A közéleti érdeklődés fókuszába került az új amerikai elnök, Donald Trump kijelentései kapcsán az elmúlt hetekben Grönland és a Sarkvidék kérdése, ahol a zord természeti körülmények miatt elsődlegesen ma is minden a puszta túlélésről szól. A témát szakértők vitatták meg az egyetemen.
A Rubicon-estek sorozatban kezdeményezett „Grönland és a Sarkvidék: történeti, geopolitikai áttekintés” címmel nyilvános eszmecserét a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemeskürty István Tanárképző Kara (NITK) és a Rubicon Intézet február 6-án, a Szent László Kápolnában. A beszélgetést Nánay Mihály, az NKE NITK tanárképzésért felelős rektori megbízottja, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa moderálta, az esemény meghívott vendége pedig Szilvási Simon, az NKE Hadtudományi Doktori Iskola doktorandusza volt.
Grönland a történelem színpadán
Elsőként arról esett szó, hogy a sarkvidéki területet a normannok, azaz a vikingek fedezték fel az emberiségnek. Az Izland és a Grönland közötti tengerrész egyébként az Atlanti-óceán egyik legnehezebben hajózható területe, emellett Grönland délkeleti részének időjárása rendkívül zord, hideg és szeles. A területet említő első írásos emlékek a 900-as évek elejéről származnak. A vikingek kalandozását két elem motiválta, egyfelől a viking őshaza területének gazdasági bővülése, másfelől a gyakori területi konfliktusok, amelyek végül száműzetéssel jártak. Az első telepeket Vörös Erik hozta létre. Már itt kiderült, hogy a túlélés záloga az őslakos inuitokkal való együttműködés. Szó esett arról is, miért zöld föld a terület neve – akkoriban ugyanis az enyhébb időjárás idején lehetett árpát termeszteni néhány helyen. Később, az úgynevezett Kis jégkorszak, illetőleg a grönlandi szárazság idején a viking telepek elhaltak. A területet végül a dán királyság kolonizálta.
A földrajzi felfedezések kora
A két sarkvidék sokáig fehér foltnak számított a térképen, így az újkorban megkezdődött a nagyhatalmak között a területszerző versenyfutás. Nagyon sokáig kérdés volt, van-e egyáltalán szárazföld a területen a jég alatt. Csak az 1950-es évek végén, atom tengeralattjáróval lehetett véglegesen bizonyítani, hogy nincs szárazföld az Északi-sarkvidék alatt. A tengerfelszínen hajóval a sarkpontot a hetvenes években a Lenin jégtörő érte el először. Máig vitatott, ki érte el először az Északi-sarkot: Robert Peary vagy Frederick Albert Cook. A kutatócsoportok komoly veszteségeket szenvedtek, az utak gyakran évekig eltartottak. Sok expedíció csak azért indult, hogy a túlélőket vagy legalább a feljegyzéseiket megkeressék.
A skandináv, brit, amerikai és orosz felfedezőket maga a felfedezés öröme, de az Európából Ázsiába vezető rövidebb út megtalálása vagy épp a bálnavadászat haszna kecsegtette. Ilyen expedíciót vezetett az északkeleti átjáró megtalálása érdekében az Osztrák–Magyar Monarchia is német segítséggel, mégpedig magyar résztvevővel, dr. Kepes Gyula hajóorvossal. A Tegetthoff gőzösön az orvoslás mellett feladata volt a terület flórájának és faunájának a feltérképezése is. Az ő érdeme, hogy az elinduló 24 emberből végül 23 hazatért.
A megvásárolt föld
Nánay Mihály kitért arra is, hogy területek adásvételére már van történelmi példa: a krími háború után adta el 1867-ben az orosz cár Alaszkát az amerikaiaknak – az USA közvéleményének nyomása ellenére – 2,7 millió dollárért, azaz mostani értéken 200 millió dollár körüli összegért. Szilvási Simon kiemelte, az eladásnak nem gazdasági, hanem biztonsági célja volt, hisz a terület katonailag védtelen Kanada irányából. Ekkor még a föld gáz-, olaj- és aranykincse nem volt köztudott. Alaszka ugyanakkor nem lett egyből amerikai állam, sőt katonai igazgatás alá került, végül igen komoly lobbira volt szükség a hidegháborúban is, hogy valódi állammá váljék.
Sarkvidék a nagyhatalmak fókuszában
A II. világháború idején komoly aggodalmat okozott, hogy a dán felségterületnek számító Izlandot és Grönlandot a német csapatok elfoglalják. Ugyanis az amerikai kontinensről 1944-től Murmanszkba, az egyetlen orosz jégmentes kikötőbe érkező szállítmányok útjába esett. A fegyvert és élelmiszert szállító expedíciók folyamatos német támadás alatt álltak. Az is kiderült, hogy az Északi-sarkkörön túl minden a túlélésről szól, a többi csak másodlagos. Maguk a körülmények jóval több áldozatot szedtek, mint a tűzharcok. A puszta túlélés biztosítása ma is jelentős pluszköltséget jelent.
Később, a hidegháborúban az USA komolyan foglalkozott a Szovjetunió jelentette veszéllyel a sarkvidéken. Alaszka és Kanada északi részein, illetve Grönlandon rakétatámadást előrejelző rendszereket építettek ki. Számos más projekt is indult, ám kiderült, a jégre, a jégbe építkezni nem túl bölcs dolog.
A globális Sarkvidék
A terület nemzetközi jellegét először az utolsó szovjet főtitkár, Gorbacsov vetette fel a kilencvenes évek legelején. Megjelent a gondolat, hogy a hidegháború után e területek használatában már ne csak hét–nyolc ország legyen érintett. Ottawában létrejött az Északi-sarkvidéki Tanács 1996-ban, amely a globális együttműködést tűzte ki célul a Sarkvidék problémáinak megoldásában, teljesen különválasztva minden más konfliktustól. A tanács állandó tagjává váltak az őslakosok is, akinek körülbelül fele orosz, másik fele pedig inuit, eszkimó stb.
A klímaváltozás az utóbbi évtizedekben megváltoztatta a terület jellegét, egyre vékonyabb a sarki jégréteg vastagsága. 2017-ben sikerült először nem erre felkészített utasszállítóval, egyedül áthajózni az Északnyugati átjárón. Ezt azt is jelenti, hogy jobban hozzáférhetővé vált e terület, így egyre több nemzet erősítette meg jelenlétét a sarkvidéken. Az Északi-sarkvidéki Tanács 2022-ig többé-kevésbé jól működött, azonban ekkor befagyott a viszonya Oroszországgal.
Mi történik ma?
Az Északi-sarkvidék jobban hozzáférhető részei nemzetállamok fennhatósága alatt állnak, ám a többi terület engedélyek és díjak nélküli nemzetközi víznek számít, ráadásul használatuk 10–12 nappal rövidebb utat jelent, mint a többi tengeri ösvény. Így a nem sarkvidéki országok, azaz például Kína, India számára is rendkívül vonzó a kereskedelmi útvonalak diverzifikálására, a Szuezi-csatorna tehermentesítésére. Másik kiemelt cél a tudományos kutatás, illetve az ottani természeti erőforrások kitermelése. A Jeges-tenger 4000 méter mély – az egyelőre kétes mennyiségű nyersanyag kitermelésére kevés országnak van megfelelő technológiája, a megtérülés pedig, akár a hajózásról, akár a nyersanyag-kitermelésről van szó, rendkívül kérdéses. Ugyanakkor ezeket a gondolatokat még egyetlen állam sem adta fel teljesen. Az USA ebben a nemzetközi együttműködésben kicsit lemaradt, valószínűleg Trump elnöksége alatt e területen lesz előrelépés, illetőleg megtörténhet Grönland nagyobb fokú bevonása az amerikai biztonsági tervekbe, ahol nagyon komolyan veszik Kína szerepét. Így az amerikai jelenlét nem feltétlenül jelent fenyegetést Grönlandra és a Sarkvidékre, sokkal inkább lehet a béke záloga. A felmerülő területi vitákat egyébként elsősorban a nemzetközi tengerjog szabályozza, azaz a területszerzés nem mehet bemondásra, komoly tudományos kutatásnak kell megelőznie. A kérdéses ügyekben a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság ad ki végül ajánlást, majd az érintett államoknak kell szerződéssel lezárniuk a vitát. Bár ez lassú folyamat, a nemzetközi jog betartása mégis fontos, hiszen ezzel minimális esélye marad a katonai konfliktusnak.
Nyitókép: „Sohasem hátrálunk” Az osztrák–magyar expedíció válságos helyzete. Julius von Payer festménye, forrás: Wikipédia
