„Bármilyen fenntartható módon is végzik a különböző tevékenységeket, azok csak felerősítik az éghajlatváltozás gyorsaságát és jelentős környezetterhelést jelentenek a sarkvidéki flóra és fauna számára” – emelte ki lapunknak Szilvási Simon. A Hadtudományi Doktori Iskola hallgatójával egy készülő, és az idén a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában megjelenő könyv apropóján beszélgettünk.
Még sosem jelent meg itthon kötet az Északi-sarkvidék biztonságpolitikájáról. Miért lett e témának most aktualitása, mi változott?
A térség évtizedekkel ezelőtt masszív jégtakaróval borított volt, azonban a globális klímaváltozás hatására a jég visszahúzódása évente visszatérő jégmentes időszakokat eredményez, amelyek lehetővé teszik a régió könnyebb megközelítését. A legújabb természettudományos eredmények és mérések alapján a térségen belül a globális átlagtól megközelítőleg négyszer gyorsabban fejti ki hatását az éghajlatváltozás folyamata. Ez nemcsak a meglévő, de ritkán használt hajózási útvonalak időszakos megnyitását jelenti, hanem az ismert és feltételezett olaj- és gázlelőhelyek, valamint ritkaföldfémek és ásványi kincsek feltárását és kitermelését is. A nagyhatalmak közötti együttműködés és versengés egyaránt jelen van ebben a régióban is, amelyek különböző nemzetközi szerződésekkel és jogi keretekkel próbálják szabályozni a térség használatát és védelmét. A nagyhatalmakon kívül, melyek közül az Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció területtel rendelkezik az Északi-sarkvidéken, a térségen kívüli szereplők állami és állam alatti szerveződések is élénken érdeklődnek a kibontakozódó lehetőségek iránt. Az Északi-sarkvidék már nem „meghódításra vár” mint 200 évvel ezelőtt, hanem a formálódó világrendben e terület növekvő hozzáférhetőségének kiaknázásában, illetve a terület lehetőségeinek megismerésében számos szereplő részt szándékozik venni.
Mikor vált elsőként stratégiailag fontos területté az Arktisz a világtörténelemben? Milyen szakaszokra osztható az Északi-sarkvidék történelme?
Elsősorban három nagy korszakra osztható abban a vonatkozásban, amikor a mindenkori globális hatalmak számára felértékelődött az Arktisz. Az első az 1800-as évektől datálható, ez a földrajzi felfedezések kései időszaka, mikor a két sarkvidék feltérképezése presztízskérdés volt az akkori nagyhatalmak számára. Ebben az időben ugyanis mind az északi, mind a déli sarkpont körüli területek térképészetileg fehér foltnak számítottak, évszázados kutatómunka volt szükséges ahhoz, hogy megállapítsák, melyik sarkvidék rendelkezik szárazföldi alappal és melyik nem. Hosszú idő telt el, amíg a különböző elméleteket a vízfelület, a jégtakaró és a szárazföld vonatkozásában, egyúttal a tengerfenék tekintetében igazolták vagy éppen cáfolták.
A második időszak a második világháború és az utána kibontakozó hidegháború korszaka egészen 1991-ig. A világégés számos sarkvidék közeli területet érintett, akár konkrét harci cselekmények által, akár a szövegségesek utánpótlási vonalaként. A sarkvidéki területtel rendelkező országok radarrendszereket és előrejelző rendszereket építettek, hogy az esetleges katonai csapásokat előre jelezzék. A Jeges-tenger alatt szovjet és NATO felségjelzésű tengeralattjárók biztosították a nukleáris elrettentést. A légtérben bombázó kötelékek és később az interkontinentális ballisztikus rakéták elméleti röppályájaként az Északi-sarkvidék állandó figyelmet kapott a két szuperhatalom fegyveres erőitől. Emellett érdemes megjegyezni, hogy a későbbi rendszerváltás utáni sarkvidéki együttműködés alapjait az 1970-es évektől kezdték lerakni az Északi-sarkvidékkel kapcsolatos területspecifikus egyezmények keretében.
A harmadik időszak a korábbi szovjet vezető, Mihail Gorbacsov murmanszki beszédével kezdődött, melyben már a nemzetközi együttműködés és az Északi-sarkvidék közös védelme és fejlesztése állt a középpontban. Ekkor alakult ki az 1991 és 2022 közötti kivételes jelenőségű sarkvidéki együttműködés keretrendszere. Ezt 2007-től folyamatosan változtatta meg az Oroszországi Föderáció visszatérése a világpolitikába, mely az ország sarkvidéki területeinek nagyarányú gazdasági ás katonai fejlesztése jelentette. A ma tapasztalható nemzetközi érdeklődés mértékét a Kínai Népköztársaság Japánnal és Dél-Korával együttes, e területen történt 2013-as megjelenése formálta. Ezáltal az Északi-sarkvidék globális érdeklődés kereszttüzébe került, melyet az orosz-ukrán háború kitörése tovább erősített.
A globális klímaváltozás e térséget nagyobb, intenzívebb módon érinti, mint a világ más pontjait. Milyen következményekkel járhat az olvadás a következő 10, 50, 100 évre nézve?
A legtöbbet publikált változások egyértelműen a három fő arktiszi hajózóút forgalmának növekedésével számolnak, melyek egyes esetekben alternatívát kínálhatnak a globális vízi úton történő kereskedelem számára. A másik következmény a természeti erőforrások esetleges könnyebb elérhetősége, kitermelésének könnyebbülése. Ezek azok a nagyhatalmak vagy a területen lévő országok által remélt pozitív változások, azonban ezeknek a tevékenységeknek a negatív hatásairól vagy tényleges költség-haszon elemzéséről már sokkal kevesebb szó esik. Ugyanis bármilyen fenntartható módon is végzik a különböző tevékenységeket, azok csak felerősítik az éghajlatváltozás gyorsaságát és jelentős környezetterhelést jelentenek a sarkvidéki flóra és fauna számára. A jelenleg fel nem tárt földgáz és kőolajlelőhelyek negyede az Arktisz területe alatt jelentős erőforrásokat biztosíthat, azonban ennek a mennyiségnek a légkörbe kerülése szintén igen keveset tárgyalt negatív következményekkel járhat. A klímamodellek körülbelül 2050-2100-ig terjedő időszakban jósolnak nyaranta jégmentes időszakokon az Északi-sarkvidéken. Amennyiben ezek az előrejelzések pontosnak bizonyulnak, a kialakuló tengeri áruszállítást a klímaváltozás miatt sokkal szélsőségesebb és kiszámíthatatlanabb időjárás is nehezíteni fogja. Tehát önmagában nem csupán az év túlnyomó többségében jelenlévő jégtakaró az Északi-sarkvidéki tengeri szállítmányozás akadálya. Így az a napjainkban még gyerekcipőben járó északi-sarkvidéki hajózás több évtized múlva sem lesz zavartalan ezen a területen. Nem is beszélve a terület nemzetközi jogi rendezéséről és az országok közötti politikai szembenállásról. Álláspontom szerint a terület használatba vétele lassan, de biztosan mindenképpen bekövetkezik, azonban annak kettőssége továbbra is megmarad. A kulcs a megváltozott viszonyokhoz való egyéni és szervezeti alkalmazkodás képessége, illetve állami szinten jelentős kormányokon átnyúló nemzetstratégiák szükségesek a terület folyamatos fejlesztése érdekében.
Miért formálódhat új nemzetközi szabályrendszer?
A nemzetközi világrend, amelyet hagyományosan a nagyhatalmak dominanciája és a kisebb államok érdek kiegyensúlyozása jellemez, egy már meglévő, de mégis új dimenzióval bővült. A nagyhatalmak, mint az Amerikai Egyesült Államok, az Oroszországi Föderáció, aktívan igyekeznek újra megszilárdítani jelenlétüket a sarkvidéken mind katonai, mind gazdasági téren. Az Egyesült Államok az Oroszországi Föderáció mellett elismerte a Kínai Népköztársaságot mint fő stratégiai riválisát az Északi-sarkvidéken. A terület együttműködési mechanizmusa és a szabályalapú világrend egyedülálló rendszerét követhetjük az Északi-sarkvidéki nemzetközi kapcsolatok vizsgálatakor. Az úgynevezett arktiszi kivétel (Arctic Exceptionalism) kifejezés arra utal, hogy a világpolitikai színtéren a sarkvidék egyedülálló státuszt tudhatott magáénak, melyben a rivális nagyhatalmak és más nemzetállamok a kooperáció jegyében rendezték nézeteltéréseiket, így egyfelől a katonai konfliktus elkerülte a térséget a II. világháború óta, másfelől a gazdasági ellentéteket felváltotta a konszenzuskeresés folyamata. Azonban 2022-óta az orosz-ukrán háború és ennek mentén a NATO-sarkvidéki országokkal való bővülése, a terület országinak nagyobb arányú fegyverkezése, valamint az Északi-sarkvidék globálissá válása nyomán más országok is szeretnék a döntéshozatali és konzultációs folyamatokban részt venni. A közeljövő Arktisza már nem kizárólag a környező országok ügye. Egyrészt az Északi-sarkvidéki országok törésponthoz jutottak Ukrajna kérdésében, a háború kezdete óta Oroszországgal az együttműködések szinte megszakadtak. Ezenkívül Kína és más országok becsatlakozása az északi-sarkvidéki folyamatokba tovább bonyolítja az évtizedeken át meglévő kapcsolatokat az Arktisz térségében.
Jelenleg kevés esélyét látom annak, hogy tényleges változás következik be, akár az Antarktiszhoz hasonló szerződéskötés, akár ahhoz, hogy az Északi-sarkvidéki Tanács átalakítása kapcsán- Ennek legnagyobb gátja a nyugat és Oroszország közötti szembenállás, ezen felül egy új szabályzórendszer kidolgozásánál egyetértés lenne szükséges a nyugati országok között. Azonban itt is húzódnak kisebb ellentétek, például a hajózóutak nemzetközi helyzetéről, melyről a nemzetállamoknak és az USA-nak vagy az Európai Uniónak más elképzelései vannak. Bár a korábban említett folyamatok számos tudományos diskurzust generáltak az elmúlt évtizedben a sarkvidéki országok között a jelenlegi rendszer átalakítására, szükséges leszögezni, hogy a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet regulái most is stabil keretrendszert biztosít a térség államai számára. A kérdés az, hogy az Északi-sarkvidéki Tanácsot egy formálisabb szervezetté alakítanák-e több jogkörrel, mivel jelenleg egy egyeztető fórum szerepét tölti be és katonai, biztonsági kérdésekkel nem foglalkozik.
Miért nem?
Azért, mert 1996-ban, amikor a szervezet létrejött, a biztonsági kérdések sokkal kevésbé voltak relevánsak a sarkvidék tekintetében, valamint az alapításkor ez egy megfontolt és szándékos döntés volt, így az együttműködést könnyebb volt elérni a tagállamok között. Sajnos azonban ez a helyzet alapjaiban változott meg, az együttműködés szintje rendkívül alacsony és sokkal kiszámíthatatlanabbá váltak a jövőbeli események.
Nyitókép: depositphotos.com
