Történelmi jelentőségű politikai változás történt Marokkóban: szeptember végén az ország élére először választottak női kormányfőt, Fatima Ezzahra El Mansouri személyében. Az új kormány megalakulása kapcsán Marokkó politikai helyzetéről, a hatalmi viszonyok alakulásáról és a kinevezés társadalmi, valamint nemzetközi jelentőségéről beszélgettünk Belhaj Abdessamaddal, az NKE EJKK Vallás és Társadalom Kutatóintézet tudományos főmunkatársával.
Mit lehet tudni Fatima Ezzahra El Mansouri politikai pályafutásáról?
El Mansouri Fatima-Zahra politikai karrierjét részben családjának köszönheti, mivel édesapja Marrákes pasája (Marrákes város alpolgármestere) volt, és egy gazdag földbirtokos család tagja, szoros kapcsolatban állva a marrákesi régió politikai és gazdasági elitjével, valamint a monarchiával. Emellett, 2008-ban részt vett a marokkói monarchia által szervezett Hitelesség és Modernitás Pártjának megalapításában: ennek a háttérnek köszönhetően 2009 és 2021 között önkormányzati képviselői és parlamenti képviselői tisztségeket szerzett. 2021 és 2026 között a nemzeti földhasználat-tervezésért, urbanisztikáért, lakásügyért és várospolitikáért felelős miniszter volt, akárcsak az előző kormányban (2021–2026), amelyben pártja koalíciós kormányt alakított. A választásokat 2026. szeptember 23-án megnyerte, ő pedig miniszterelnök-jelölt lett. El Mansouri a közigazgatásban és a parlamentben szerzett tapasztalatai mellett jogászként is tevékenykedett, mielőtt politikai pályára lépett volna, és retorikai képességei figyelemre méltóak.Marokkóban már nem kelt meglepetést, ha egy nő az üzleti életben, a politikában vagy más területeken bizonyítja rátermettségét.
Milyen jelentősége van annak, hogy Marokkó történetében először nő került a kormányfői tisztségbe?
Ez elsősorban szimbolikus áttörést jelent egy olyan társadalom számára, amely immár több mint húsz éve (a 2004-es Mudawwana-reform óta) folytatja a családjog és a nők jogállásának liberalizálását. Szimbolikus síkon említést érdemel az is, hogy a marokkói nők olyan jogi és gazdasági jogokat vívtak ki, amelyek – Tunéziát leszámítva – páratlannak számítanak az arab világban. Így nem meglepő, hogy nő kerülhetett a miniszterelnöki székbe. Politikai szempontból azonban látni kell, hogy Marokkó szuverenitási monarchikus berendezkedéssel bír: nem abszolút monarchiáról van szó, amely minden területet közvetlenül irányít, de nem is alkotmányos monarchiáról, amelyben a kormány önállóan kormányozhat. A monarchia abszolút hatalommal rendelkezik négy kulcsfontosságú terület felett – ezeket nevezik „szuverenitási minisztériumoknak” –, amelyek a vallásügyeket, a pénzügyeket, a belügyeket és a külügyeket foglalják magukban. Emellett az uralkodó döntőbíróként lép fel a politikai pártok, valamint a különböző marokkói elitcsoportok (földbirtokosok, kereskedők, konzervatívok, liberálisok és mások) közötti versengésben. Marokkó politikai rendszere tehát a kormányzati váltógazdaság elvén alapul: lehetővé teszi a kormányok cserélődését, így a különböző elitcsoportok mindegyike hatalomra kerülhet, miközben a rendszer tényleges irányítója továbbra is a monarchia marad. Ez a kormányzási mód politikai stabilitást tesz lehetővé, amely megóvta Marokkót a polgárháborúktól és azoktól a felfordulásoktól, amelyeket Észak-Afrikában és a Közel-Keleten látunk. Ebből következően az, hogy férfi vagy nő tölt be egy adott tisztséget, nem változtat a rendszer működésén. A választások olyan kooptációs mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik az elitek számára, hogy sorra kerüljenek a kormányzásban, a választásoknak nincs nagy jelentőségük. A választói részvételi arány mindössze 38 százalékot ért el, korábbi választásokon pedig előfordult, hogy ennél is alacsonyabb volt. Különösen a fiatalok körében mutatkozik meg ugyanaz az elégedetlenség a választásokkal szemben, amelyet Nyugaton is tapasztalunk.
Melyek az új kormány legsürgetőbb feladatai?
Mindenekelőtt a társadalmi kérdés: Marokkó gazdasága és társadalma dinamikus, ugyanakkor az országon belül mély társadalmi szakadékok húzódnak: 2025-ben mintegy 4 millió (39 millióból) ember él a szegénységi küszöb alatt, vagy van ahhoz elég közel ahhoz, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, és éppen csak túléljen. A marokkóiak ezt „kétsebességes Marokkóként” emlegetik. A korábbi kormányok gazdasági reformokat hajtottak végre, az ipar és a mezőgazdaság pedig látványos fejlődésen ment keresztül. Marokkó például 2025 decemberében elérte az évi egymillió darabos autógyártási mérföldkövet, ezzel megerősítve pozícióját Afrika vezető járműgyártójaként, miközben termelésének túlnyomó részét – különösen Európába – exportálja. Ugyanakkor a türelmetlen és szakképzetlen marokkói fiatalok gyakran az Európába történő kivándorlást választják a gyors meggazdagodás reményében, ami az illegális migráció problémáját eredményezi.
Változhat-e Marokkó külpolitikai irányvonala az új kormány hivatalba lépésével?
Nem, mivel a külpolitika szuverenitási kérdés, amelyben a monarchiáé a döntő szó. Ezen a ponton érdemes tisztázni, milyen szerepet tölt be a monarchia Marokkóban. A marokkóiak „Makhzen”-nek nevezik a rendszert – ami nagyjából „központi államként” fordítható –, amelynek fő feladata a rend fenntartása és az adók beszedése. A Makhzen olyan hatalmi ágak (hadsereg, rendőrség, közigazgatási és gazdasági elit) összessége, amelyek a monarchiát tekintik legfőbb képviselőjüknek. Az évszázadok során a monarchia és ez a „Makhzen / mélyállam” teljesen összehangolódott. Külpolitikai téren a mélyállam és a monarchia ugyanazt a célt követi: támogatást szerezni Marokkó nyugat-szaharai szuverenitásához, továbbá NATO-barát, realista alapú kapcsolatok fenntartása Izraellel, az Európai Unióval pedig partnerséget ápoló irányvonalat képviselni.
Milyen kihívásokkal kell szembenéznie Marokkónak a térség biztonság- és geopolitikai folyamataiban?
A Nyugat-Szahara feletti szuverenitás kérdésében Marokkó megszerezte az Egyesült Államok, Franciaország és Spanyolország támogatását egy olyan megoldáshoz, amely a terület Marokkón belüli autonómiáját irányozza elő. Oroszország nem ellenzi ezt a megoldást. Algéria viszont elutasítja azt, és ezzel regionális kihívást jelent Marokkó számára – bár úgy tűnik, hogy Algéria a korábbi évtizedekhez képest csökkentette a Nyugat-Szahara-kérdésbe fektetett energiáit. Spanyolországgal szemben feszültségek mutatkoznak a migráció kapcsán, ám mivel Marokkó gazdaságilag és stratégiailag is nagymértékben függ Spanyolországtól, ez a feszültség csupán átmeneti jellegű. Ezen túlmenően, a Közel-Keleten Marokkó szoros kapcsolatot ápol Izraellel; az izraeli társadalomban ugyanis közel egymillióan vannak azok, akik marokkói zsidó gyökerekkel rendelkeznek – köztük Gadi Eisenkot is, akinek apja Marrákesben született. Gazdasági, geopolitikai és ideológiai okokból Marokkó szoros viszonyt ápol az öböl menti monarchiákkal is, különösen az Egyesült Arab Emírségekkel és Szaúd-Arábiával. A meghatározó tényező azonban az, hogy Marokkó – a Franciaországtól és Spanyolországtól való függetlenedése óta – a hidegháborúban az Egyesült Államok oldalára állt; geopolitikai döntései összhangban állnak az Egyesült Államok Afrikára és a Közel-Keletre vonatkozó globális politikájával. Az ország pedig hivatalosan is az Egyesült Államok „NATO-n kívüli kiemelt szövetségese” (Major Non-NATO Ally) státuszt élvezi. Pragmatikus, történelmi és vallási kapcsolatai, valamint a gazdaságközpontú diplomáciája révén Marokkó Nyugat-Afrika folyamataiban is szerepet játszik.
Nyitókép forrása: kasto / depositphotos.com


