RECENZIÓ: James Hankins mostani könyvével a siénai Francesco Patrizi újrafelfedezéséhez kíván a maga eszközeivel hozzájárulni.
James Hankins-szel, a Harvard Egyetem kiváló reneszánsz-kutatójával, a PÁK kutatói szemináriumának korábbi vendégével már foglalkoztunk e hasábokon. Akkor legutóbbi vaskos monográfiáját mutattuk be, mely Virtue Politics címen jelent meg 2019-ben. Mostani könyvével a szerző a siénai Francesco Patrizi újrafelfedezéséhez kíván a maga eszközeivel hozzájárulni.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mostani kötet esettanulmánynak tekinthető az előző, általános érvényű nagymonográfia tételeinek igazolására. Az erénypolitikáról írt kötetben Hankins azt a célt tűzte maga elé, hogy bebizonyítsa, igenis van releváns politikai filozófiája a reneszánsz keresztény humanistáinak. Ez a politikai filozófia szemben áll mind a hatalomelvű machiavelliánus paradigmával, mind pedig a későbbiekben oly fontossá váló intézményelvű felfogással. Fő tétele ennek a humanista politikai elméletnek az, hogy a legfontosabb garancia arra, hogy egy politikai közösséget méltányosan, netán igazságosan kormányozzanak, az, hogy ha a vezető(k) erényes(ek).
E tételt bontja ki az idén megjelent kötet, mely a siénai polgár, Francesco Patrizi politikai pályafutását és politikaelméleti munkáit mutatja be. Francesco Patrizi (1413–1494) a siénai városi elitbe született, amely a városi politikai hatalmat sokáig kezében tartotta. Patrizi részt vett a város irányításában, többek között priorként is működött, számos diplomáciai küldöttségben vett részt, egyeseket vezetett is. Nagy tekintéllyel bírt a helyi társadalomban, azonkívül oktatóként is tevékenykedett, befolyásos polgárok gyermekeit is tanította. Egy politikai fordulat eredményeként száműzetésbe kényszerült, ám amikor korábbi barátjából II. Pius néven pápa lett, őt is pappá szentelték és Gaeta püspöke lett. Egy ideig Foligno és vidéke kormányzójaként is tevékenykedett, itt egy népfelkelés vetett véget hatalmának. Ezután visszavonult Gaetába, s itt írta meg műveit. Ezek közül a politikai gondolkodás számára fontos: De institutione reipublicae, melyet kb. 1461/71 tájára datálhatunk, valamint a De regno et regis institutione, mely kb. 1481/84 táján keletkezett.
Patrizi kiváló választás az erénypolitika képviselőjeként – ő ugyanis olyan humanista volt, aki a politikát nemcsak távolról szemlélte, hanem annak gyakorlásából bátran kivette részét. Így aztán a politikára vonatkozó reflexióinak megvan az az aranyfedezete, amely a legtöbb filozófus esetében hiányzik. A humanistákkal kapcsolatban különösen sokszor elhangzott, hogy életidegen, elméleti szerkezeteket építenek gyakorlatias politikai reflexiók helyett. Nos, ez a tétel biztosan nem igaz Patrizire, aki nagyon is erőteljes politikusi vénával rendelkezett, s ez irányú hajlamait igen alaposan ki is élte.
Mi több, épp a gyakorlatra építette Patrizi saját elméleti elképzelését is. Pontosabban a gyakorlati bölcsességre (prudentia), arra az erényre, mely Arisztotelész óta a gyakorlati cselekvés legfőbb irányítója. Nem csoda, ha Hankins könyve külön fejezetben mutatja be Patrizi történeti-gyakorlati bölcsességre alapozott módszerét (Historico-prudential Method). Hankins szerint Patrizi vetélytársa egy skolasztikus író, Római Aegidius lehetett, s annak De regimine principum (1277–1280) című írása tűnik fontosnak Patrizi értelmezéséhez. Aegidius a tipikus skolasztikus értelmezést követi, amikor Arisztotelész filozófiáját alkalmazza a politikára: szerinte is a szüntérészisz (synderesis) az irányadó az ember számára, amikor az egyetemes érvényű örök törvényt kívánja alkalmazni. Ezt a fogalmat a következőképp kell érteni: „a legfőbb etikai alapelvek készség szerinti birtoklása” (Turay Alfréd). A szüntérészisz alapú gyakorlati bölcsességértelmezés egyfajta a priori filozófiai érveléshez vezet, amely nyilván nem tud számot vetni a politikai viszonyok sokszínűségével, ezernyi árnyalatával, s ezek változékonyságával. Ezért aztán Patrizi Cicerótól és a történetíróktól tanulva a történeti példák felidézésével kíván érvelni, mivel úgy gondolja, a meggyőzés nem pusztán a logikai dedukció helyességének belátása révén működhet, hanem abban szerepe van az ész mellett a képzeletnek és a szenvedélyeknek is. A politika ugyanis nem puszta tudomány. A prudentia erénye arra szolgál, hogy lehetőségeinket és kényszereinket összevessük a múlt tapasztalataival, s az összevetés eredményeképp hozzunk olyan döntéseket, amelyek korunk problémáira a legjobb válaszokat ígérik. Ám semmi esetre se legyünk biztosak dolgunkban – a körültekintés mindig és minden esetben indokolt a politikában. Az intézményes szerkezeten változtatni legtöbbször csak fokozatosan érdemes. Mindig figyelni kell a polgárok reakcióit, akikre döntéseink vonatkoznak – a politikus rászolgál a politikai pszichológia tanácsaira. És persze ott vannak a szokások, melyek eligazítanak, valamint a morális mércék, amelyek viszont támpontul szolgálnak. A bölcs politikusok ezek erőterében mozog anélkül, hogy agyonzúznák e szorítások. Ehhez viszont olyan jellemre, olyan erényekre van szüksége, melyek segítik őt ebben az „akklimatizációs” folyamatban.
Az a politikai intézményrendszer a leginkább támogatandó tehát, amely biztosítja azt, hogy akik uralomra kerülnek, azok valóban jellemes és erényes emberek legyenek. Ez az érdemalapú, vagyis meritokratikus rendszer. Patrizi akkor is e rendszer kimunkálásán dolgozik, amikor a köztársasági formáról gondolkodik, de akkor is, amikor az erényes abszolutizmusról. Számára ugyanis minden politikai rendszer végső legitimációját az adja, ha csakugyan erényes uralkodót, s tegyük hozzá, főként, de nem csak a demokratikus rendszerben, ha erényes polgárokat is nevel.
A polgári státusz ugyanis különösen fontosnak tűnt Patrizi szemében. Úgy gondolta, hogy a polgár teszi a városi közösséget (civitas). Hankins bemutatja az európai gondolkodás két forrását a polgári státusz ügyében. Szerinte a görög modell részvételi alapon határozta meg a polgárt, míg a római modell jogi státuszként. A görög modell aktív, a római modell passzív szerepet tulajdonított a polgárnak. Az itáliai városállamokban mindkét hagyomány tovább élt, s Patrizi elképzelését a szerző hibrid megoldásnak nevezi. E szerint a polgárt alapvetően érdemei, ha tetszik, polgári erényei különböztetik meg másoktól, de jogi kötöttségeket is megállapít, amelyek nyilván a római jog továbbéléséből, és a középkori itáliai comune-hagyományból eredeztethetőek.
Végül ejtsünk szót Patrizi elméletének még egy fontos eleméről. Szerinte a város urbs-ként is igencsak fontos: alaposan tárgyalja a köztársasági berendezkedés, és persze a kereszténység és a római egyház építészeti vonatkozásait, és a város politikai tervezésén túl annak fizikai tervezésével is el van foglalva. Ez pedig világossá teszi, hogy a politikáról és a vallásról gondolkodva esztétikai és kulturális kérdések is felvetődtek benne. Persze itt is fontos szerepe lehetett a hagyománynak. Mind Leonardo Bruni, mind Leon Battista Alberti említhető olyan szerzőként, akik fontos dolgokat mondtak a kor városépítészetéről, méghozzá nem is függetlenül ezek politikai dimenziójától. Ám Patrizi, úgy tűnik, még szorosabb kapcsolatot feltételezett a civitas és az urbs, a város mint politikai közösség, s a város mint épített környezet között. Munkásságát gondolkodásának ez a vonása is érdeklődésünk középpontjába helyezheti.
James Hankins: Political Meritocracy in Renaissance Italy. The Virtuous Republic of Francesco Patrizi of Siena (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 2023)
Nyitókép: a Piazza del Campo Sienában, forrás: a Rijksmuseum közkincs státuszú képe
