Kozma Miklós kiadatlan naplói, naplójegyzetei a korszak eszméinek mozgását megvilágító erővel bírnak.
„A liberalizmusnak vége és nem lehet többé életre kelteni. Az emberiség szempontjából feladatát befejezte. Hatalmasat tudott alkotni és rohamléptekben pótolt Magyarországon hosszú időn keresztül elmulasztottakat, de vénségére, a háború előtti utolsó esztendőkben elvesztette irányító és vezetőképességét. […]
Miben változtunk meg és lettünk mások? Miben akarunk egészen mást, mint eddig? A mi négyéves frontéletünkből, ahol nagyba – életre-halálra – ment a játék, folyik a bennünk végbement világnézeti változás. Nekünk a múltak politikája érthetetlen, majdnem gyerekesnek látszó játék, amelynek értelmét annál kevésbé látjuk, mert még valóban megvolt értelmét is elsöpörte a világkatasztrófa. Nekünk ennek a politikának a folytatása nem kell s hogy ebben mennyire igazunk van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a szerencsétlen, utószülötten belpolitizáló Károlyi-kormánynak idétlen kapkodása.”
Így értékeli a politikai eszmékben bekövetkező fordulatot, irányváltást a mögötte meghúzódó történelmi tapasztalatok tükrében Kozma Miklós 1918−1919 viharos magyarországi eseményeiről szóló Az összeomlás című emlékiratának lapjain. Kozma (1884−1941) soha nem írt politikaelméletet, de közéleti szereplése és tekintélyes kéziratos hagyatéka a két világháború közötti magyar politikai eszmetörténet változásainak hátterében álló indítékok, valamint azokat kísérő politikai mozgások megértését illetően megkerülhetetlenné teszik. 1922-től, majd 1924-től haláláig állt az MTI, illetőleg a Magyar Rádió élén, ami egyúttal bőséges lehetőséget kínált számára, hogy a két világháború közötti politikai rendszer (s vele saját) konzervativizmusát a társadalom felé hatékonyabban képviselje és érvényre juttassa. Pozíciójából adódóan Kozma, aki szűk két esztendeig belügyminiszter, a halála előtt pedig Kárpátalja kormányzói biztosa is volt, úgyszólván a rendszer valamennyi meghatározó szereplőjével, eszmei, politikai karakterének a formálójával kapcsolatba került, amelynek az írásos nyomait ma csaknem nyolcvan levéltári csomó őrzi. Különösen naplói, amelyeknek egy jó része, úgy hatszáz gépelt oldalra rúgó szöveg és legalább harmadfélszáz oldalnyi kézírásos máig kiadatlan naplófeljegyzés, bírnak a korszak eszméinek mozgását megvilágító erővel. Előszeretettel fűzött kommentárokat az általa jelentősnek ítélt politikai eseményekhez, amint sűrű hivatalos külföldi útjairól is összefoglalókat készített, amelyekben nem csak az ott történteket rögzítette, de jó megfigyelő lévén összekötötte észrevételeivel, és gyakran toldotta meg akár hosszabb, alaposabb értékeléssel is. Mindez arra csábít, hogy Kozmát alkalmi politikai gondolkodónak tekintsük, feljegyzései túlmennek azon, hogy puszta életrajzi és köztörténeti emlékeztetők legyenek.
Személye eszmetörténeti szempontból azért is érdekes, mivel ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik még a dualizmus kori késő liberalizmus szellemében nevelkedett. A konzervatív fordulat lendületétől vezetve viszont 1920-as naplófeljegyzéseinek egyikében már némi visszavetítéstől sem mentesen a saját felmenőit, többek között a modern ügyészi szervezet kialakításában főszerepet játszó s egyébként ízig-vérig Deák-párti Kozma Sándort konzervatívként, nem pedig liberálisként határozta meg. Egyedül nagybátyja, a költő Kozma Andor esetében ismerte el a szabadelvű szellem meghatározó befolyását. Kétségtelen, a dualizmuskori magyar liberalizmus fősodra a vele akkor még összenőtt magyar nacionalizmus helyzete és ebből eredő állagőrző céljai folytán az 1867-es kezdetektől konzervatív árnyalatot kapott, ami az 1870-es évek derekától még erősödött is, így a háború végén bekövetkezett fordulat nem volt éles és váratlan.
Kozma eszmei tájékozódását a két világháború között a magyar nacionalizmus megváltozott pozíciója formálta, csak éppen fordított irányban. A forradalmak viharában kinyilatkoztatott konzervatív alapállás nyert fokozatosan enyhén liberális színezetet, miközben a hivatalos Magyarország fő célkitűzéseit és értékeit sohasem kérdőjelezte meg. Mindazonáltal konzervativizmusának reformhajlamáról tanúskodik, hogy az 1930-as évekre olyan, tőle politikailag igencsak távolinak tűnő, akkortájt baloldali írók, gondolkodók, mint Németh László vagy Illyés Gyula, kivívták a megbecsülését. Előbbinek a Rádiónál biztosított lehetőséget, míg utóbbit a politikai támadásokkal szemben vette védelmébe.
Kozma politikai naplóinak fő vonása, hogy egyszerre konkrét és gyakorlati. Csak nagyritkán filozofikus, mint például az Anschluss előtti körülmények mérlegelésekor.
„… a történelem, amelynek köpönyegébe ugyan kormányok és emberek igyekeznek belekapaszkodni és erre-arra felelgetni, de az ebből nem sokat vesz észre, hanem feltartóztathatatlan léptekkel megy a maga útján.”
A naplóknak a magyar kormányférfiakról készült jótollú jellemrajzaiból valósággal egy kis politikai erénytan bontakozik ki. Különösen tanulságos és szinte szépírói képességeket csillogtat az az 53 oldalnyi anyag, ami Klebelsberg kultuszminiszter és Bethlen István kormányfő 1927-es római látogatásáról szól. Nagy elismeréssel taglalja a kultusztárca irányítójának bürokratikus tapasztalatát („kisujjában van az adminisztráció”), áttekintőképességét, koncepcióalkotási tehetségét, műveltségét, s hogy felismerte a modern nyilvánosság jelentőségét. Úgy véli azonban, ezeket az erényeit lerombolja a hiúsága, ami olyan mértékű, hogy az politikusnál már „vészes eredményeket okozhat”. Képtelenné teszi ugyanis a kritika elfogadására, de még arra is, hogy odafigyeljen a tárgyalópartnereire, mivel „annyira el van foglalva saját gondolataival”. Az olasz politikusok társaságában, bár felkészültségét, tudását respektálták, hamar lelepleződött, ezért előbb csak érdektelennek tartották, a „végén unták is”. Kozma a kis jellemrajz végén mérleget von:ú
„Én figyelve őt rémülettel gondoltam arra, hogy mi lenne akkor, ha ez az ember egyszer tényleg a kormányzat élére kerülne. Rosszakarat nélkül, tisztán hiúságból a legkétségbeejtőbb szituációkba tudná vinni az országot.”
Bethlen nobilis fellépéséről, póznélküliségéről, a közvélekedést cáfoló oldottságáról ugyanakkor annál elismerőbben nyilatkozik. Azért kormányzási módszereiben talált komoly kivetnivalót, így például minisztereinek szervilizmusát, a kritika teljes hiányát:
„A miniszterelnök rengeteget tud, mindent azonnal megért, de hozzászoktatták ahhoz, hogy csak az ő akarata érvényesüljön. Ő is tévedhet s nem jó senkit sem arra szoktatni, hogy ilyenkor személyes tekintetekből ne hallja meg az igazságot. Ha az ilyesmi nagyobb dimenziókat ölt, az odáig fejlődhet, mint II. Vilmos császárnál volt, ami eléggé megbosszulta magát.”
A politikus ismereteit, tudását csak a mértéktartás avathatja államférfiúi bölcsességgé.
A politikai rendszer működésében a korszak modernizációs és antiliberális tendenciájának megfelelően a végrehajtó hatalomnak adott elsőbbséget, és sajnálattal állapította meg, hogy
„nekünk még mindig az a fontos, hogy a képviselőházban mit beszélnek, nem pedig az, amit teszünk és tennünk kellene.”
Kárpátalja kormányzói biztosaként ugyanakkor kifejezetten a dualista rendszer magyar alapítóinak szabadelvű nemzetiségi türelmet hirdető álláspontjára helyezkedett. A Szekfűéhez hasonló érvekkel parentálta el a „népi és faji elvet mint államalkotásra képtelent”. Két, a Szovjetunióval szembeni hadiállapot közelgő árnyékában tartott 1941. júniusi minisztertanácsi ülésen, amelyen részt vett, s ahol a honvédelmi miniszter a ruszinok és zsidók „eltelepítését” hozta szóba, Kozma a naplójában kifakadva „szörnyű társaságnak” minősítette a résztvevőket. Az efféle terveket az országra nézve végzetesnek ítélte („becsukhatjuk a boltot”). Bartha Károly honvédelmi minisztert egyenesen bornírtnak nevezte, akivel ezért már beszélni sem érdemes. Nem véletlen, hogy mindezért a kormányfő, Bárdossy vezetési képességeit is jócskán megkérdőjelezte. A háborúba sodródás közepette legjobban a politikusi erények ijesztő hanyatlása, az ítélőerő, az emberi és szakpolitikai minőség súlyos fogyatkozásai, ezzel összefüggésben pedig a politikusok kontraszelekciója aggasztotta:
„Egy sereg értékes embert az alacsonyrendűség lázadása már úgy félreállított, hogy míg ebben nincs gyökeres változás, addig nincs változás.”
A magyar nacionalizmus belső ellentmondásainak legsúlyosabbika azonban, akárcsak Teleki Pálnál, nála is jelentkezett. A nemzetiségi tolerancia eszméje jókora törést szenvedett, mivel a zsidó vallású és származású magyarokat sújtó diszkrimináció elfogadásával párosult. 1941 nyarának egyik töredékes naplóbejegyzése a sötét foltról, vagyis Kozma szerepéről az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók kitoloncolásában, ami kamenyec-podolszkiji tragédiájukba torkollott, csak nagyon szűkszavúan, vázlatpontszerű részvétlenséggel közöl némi információt.
Személyiségének a hatását, szemléletének összetettségét, sőt ellentmondásosságát nem csupán Németh László felkarolása, Illyés Gyula iránt tanúsított segítő jóindulata, Cs. Szabó Lászlóval és Zilahy Lajossal ápolt barátsága minősíti, de már-már a történelem keserűen ironikus fintoraként két fiatal pártfogoltjának a későbbi pályafutása is példázza részben. A Kozma családban bennfentes és mentora jóvoltából a Rádiónál szerepet kapó, későbbi kommunista kultúrpolitikus Ortutay Gyuláé, illetve egy a háború kezdetén még tizenéves fiúé, akinek előmenetelét Kozma mit sem sejtve egyengette, s aki hamarosan a nyilaskeresztes mozgalom uszító szellemű sajtópropagandistái között kötött ki: Csonka Emilé. Az idén decemberben lesz éppen nyolcvan esztendeje, hogy meghalt.