Tanárcsaládból származom: édesanyám nevelőtanárként kezdte a pályafutását, majd gimnáziumi tanár, osztályfőnök, munkaközösség-vezető, végül pedig igazgatóhelyettes lett, és közben több érettségi vizsgabizottságban elnökölt.
Tankönyvet nem írt, de annyi saját feladatsort állított össze, beleértve mindenféle vizsga-előkészítő anyagot is, amennyiből kitelt volna több kötet is. Csak a szaktudásával, az empátiájával és a humorával, azaz kiabálás, manipulálás és megfélemlítés nélkül sikerült kivívnia mind a munkatársai, mind a tanítványai tiszteletét. Nem tudom, hogy csinálhatta, de azt igen, hogy néhány öregdiákja negyven évvel a ballagás után is évente látogatta és ajándékozta meg a névnapján.
Nehezen definiálható a tanári hivatás ethosza, de jó példaként áll előttem, hogy édesapám középiskolai pedagógusként lépett be a munka világába, majd különböző egyetemi – többek között vezető – tisztségeket töltött be. Tananyagokat szerkesztett és bírált, vizsgarendszereket dolgozott át és alkotott, a legfelsőbb döntéshozókkal állt közeli, nemegyszer baráti kapcsolatban, de önmagát mindig pusztán tanárként határozta meg, és nyugdíjasként is szívesen adott magánórákat; nem azért a néhány ezer forintért, hanem azért, mert máig a szakmája rabja.
Az általános iskolai történelemtanárunk még az év végi osztálykiránduláson is leültetett minket a szálláshelyünk társalgójában, mert pótolni akarta a túlméretezett tananyag idő híján elsikkadt részeit. Az a fajta ember volt, aki akkor is tanítana, ha neki kellene fizetnie érte. A biológiatanárunk minden órát azzal kezdett, hogy az új tananyag felét az előzményekből már tudjuk is. Ilyesmiket mondott: „Ez idáig mese. Most figyeljetek, mert ez az új rész.” Humán beállítottságom ellenére tátott szájjal hallgattam. A gimnáziumi magyartanárunk esztétika- és filozófiaelőadásnak is beillő fejtegetésekbe bocsátkozott. Túllőtt volna a célon? Lehet, de aki magyarból felvételizett, annak nem kellett már külön készülnie, sőt azt hiszem, hogy könnyen leküzdötte az egyetem első két évének akadályait is.
Ilyen előzményekkel sem vagyok biztos benne, mi fán terem a jó tanár, de abban igen, hogy ezt a szép foglalkozást a szüleim és a fent említett mestereim hatására választottam. Nem tudom, mi lehetett a titkuk, de azt igen, hogy ha meginog az önbizalmam, elég rájuk gondolnom, és máris tovább haladok a pedagógusi életpályán, őrzöm a hivatás ethoszát, és folytatom a mindennapi oktatói munkámat.
Nyitókép forrása: Ilmicrofono Oggiono / Flickr
