a Tocqueville-i értelemben vett állampolgári részvételt. Akár még úgy is fogalmazhatunk, hogy ahogyan az ideológia szerint Marx a fejéről a talpára fordította Hegelt, úgy fordította át a Tocqueville-i politikai kultúra fogalmát Pap Milán a Kádár-rendszer viszonyaira. Hiszen a Kádár-korban a „seriffet” egyáltalán nem a helyiek választják, viszont rendszeresen elmondja nekik, hogyan kell gondolkodniuk a különféle társadalmi és politikai témákról. Ennek idővel elkopó hatásosságát persze jól szimbolizálja a haveli prágai zöldséges és az ő táblája. A Václav Havel cseh író, később politikus által leírt figura, a prágai zöldséges minden reggel kiteszi az áruja mellé a táblát, „Világ proletárjai, egyesüljetek!”. Nem azért kerül ki ez a tábla, mert a zöldséges hinne benne, nem is a hiánya okozta retorzióktól fél, hanem egyszerűen csak azt szeretné, hogy hagyják őt békén. Pap Milán kötetének egyik tanulsága az lehet, hogy a rendkívüli erőfeszítés ellenére az ünnepek megszervezésére, a szocialista nevelésre vagy a szocialista hazafiságra fordított energia mind-mind a prágai tábla sorsára jut. Jól látszik ez a folyamat például a május elseje megünneplésén.
A munka és a munkásosztály ünnepe
A Kádár-rendszer kezdeténél az 1957. május elsejei ünnepség vizsgálata minden szakértő szerint kiemelten fontos. Ez az első nagyobb felvonulás 1956 után. A hatalmas és békés embertömeg megjelenését ma is sokféleképpen értékelik a történészek, de abban egyetértenek, rendkívüli fordulat történik az országban az 1956-os hősi kiállás és az alig fél évvel későbbi, rendszer melletti felvonulás között. A kötetben ez a mozzanat úgy jelenik meg, mint a Kádár-rendszer és Kádár népe közötti első kapcsolatfelvétel.
Ezáltal lett a május elsejei ünnepség a rendszer egyik nagy szimbóluma. A korabeli felmérések szerint az új ünnepek közül leginkább ezt tekintették magukénak a magyarok – komoly ideológiai tartalmai ellenére is. Persze valódi oka a népszerűségének az volt, hogy ilyenkor csaknem szabadon lehetett másokkal találkozni, megismerkedni, együtt sörözni. A könyv kronológiai keretét 1989 május elseje zárja, mely az addig megszokott május elsejékhez képes eléggé visszafogott lett, nyoma sem maradt már a kezdeti tömegeknek, és elkoptak a jelszavak is.
Az ifjúság mindennapi forradalma
A korszak másik ünneptalálmánya a Forradalmi Ifjúsági Napok, amely március idusától a felszabadulás ünnepéig, április 4-ig tartott, és amelybe beleértették a Tanácsköztársaságról való megemlékezést is. Az első ilyet 1967-ben tartották meg, és minden évben próbáltak adni neki valamilyen aktualitást is. Ilyen volt például a forradalmiság kibeszélése is, amelyet alaposan elemez Pap Milán kötete is. Erről a szerző azt mondja, első hallásra furcsa téma az egypártrendszer forradalmisága.
Mégis: a hatvanas évek végén az ifjúságban egész Európában megjelenik a forradalmi lendület. Ez Nyugaton a Marx, Mao, Marcuse hármassal jelenik meg, különféle felszabadítási narratívákkal rendelkezik, és hozzátartozik a beatzene is.
Magyarországon ez a forradalmiság a fiatalok egy részénél úgy jelent meg, hogy nem a Kádár-féle konszolidált szocialista állammodellt, hanem a kínai modellt kezdték el támogatni. Akadtak olyanok, akik az Európa keleti felén lezajlott Sztálin-mentesítést valamiféle árulásnak tekintették. Ekkor folyt ugyanis Kínában a kulturális forradalom, amelyről Mao haláláig voltaképpen semmit nem lehet tudni, de elméletében rendkívül vonzó volt. A Forradalmi Ifjúsági Napok így arról is szólt, hogy kezdjenek valamit a fiatalokkal, kezeljék valahogyan a bennük megfogalmazódó gondolatokat. Ezért például vitanapot tartottak, szerveztek gyűléseket az aktuális témáknak, mint például a vietnami háború vagy a chilei puccs. Kitalálták a mindennapok forradalmiságát is. A kifejezés Király István irodalomtörténésztől, Ady-kutatótól származik, aki hosszú írásában fejtette ki, hogy a mindennapokban mutatott jó teljesítmény a szocialista társadalomban miért is forradalmi.
Emellett persze valamit kezdeni szerettek volna március idusával is. Természetesen voltak március 15-én megemlékezések az iskolákban, és előfordultak hivatalos ünnepségek is (a kommunista forradalmi hagyomány köntösébe rejtve), de – főleg a 70-es évek elején – jogosan tartottak attól, hogy e hivatalos állami ünnepségből kinőhet egy olyan megemlékezés, amely már nem lenne kívánatos. Maga március 15-e például nem volt munkaszüneti nap, csak iskolaszüneti, amit sokan sérelmeztek. Néhány fiatalnak már 1970-ben elege lett abból, hogy a „legszebb magyar forradalmat” nem méltó módon ünneplik Magyarországon. Magyar zászlóval indultak el a Kossuth térre, hogy ott szavalatokat hallgassanak meg. Útközben inzultálták a Magyar Televízió székházánál dolgozó munkásokat, hogy miért dolgoznak egy ünnepnapon. Később igazoltatták őket a Kossuth téren, volt, akivel szemben eljárást is indítottak. Ez alapozta meg az „alternatív március 15” mítoszát a fiatalok között a hetvenes évek első éveiben. A nyolcvanas évek végén viszont már komoly számításokat végeztek, hogy hány munkaóra esne ki a népgazdaságból, ha ünnepnap lenne március idusa. Csak a rendszerváltozás után nyilvánította az Országgyűlés hivatalos nemzeti ünneppé az 1991. évi VIII. tv. alapján, amelyet a 2012-es Alaptörvény is megerősített.
Pap Milán közeljövőben megjelenő kötetében ezekről a szocialista ünnepekről olvashat bővebben az érdeklődő olvasó, valamint megismerheti a politikai részvétellel kapcsolatos pártállami elvárásokat, illetve a szocialista társadalom jellemző problémáit is.
Címlapkép: Hősök tere, az 1957. május 1-i nagygyűlés közvetítése. Hivatalosan ekkor indult a Magyar Televízió nyilvános adása. Forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság
