E tanulmányban azt próbáljuk áttekinteni, hogy miként formálódott az utóbbi évtizedekben Grósz Károly történeti imázsa. Arra is igyekszünk válaszokat adni, hogyan vált belőle a „politikai rossz” platoni ideája. Miért történhetett meg, hogy a rendszerváltozás óta oly’ sokszor az aktuálisan támadni kívánt közszereplőt ellenfelei, kritikusai folyton Grósz Károlyhoz hasonlítgatják; ha valakinek nagyon ártani akarnak a közéleti térben, akkor előhúzzák a negatív előjelű Grósz-kártyát.
Már a kilencvenes évek elején tetten érhető az a kommunikációs jelenség, miszerint ha a közéleti térben valakit erőteljesen bírálni akarnak, akkor Grósz Károlyhoz hasonítják. Ezt az aktuálpolitikában is használt narratívát először szabaddemokrata politikusok alakították ki az Antall-kormánnyal szembeni küzdelem részeként.
Még nem volt féléves az Antall József vezette kabinet, amikor Szabó Miklós történész, az SZDSZ országgyűlési képviselője „A kormány és a közelmúlt »csökevényei«” című cikkében nyilvánvalóvá tette álláspontját, miszerint az Antall-kormány „Grósz Károly nyomdokain jár.” A történész-politikus kifejtette: „A politika új kosztümbe öltözött: hangsúlyozottan nemzeties, nemesi-úrias jelmezbe — ez sokat elfed abból, hogy az élet távolról sem változott annyit, mint amennyi változást ezek a külsőségek mutatnak. A látványos szimbólumokban megjelenő új politikai kultúra elfedi azt, hogy a kormány gyakorlatában sok minden emlékeztet az előző rendszer uralmi gyakorlatára.”
Szabó Miklós szerint – aki e cikkében jóval kevésbé elemző történész, mintsem inkább célratörő ellenzéki politikus – „veszedelmes jelek keltik azt a gyanút, hogy a kormány a rendőrállam bizonyos intézményeit nem felszámolni akarja, hanem megtartani és felhasználni saját hatalma erősítésére.”
E narratíva elemzése kapcsán megállapíthatjuk, hogy Grósz Károly negatív történeti imázsa ebben a dimenzióban nem több mint egy kommunikációs eszköz, amely alkalmas fegyver a hivatalban lévő Antall-kabinettel szembeni médiaostromra.
Szintén e narratívába illeszkedett, amikor – a mindazonáltal kiváló szociológus és mintaértékű tevékenységet felmutató szociális munkás – Solt Ottilia szabaddemokrata parlamenti képviselő a tekintélyelvűség tekintetében hasonlította Antall József kormányfőt Grósz Károlyhoz: „Sajnos ilyen volt az előző rendszer is, velejéig tekintélyelvű. Csak »nemzeti hivatásgondolat« helyett »szocialista eszmeiség«, a nemzet kormánya helyett munkás–paraszt hatalom, »a nemzet bizalmát élvező pártok« helyett »a Párt mögött felsorakozó társadalom«, »keresztény Európa« helyett »szocializmust építő világ« volt a hivatkozási alap. A tekintélyelvűségben való mély rokonság adhatott olyan hasonló szavakat Antall József és Grósz Károly szájába, mikor a tekintélyvilágba nem illeszkedő jelenséggel találkoztak” – írta Solt Ottilia a Beszélőben.
1993 nyarán – Csurka István MDF-ből való, Antall általi kiszorításakor – Bauer Tamás SZDSZ-es honatya glosszában hasonította össze az MDF-et és az MSZMP-t, illetve Antall Józsefet és Grósz Károlyt. A szellemes publicisztikából idézünk: „Grósz Károly leszögezte: az MSZMP tudatában van történelmi felelősségének, és kész arra, hogy eleget tegyen a magyar néptől kapott megbízatásának. Rámutatott: a Tovább a Lenini Úton körök létrehozásával Biszku Béla és Gáspár Sándor pártot szervezett a párton belül, ami megengedhetetlen.” A vitriolos jegyzetben Grósz Károly neve helyett Antall József nevét kell behelyettesítenünk, a „Tovább a Lenini Úton körök” helyett a csurkista Magyar Út Köröket, Biszku Béla helyett pedig magát Csurka Istvánt kell értenünk.
Nem csak a szabaddemokraták részéről fogalmazódott azonban meg az első kormányzati ciklusban Antall–Grósz hasonlat. Különös módon a radikális jobboldal is használta a hivatalban lévő kormányfővel szemben ezt a kommunikációs panelt. Az ukrán–magyar alapszerződés megkötése miatt hasonlítgatták az akkor még egységes MDF jobbszéléről Antallt Grószhoz. Az érv arról szólt, hogy amint Grósz Károly elárulta a nemzeti érdekeket Aradon, úgy hagyta cserben a nemzetpolitikát az antalli diplomácia az ukránokkal kötött nemzetközi szerződésben, amely kimondja a határok megváltoztatásának a tilalmát.
Antall József halála után a hivatalba lépő Boross Péter miniszterelnök politikai szerepfelfogását is hasonlították Grósz Károlyéhoz. Kőszeg Ferenc írta 1994 elején a Beszélőben: „A MIÉP mostantól kezdve azt a szerepet tölti be Boross mellett, amit a Münnich Ferenc Társaság Grósz Károly oldalán. Ők a komolyan nem vehető szélsőség, amelyhez képest a kormányfő mindig középen áll” – hozta némi intellektuális bravúrral közös nevezőre Boross Pétert és Grósz Károlyt az SZDSZ-es képviselő.
A Horn-kormány alatt a jobboldali sajtó vitte tovább a Grósz-hasonlítgatás narratíváját. A Horn Gyula vezette koalíciót előszeretettel nevezték csak úgy, hogy az „Grósz Károly egykori elvbarátaiból” áll.
Orbán Viktort első miniszterelnöksége végén, a két választási forduló között hasonlították Grósz Károlyhoz.
Az apropót a kormányfőnek a Testnevelési Főiskolán 2002. április 9-én elmondott mozgósító erejű beszéde jelentette. Orbán többek között azt fejtegette, hogy „ha ellenfeleink jutnak hatalomra,” veszélybe kerül minden, amiért „az elmúlt négy évben megdolgoztunk.” A miniszterelnök legtöbb bírálatot kiváltó kijelentése így hangzott: „Ne kerteljünk, kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim. Magyarország minden polgárának tudnia kell: ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt. […] Mindannyian tudjuk, hogy minden ország gazdaságának, így a magyar gazdaságnak is szüksége van nagytőkére is, és pénztőkére is. De nem bízhatjuk rájuk az ország kormányát. Azért nem bízhatjuk rájuk, nem bízhatjuk rájuk, mert ők egyébként érthetően és helyesen csak a saját hasznukat nézik. A kormánynak pedig a polgárok javát kell szolgálnia. És ezt a különbséget fönn kell tartani” – mondta a TF-en 2002 áprilisában Orbán Viktor.
A szociálliberális oldalról a szónoklatot egyértelműen fenyegető hangvételűnek minősítették, és Grósz Károly 1988. novemberi fehérterroros beszédéhez hasonlították. E narratívát erősítette, hogy a Népszabadság április 11-i száma részben újraközölte Grósz ominózus beszédét.
Még szintén a két forduló között, az Élet és Irodalomban Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc filmrendezők nyílt levelükben a következő kérdést intéztek Orbán Viktorhoz: „Épeszű dolog-e az embereket (mint Grósz Károly annak idején) azzal ijesztgetni, hogy minden elért eredmény, minden jó összeomlik, ha nem a te kezedben és pártod kezében van a kormányzás joga?” A nyílt levél írói szerint a válasz erre egyértelműen nem.
A későbbiekben az ellenzéki Orbán Viktor is részesült neminemű grószozásban. Nem is akármilyen helyről, oldalról. Egykori minisztere, korábbi szövetsége, Dávid Ibolya hasonlította a Fidesz elnökét Grósz Károlyhoz. A 2004-es európai parlamenti választások előtt az MDF elnöke arról beszélt, hogy Orbán Viktor „magára hagyta a hagyományos parlamenti demokráciát, a konzervatív európai gondolkodású embereket. Ennek előzménye van a magyar történelemben, de ez Münnich Ferencig, Grósz Károlyig nyúlik vissza” – nyilatkozta Dávid.
„Nem szabad, hogy ez a választás a barátaink felől érkező támadásokról szóljon, akkor sem, ha Grósz Károlynak vagy Münnich Ferencnek neveznek bennünket! Ha támadások érnek, tűrjük el, akármilyen nyilak repüljenek is a kalapjuk alól!” – utalt a Dávid Ibolyának címzett válaszában Orbán Viktor az MDF elnökasszonyának legendás kalapviselési szokásaira.
Medgyessy Péterrel szemben már miniszterelnök-jelölti időszakában előjött a Grósz-kártya. A kampány alatt Medgyessyvel szemben a jobboldali sajtó egyik ellenérve volt, hogy a „rosszemlékű” Grósz Károly kormányában is fontos pozíciót töltött be Medgyessy.
A D 209-es botrány idején, amikor Medgyessy Péter miniszterelnök megjelent az ügyében létrehozott vizsgálóbizottság ülésén, akkor a későbbi években több pártot is megjáró Körömi Attila fideszes képviselő az állambiztonsági affér kellős közepén is arról érdeklődött a kormányfőnél, hogy „Ön mint az akkori felelős kormány egyik tagja hogyan fogadta Grósz Károly bejelentését a fehérterror-fenyegetettségről?” Az esetek túlnyomó részében kiegyensúlyozott úriemberként viselkedő miniszterelnök látványosan kiborult a D 209-es ügyhöz kétségtelenül csak alig-alig kapcsolódó kérdésen, s nem is válaszolt érdemben, hanem csak ennyit vetett oda indulatosan: „Képviselő úr, Csurka Istvánnal milyen barátságban van?” Erre viszont Körömi Attila értetlenkedett, hogy miként jön oda Csurka személye.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kommunikációs habitusa kapcsán „érdemelte ki” a Grósz-hasonlatot. Sárközy Tamás írta a következőket: „Grószban és Gyurcsányban az is közös, hogy szerettek meghökkentő dolgokat mondani, de ehhez sokszor eltévesztették a megfelelő közeget.” Sárközy meglátása szerint mind Grósz, mind Gyurcsány esetén volt egy olyan szakasz, amikor elvesztették a talajt a lábuk alatt és csak sodródtak a politikában. A jogászprofesszor úgy vélte, Gyurcsány 2006–2007 után már lejmenetben volt, Grósz esetén pedig 1988 őszén indult a hanyatlás, ami 1989 októberében vezetett el a politikai bukásig.
A Grósz Károly és Gyurcsány Ferenc közötti összehasonlítás a jobboldali sajtóban a határon túli magyarok ügyét érintve bukkan fel. E narratíva alapján Grósz Aradon árulta el az erdélyi magyarokat, Gyurcsány pedig a 2004. december 5-i népszavazás kampányában.
Orbán Viktor második miniszterelnöksége alatt is felmerült a Grósz-metafora. 2012-ben Petschnig Mária Zita szociálliberális közgazdász a magyar kormány által az IMF-fel akkoriban folytatott kötélhúzás kapcsán beszélt arról, hogy „Orbán nyilatkozatai Grósz Károlyéhoz hasonlítanak.” Vona Gábor a 2018-as parlamenti választási kampány során használta a Grósz-hasonlatot. A Jobbik elnöke szerint utoljára Grósz Károly fenyegette meg úgy a magyarokat, ahogyan azt Orbán tette a március 15-i ünnepi beszédében. „Nem félünk, és Orbán ugyanúgy fog járni, mint Grósz Károly, vagyis bukni fog” – mondta 2018. március idusán Vona Gábor.
Szénási Sándor rádiós újságíró a rendszerváltozás harmincadik évfordulójára nagyszabású interjúsorozatot készített a fordulatot megélt közéleti szereplőkkel „Szabadság, elvtársak” címmel. Az egyik beszélgetés Eötvös Pállal, a Népszabadság egykori főszerkesztőjével folyt. Az interjúban Eötvös arról beszélt, hogy Grósz eredetileg markánsan keményvonalas káder volt, de „a pragmatizmusa és a kor másfelé vitte.” A főszerkesztő Grósz Károlyról beszélve a következőképpen – némileg váratlan megközelítésben – hasonlítja össze Grószt és Orbánt: „Annak idején rettentően tartottam tőle, utólag is a kor Orbán Viktorjának gondolom.”
Szintén a „Szabadság, elvtársak” sorozatban szólalt meg Spiró György író, aki évtizedekkel később sajátos módon árnyalta Grósz fehérterroros paneljét. Spiró azt fejtegette, hogy a fehérterror-tematikában Grósz Károlynak „hosszú távon igaza lesz.” Az író Orbán Viktor kormányzására utalva úgy vélekedett „jön” az a bizonyos fehérterror, „csak nem rögtön.” Spiró így indokolta kijelentését: „Én az úgynevezett demokratikus körülményeket inkább káosznak érzékeltem, és a káosz mindig beletorkollik valamilyen tekintélyuralmi rendszerbe.”
Orbán Viktor kormányfő egykori államtitkára, a jobboldali elemző, Bogár László 2015-ös nyilatkozatában arról beszél, hogy Grósz Károly 1988-ban egyfajta „reformdiktatúrás ajánlatot” fogalmazott meg a társadalom számára, de ennek az elképzelésnek az 1989 nyári bukásával egy új közéleti kompromisszum bontakozik ki, melynek lényege, hogy az „egész párttársadalmi törmelékhalom” szabad „elvonulást” kap. Bogár László szerint az utóbbi tény, illetve az, hogy Grósz Károly kormányfősége alatt megindultak a nagyszabású gazdasági-társadalmi változások, azt mutatják: Grósz „sztálinista keményvonalassága valójában csak üres legenda.”
Grósz Károly személye e sorok írásakor érdemben már nem része a közéleti küzdelmeknek; a sajtó napirendjén is alig van jelen – ha mégis előkerül a politikai tevékenysége, akkor főként a rosszul sikerült fehérterroros beszéd, illetve a kudarcos aradi találkozó kapcsán olvashatnak a napi hírek iránt érdeklődők Grószról.
Grósz Károlynak alapvetően nem volt szerencséje a politikában, és nincs szerencséje a történeti emlékezet téren sem.
Nyitókép: Grósz Károly, forrás: Fortepan / Szigetváry Zsolt
