A partnerség belső feszültségei csak évek múlva oldódhatnak fel
Montrealban rendezik meg október 29-30. között a 21. EU–Kanada csúcstalálkozót. A házigazda, Mark Carney kanadai miniszterelnök, a vendégek pedig António Costa, az Európai Tanács elnöke és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke. Első pillantásra távoli ügynek tűnik: két olyan partner találkozik, amelyeket több ezer kilométer és egy óceán választ el, mégis mindannyiunk számára releváns.
Az EU Kanada második legnagyobb kereskedelmi partnere (2025-ben mintegy 178,6 milliárd dolláros áru- és szolgáltatásforgalommal), és második legnagyobb közvetlen tőkebefektetője. Vagyis, amiben a felek Montrealban megállapodnak, az előbb-utóbb megjelenik az európai ellátási láncokban, az energiaárakban, a hadiipari megrendelésekben vagy éppen egy magyar gazda exportkilátásaiban. A találkozó másik tétje kevésbé mérhető: a kanadai kormány sajtóközleményének megfogalmazása szerint a világ „veszélyesebb és megosztottabb” lett és a hasonló gondolkodású középhatalmak intézményes keretek között kell együttműködésüknek, ellenkező esetben megrekednek a szándéknyilatkozatok szintjén – vagyis, a Bizottság elnöke által korábban bejelentett társult tagságot érintő tárgyalások most fordulnak élesre.
Mit várhatunk a csúcstalálkozótól?
A Politico által megszerzett zárónyilatkozat-tervezet legfontosabb eleme, hogy a felek hivatalosan is elindítják a „Jövő Szövetsége” (Alliance for the Future) elnevezésű átfogó partnerséget. A tervezet stratégiai együttműködést rögzít több, stratégiailag érzékeny területen: a kritikus nyersanyagok ellátási láncában, a félvezetőkben, a vakcinákban, a műholdas kommunikációban, az országhatárokon átnyúló tengeralatti adatkábelek védelmében, valamint az arktiszi szuverenitás és védelem kérdéseiben.
A szöveg gyakorlati sikerként nevez meg néhány már lezárt ügyet: a Digitális Kereskedelmi Megállapodást, a második generációs Versenyjogi Megállapodást, az Európai Beruházási Bank (EIB) kanadai nyersanyag-befektetési egyezményét, valamint 50 darab DeHavilland tűzoltó repülőgép közös beszerzését. Emellett rögzíti Kanada csatlakozási szándékát a Horizon Europe és az Erasmus+ programokhoz, a Galileo műholdas navigációhoz, valamint az egészségügyi válságkezelési rendszerekhez (ECDC, Be Ready).
Az EU szempontjából a tervezett együttműködésnek egyaránt vannak előnyei és hátrányai. A kanadai és európai gazdaság komplementer jellegűek, így a kanadai energia és kritikus ásványkincsek, valamint az uniós piaci erő és gyártókapacitás sok lehetőséget hordoz. Így többek között, egyértelmű előny az energiahordozók diverzifikációjának bővített lehetősége. Az uniós gazdaság Kína, illetve az Egyesült Államok felé való kitettsége az elmúlt években rávilágított, hogy egy megbízható nyersanyag- és energiaszállítóval kötött stratégiai partnerség némileg csökkentheti ezt a sebezhetőséget. A kritikus ásványkincsekhez való hozzáférés, a félvezető-együttműködés és a hadiipari kapcsolódás, mint például a SAFE hitelkeret és a PESCO-projektek, olyan területek, ahol az EU rövid távon nem tud kizárólag önmagára támaszkodni. Ráadásul Kanada bekapcsolódása a Horizon Europe és az Erasmus+ projektekbe a tudományos és emberi kapcsolatok szintjén is mélyíti a köteléket, ami hosszabb távon tovább könnyíti az együttműködést.
Ezzel szemben az felmerülő lehetséges hátrányok részben éppen az előnyökből fakadnak. Az LNG-export körüli ellentmondás nem pusztán technikai kérdés: ha az EU hosszú távú felvételi szerződéseket ír alá fosszilis energiára, az gyengítheti a saját dekarbonizációs hitelességét, és nehéz helyzetbe hozhatja azokat a tagállamokat, amelyek éppen a klímapolitika miatt vállaltak komoly belső költségeket. Az iparpolitikai súrlódások szintén kényesek: a közbeszerzésekből való kölcsönös kizárás („Made in Europe” vagy „Buy Canadian”) könnyen olyan versenyhelyzetet teremt, amelyben mindkét fél a másik piacát veszíti el anélkül, hogy a sajátját megnyerné. Végül a védelmi integráció mélyítése külső szereplőkkel szemben geopolitikai feszültségeket válthat ki.
Az EU–Kanada szoros kapcsolat gyökerei a csaknem tíz éve elfogadott gazdasági kapcsolatokat szabályozó CETA szabadkereskedelmi egyezményig nyúlnak vissza, amely annak idején igencsak heves vitákat váltott ki több uniós fővárosban, így Brüsszelben is, a belga sajátságos törvényhozási helyzet miatt. Végül a szerződést aláírták és ez jelentős mértékben hozzájárult, hogy az EU Kanada második legfontosabb kereskedelmi partnere legyen. A kapcsolat második alappillére a politikai és biztonsági keretet adó Stratégiai Partnerségi Megállapodás, valamint az a biztonságpolitikai együttműködés, ami az elmúlt években különösen intenzívvé vált: 2025-ben létrejött a Védelmi Partnerség (SDP), Kanada csatlakozott a 150 milliárd eurós uniós SAFE hitelkerethez, amely hadiipari beszerzéseket finanszíroz, bekapcsolódott a PESCO-projektekbe (Military Mobility, NetLogHubs), és részt vesz a CSDP polgári missziókban. Mi több, a SAFE-tagság keretében a montréali Marconi Technologies már szerződést is kötött taktikai rádiók szállítására a lengyel kibervédelem számára.
Ez az apró, de valós példa jelzi, hogy a védelmi integráció átlépte a szándéknyilatkozatok szintjét, ugyanakkor az, hogy egyetlen szerződés ennyire hangsúlyos helyet kap a hivatalos kommunikációban, arra is utalhat, hogy a mélység egyelőre korlátozott.
A tágabb geopolitikai kontextus
A globális versenyben (technológia, kritikus nyersanyag vagy védelem területe) a középhatalmak nem igazán engedhetik meg maguknak, hogy teljesen egyedül álljanak. Ebből a szempontból az EU–Kanada partnerség alapvetően észszerű válasz a kihívásokra, amelyeket a Carney a davosi beszédében részletesen ismertetett. Csakhogy egy lényegi kérdés merülnek fel: a kanadai miniszterelnök általa ismertetett „középhatalmi szövetség” koncepciója (amely az USA és Kína ellensúlyozására szolgálna) potenciálisan szembekerülhet Ursula von der Leyen brüsszeli központú törekvéseivel. Például, egyes források szerint von der Leyen előzetes egyeztetés nélkül dobta be a társult tagság (Associate Membership) ötletét az EU-értékelőjében, ami komoly ellenállást váltott ki a tagállamok, különösen Németország részéről. Az európai fővárosok elutasítóan reagáltak Carney „egyeztetés nélküli” különleges szövetségi javaslatára, hangsúlyozva: az EU nem „középhatalom”, és nem kíván különleges kereskedelmi privilégiumokat adni egy harmadik országnak.
Ezen a ponton érdemes elgondolkodni: vajon az EU valóban „birodalmat épít”, ahogy a kritikusok sugallják? A központosítási törekvések és a tagállamok autonómiára vonatkozó igényei közötti feszültség nem új keletű, de a kanadai eset új színt ad neki. Kanada egy olyan ország, amely történelmileg féltékenyen őrzi a döntési szabadságát, olyannyira, hogy Carney miniszterelnököt pont az vezette sikerre, amikor Trump elnök a maga sajátságos stílusában az 51. tagállamnak nevezte Kanadát. Ebben a geopolitikai közegben a lakosság érthető módon óvatosan viszonyul egy olyan partnerséghez, amelynek a központja Brüsszelben van, és esetleg idővel felmerülhet, hogy Kanada az EU kvázi 28. tagállama lenne.
Az együttműködés zsákutcája
Az EU–Kanada legkényesebb vonatkozású kérdés a CETA ratifikációja. A megállapodás 2017 óta ideiglenes hatállyal működik: a vámok 98%-át eltörölték, a kereskedelmi forgalom pedig több mint 76–90%-kal nőtt. Ennek ellenére jelenleg 9 uniós tagállam (Belgium, Bulgária, Ciprus, Franciaország, Görögország, Írország, Lengyelország, Magyarország és Olaszország) nem ratifikálta a megállapodást a nemzeti parlament szintjén. Franciaországban és Olaszországban elsősorban a beruházásvédelmi és választott bíróságok (ICS/ISDS), valamint a hazai agrárérdekek védelme miatt akadt el a folyamat.
A leghangosabb bírálatokat az a beruházásvédelmi és választottbírósági struktúra kapta, amely lehetővé tenné a kanadai multik számára, hogy bepereljék az európai kormányokat a profitjukat csorbító környezetvédelmi vagy egészségügyi szabályozások miatt. Egyáltalán nem meglepő módon, az Európai Uniós Bírósága a szerződés szövegét az uniós jogszabályokkal összeegyeztethetőnek tartotta, ugyanakkor számos aggályt továbbra is felmerül: az uniós jog autonómiájának sérelme, a rendszer aszimmetriája, amely szerint csak a külföldi (kanadai) befektetők perelhetik a tagállamokat az ICS-en keresztül, míg a hazai vállalkozásoknak a rendes nemzeti bíróságokhoz kell fordulniuk, valamint a demokratikus deficit, hiszen a milliárdos kártérítési perek fenyegetése elriaszthatja a kormányokat a közérdekű (pl. klímavédelmi vagy egészségügyi) törvények meghozatalától.
Végül, de nem utolsósorban az európai és így a hazai gazdaszervezetek féltik piacukat a lazább kanadai élelmiszer-biztonsági előírásoktól. Például a kanadai marhahús a növekedési hormonok használata miatt egyáltalán nem tud belépni az uniós piacra a vámmentes kvóta ellenére sem.
Magyarország esetében a ratifikáció elhalasztása stratégiai pozíciónak tekinthető. A magyar Alaptörvény GMO-mentességi rendelkezései, a hazai agrárvédelem és a nemzeti szuverenitás megőrzése miatt széles körű politikai egyetértés van az ICS-fejezetek elfogadásával szemben. A vitarendezési és mezőgazdasági kérdések pontosítása egy évtized után is várat magára.
Összegzés
A montreali csúcstalálkozó látványos keretet kínál egy valóban szükséges partnerséghez. A „Jövő Szövetsége” elnevezés ambiciózus, a mögötte álló tartalom azonban sok helyen igencsak kiforratlan. Az ellentmondás nem elsősorban a felek szándékaiban keresendő, hiszen a stratégiai érdekek valóban találkoznak, hanem a megvalósítás feltételeiben: az LNG exportja és a klímacélok ütközésében, a kölcsönös protekcionizmus logikájában, a birodalmi centralizációs törekvések és a szuverenitás kérdésének feloldatlanságában, valamint a ratifikáció elakadásában. Ezek a kérdések nem oldódnak meg egy kétnapos találkozón – a végleges válaszok kidolgozása évekbe kerülhet.
Nyitókép forrása: European Union
