Móra Ferencet a magyar közvélemény leginkább (gyermek)íróként tartja számon. Jól tudjuk persze, hogy tudós-régész, múzeumigazgató és lapszerkesztő is volt. Móra életútjának kevésbé vizsgált része szól a politikai jellegű diskurzusokról; noha a Kincskereső kisködmön szerzője mondhatni igaz szenvedéllyel viseltetett a közélet iránt, de a politika nem „viszonozta” kellőképpen az íróember érzéseit.
Móra Ferenc 1918–1919-ben, az őszirózsás forradalom alatt néhány hónapig a szegedi Nemzeti Tanács alelnöke volt. A késődualizmus éveiben ifjú újságíróként szigorú ítészként ostorozta Tisza István kormányzati politikáját. A Tanácsköztársaság kezdetén Mementó címmel írt egy rendkívül ellentmondásos és egyben fájóan lelkesedő cikket a szélsőbaloldali társadalom-átalakító kísérlet mellett, de ettől függetlenül lényegében mindig megmaradt polgári radikálisnak, aki a szabadságjogokra építő demokráciát tekintette alapnak.
A demokrata Móra talán legbátrabb közéleti szellemi alkotása egy – paradox módon – nem publikált vezércikk. 1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság bukása után nem sokkal jegyezte le, azonban napvilágra nem kerülhetett. A Ne utána, hanem elébe! című cikk egyaránt elhatárolódik a kommunista diktatúrától és az akkoriban kibontakozó fehérterror gondolati struktúrájától.
Az írás a Szegedi Napló számára készült, de a lap tulajdonosa nem engedte megjelentetni. Mind az újságnak, mind Mórának baja lehetett volna belőle, ha a jegyzet széles körben olvashatóvá válik.
1919-ben a formálódó jobboldali kurzus társadalmi közege nem tette lehetővé az írás publikálását. Móra Ferenc életében ez a cikk nem jelent meg sehol. Lehetséges, hogy a cikk ügye el is felejtődött. A dokumentum Szigethy Vilmosnál, a Szegedi Napló egykori szerkesztőjénél maradt.
1976-ban felmerült, hogy a Szegedi Egyetem könyvtárában őrzött dokumentumot – ide Szigethy Vilmos iratanyagából került a jegyzet – egy forrásválogatásban közöljék. Akkoriban, a kommunista diktatúra szellemi kontextusában a kötet szerkesztőjének a hivatalos lektor nem „javasolta” a Tanácsköztársaság terrorisztikus világának bírálatát tartalmazó cikk publikálását.
A publikálatlan vezércikkben Móra a jobboldali lapok stílusát, hangvételét a „vörös” sajtóéhoz hasonlítja. A szerző egyetért azzal, hogy aki bűnt követett el a kommunista uralom alatt, annak a törvény előtt kell elszámolnia tetteivel, ugyanakkor felteszi a kérdést, hogy „de gyilkos és haramia volt-e mindenki, akinek most pallos alatt a feje?” Móra szerint a folyamatos számonkérések odavezethetnek, hogy a magyarság egyik fele (ki)írtja a másikat.
Az újságíró-publicista megfogalmazta abbéli vágyait, miszerint a „vörös rém” soha többet vissza ne jöjjön – joggal feltételezhetjük, hogy 1976-ban e mondat miatt nem lehetett közölni az akkor már ötvenhét esztendős írást.
A cikk – a benne meglévő kétségtelen ellentmondásosság ellenére – egyfajta hitvallás a mindenkori terrorisztikus uralomgyakorlással szemben.
***
„Ne utána, hanem elébe!
Budapesten megindult a megtorlás munkája, ez nem lephet meg senkit. A hivatalos lap ezt írja – olyan hangon, amely az összetévesztésig hasonlít a vörös sajtóéhoz – hogy egyetlen bűn sem marad megtorlatlan. Ezt rendén valónak lehet találni. A ki kardot rántott, vesszen el kard által. Nem nagyon keresztényies ez ugyan, inkább erősen jehovás, de minden esetre emberi. A melyik kommunista vért ontott, fizessen a vérével. A ki lopott és rabolt, bűnhődjék tolvaj és rabló módjára. Ha ezt az elvet néhány évvel korábban érvényesíttették volna, talán nem jutunk ide. Sajnos, nem tudunk róla, hogy gyilkosok módjára bántak volna el azokkal a tábornokokkal, akik butaságból, vagy dicsvágyból tízezrek életét áldozták fel, nem kevésbé ártatlan életeket, mint a kommunista hóhérok. Ezek a tábornokok királyi kitüntetéseket kaptak és borostyán-kazlat a sajtóban. Az is tudott dolog, hogy az a miniszter, az ország kincstárnoka, a kinek panamáit a törvény állapította meg, nem került börtönbe. Nagy úr maradt tovább is, vezér politikus és nagy urak tanácsadó barátja. Se a törvény, se a közvélemény nem volt mindig olyan szigorú, mint most.
Ezzel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy mert a régi gonoszerők nem lakoltak, az újakat is futni kell hagyni. Bitóra azzal, a ki gyilkolt és a ki rabló módon magának vette el a másét. De gyilkos és haramia volt-e mindenki, a kinek most pallos alatt a feje? Budapest főváros jogaiba visszaiktatott hatósága kétszázötven tanító ellen indított fegyelmit, mert a proletár diktatúrát szolgálta. Megindult az eljárás a tanárok ellen is. Sorra kerülnek az ügyvédek és orvosok is. Bírák, mérnökök és magasabb rangú katonák közt is sokan vannak vörösök, a magánhivatalnokokról nem is szólva. A kormány mindezeket meg akarja számoltatni? Nem lesz elég börtön és nem lesz elég fa és nem lesz elég kötél az országban. És a hatóságok évekig nem fognak mást csinálni, mint kommunistákat hajkurászni és tortúrázni, holott úgy rémlik, mintha egyéb tennivalóink is lennének. És mivel lesz jobb a helyzet, ha a megmaradt magyarság egyik fele kiírtja a másikat? Se egy morzsa szemmel nem lesz több, se egy fillér hadisarccal kevesebb, nem nőnek határaink és nem apadnak a szenvedéseink.
Ellenben – ez anarchia vissza fog térni, mielőtt kilábaltunk volna belőle és a polgárháború mindaddig fog köztünk tartani, míg egy száláig ki nem írtjuk egymást. Ez olyan világos, hogy itt disputának nincs helye. A terror terrort idéz elő és ez minden terrorra egyformán áll. Célja ez valakinek, hogy a szervezett kommunizmus után egy sendomingói rabszolga-lázadás színhelye legyen ez a nehéz vármegye, a mit még Magyarországnak hívnak?
A cél a bolsevizmus letörése volt és ez szerencsésen, vérontás nélkül sikerült. Józan politikai fő tennivaló most már csak az lehet: gondoskodni arról, hogy a vörös rém soha többet vissza ne jöjjön. De ezt nem preskripciókkal kell, mert úgy sem lehet megakadályozni: de szociális intézmények kellenek, a melyek olyan helyzetet teremtenek, hogy senki ne sóhajtsa vissza a bolsevizmust. Nem utána kell menni doronggal és vasvillával, hanem elébe kerülni demokráciával és jogmegosztással. Amazok elvadítják, emezek leszerelik a medúzafejű rémet.
A vértanúcsinálás mindig rossz politika volt, bizonyság rá az egész történelem és a proletárdiktatúra is. Legyen a polgári forradalom vezéreinek több politikai érzéke, mint a proletár-forradalom vezéreinek volt s lássák be, hogy a szelídségnek és engedékenységnek egy szál cérnájával többet meg lehet kötni, mint egész pászma dühvel és bosszúval.”
***
Láthattuk, Móra a borzasztó közállapotokra gyógyírként a demokrácia eszményét és a jogfosztással ellentétben a „jogmegosztás” elvét ajánlja. Cikkének szellemi üzenetét, miszerint a társadalmi bajokat nagyobb szociális érzékenységgel és szelídséggel lehet orvosolni – tekinthetjük politikai naivitásnak, illetve egy szép és tiszteletreméltó eszménynek egyaránt.
Móra Ferenccel ellentétben mi már ismerjük a XX. század és a XXI. század egy töredékének történelmét is.
Igaza van Mórának?
A forrás a SZTE Klebelsberg Könyvtár kézirattárában található. A dokumentum autográf, vagyis Móra Ferenc saját kézzel írta. A szöveg hét darab számozott lapon maradt fenn. A vezércikket szöveghűen közöljük, a forrásszöveg helyesírásának megfelelően.
