Pierre Manent az École des Hautes Études en Sciences Sociales professzor emeritusa. Raymond Aron egykori tanítványaként és tanársegédeként az 1980-as évektől kezdve a liberalizmus klasszikusaival, a liberalizmus és a modernitás kérdésével foglalkozott. Figyelme a későbbiekben emellett a kollektivitás, valamint a vallás társadalmi-politikai szerepének kérdése felé fordult. Gondolkodásában határozottan megkülönbözteti a liberalizmust az individualizmustól. Legfrissebb könyve, La loi naturelle et les droits de l’homme (2018), angolul is olvasható (Natural Law and Human Rights, 2020). A járványról és a szükséghelyzetről a Le Figaro felkérésére adott interjút.
Eugénie Bastié újságírónő azon kérdésére, hogy a jelenlegi válság az állam és elsősorban a nemzetállam megerősödését hozza-e magával, Manent a helyzet értelmezését megfordító választ ad: az állam jelenlegi intézkedéseivel a kellemetlen oldalát mutatta meg lakosainak. Kiemeli, hogy Franciaországban a szükségállapot kihirdetését a kijárási korlátozás gyors, kényszerítő, rendőri felügyelettel kísért bevezetése követte, ez viszont kontrasztban állt a lassú és átgondolatlan egészségügyi intézkedésekkel (nevezetesen a maszkok, védőfelszerelések beszerzése, az előkészületek és kezelések kérdésében). Bár az emberek március közepe óta otthonukat csak engedéllyel vagy indoklással hagyhatják el, az országhatár fogalmának rehabilitálása még mindig kerülendő kérdés a közbeszédben. Tehát az állam inkább korlátozó, mintsem védelmező arcát mutatta meg.
Ami a nemzetet illeti, az két generáció óta idejétmúlt, félretett fogalommá vált, lemondtunk a nemzeti függetlenség gondolatáról, a nemzet csupán a világszintű cserekapcsolatokban volt egyféle fellazult kötelék. A népek most döbbentek rá, hogy másoktól függenek. Ezt a függőséget azonban maguk hagyták kialakulni, és a válság után kivérezve még nehezebb lesz visszakapaszkodni az önállóság felé vezető úton.
Azzal kapcsolatban, hogy a szakértelem győzelmeként vagy, éppen ellenkezőleg, tiszta „politikaként” értelmezendő-e az, hogy a politikai döntéshozók a tudomány tekintélye mögé bújnak, mert ha a tudomány nem védené őket, már nem felelnének meg a közvéleménynek, Manent a következőképp foglal állást. Tisztelhetjük orvosainkat és tudósainkat, és a filozófus szerint ez a baljós hangulatú tavasz egyik megnyugtató tényezője. Azonban egyrészt a tudománypolitika is politika, másrészt a politikusok hoznak döntést a tudományos paraméterek ismeretében, ami azt jelenti – és ez semmiképp sem derűs hír –, hogy a politika a tudományokat is uralja.
Az EU szerepével kapcsolatban Manent szkeptikus álláspontot fogalmaz meg. Az EU és tagállamai is gyengék, a kohéziót pedig nehéz lenne erősíteni: az EU vagy abban a formában marad meg, amilyen most, vagy meggyengül és a szétesés felé halad. Manent véleménye szerint Németország helyzete stabil, nem kell új egyensúlyt keresnie, és ezért nem is reagál a francia köztársasági elnök közös cselekvési terv kezdeményezéseire. A nemzetek pedig saját maguk felé fordulnak, saját kollektív jellemvonásaikat fedezik fel. Azonban Manent szerint ez a nemzeti „magunkra találás” csak akkor lesz jótékony hatású, ha egyben gyengeségeinket is felismerjük.
Arra a kérdésre, hogy nem meglepő-e, hogy a liberális demokrácia ilyen engedelmesen elfogadta a szabadságjogok felülírását, tehát az egyéni jogok mégsem állnak az élet megőrzése előtt, Manent nemleges választ ad: valójában a jelen helyzetben sincs szó a jogok filozófiájának feladásáról. A történéseket inkább a következőképp értelmezi: bár senki nem vonja kétségbe, hogy szükséghelyzetről van szó, az emberek élete és egészsége tulajdonképpen állandóan kockázatnak van kitéve, nem csupán most. A változás szükséghelyzetben tehát nem minőségi, hanem mennyiségi. Jelenleg elsődleges jogként az emberélet védelmére tekintenek, és az államnak ezt kell biztosítania. Azonban az állami védelemben Manent nem a társadalmi és közösségi védelmet látja, mert a közösségi élet napjainkra fellazult, felbomlott, és egy összpontosított állami cselekvési tervben nincsenek egymással versengő közösségi szándékok és célok, ami azt jelenti, hogy a demokrácián és a liberalizmuson észrevétlenül átléptünk. Vagyis az individuális jogok és a jogokat biztosító állam polarizálódása során az egymással konkuráló kollektív célok, tervek elsorvadtak, s az ezek kiváltotta viták üdvös kora is letűnt. Manent szerint azonban a vírus nem a liberalizmus alapjait rengette meg, hanem a liberális globalizációét. A liberalizmus a békés versengésre épül, ezáltal szerveződik a közös élet, s ez a társadalmi, morális, intellektuális és vallási hatások szabad áramlását jelenti. Azonban egy fontos kitétellel: a liberalizmusnak mindig is nemzeti keretei voltak, mert itt is voltak szervező kategóriák.
A fellazulás a társadalom megosztott állapotában is látható: a gazdag rétegekben a vagyon és a vagyon hozamának felhalmozása, a szegény rétegekben a megkülönböztetés nélkül járó segélyek vezettek oda, hogy egyes közintézmények, közjavak, közös értékek szerepe csökkent, majd elsikkadt. Ezek azonban pontosan nemzeti szinten tarthatók fenn, és válság esetén nagy szükség lenne rájuk.
Pierre Manent egy rendelkezésről elmarasztalóan beszél: a járványban elhunytak temetésének elmaradása nemcsak fájdalmas, hanem véleménye szerint nem is jár igazi megelőző szereppel. Egy-egy elhunyt közeli hozzátartozói a szükséges óvintézkedések mellett vállalhatták volna a végtisztesség megadásának kockázatát. A temetés elmaradása fájdalmas a társadalom számára is, hiszen halottjaink végső nyugvóhelyükre kísérése nemcsak rokoni, baráti kötelesség, hanem társadalmi intézmény is. Manent arra is figyelmeztet, hogy a kijárási indokok listáján szerepelnek a házi kedvencek igényei, ám nem szerepel az, hogy valaki hitbeli okokból hagyná el otthonát. Ezzel a vallást mintegy a társadalmi igényeken kívüli magánszférába helyezték. Ezek Manent szerint azért elgondolkodtató tünetek, mert a politikai döntéshozóknak saját maguknak kell látniuk, ha rendeleteik megsértenek egy-egy hagyományt, érzést, intézményt.
