Emmanuel Macron francia elnök októberi albán körútja során szakított a korábbi dogmatikus francia állásponttal. A bővítéspolitika túlzott technikai követelményeinek való megfelelés helyett egy rugalmasabb rendszert képzel el a Nyugat-Balkán tagjelöltjeinek számára.
Az európai egység a jelenlegi háborús helyzetben és gazdasági sokkok mellett sokkal törékenyebb, mind korábban, így a válság egyben lehetőség is az integráció felgyorsítására. A francia elnök egyben megkövette 2019-es vétóját Albánia és Észak-Macedónia felé, és most egy többsebességes, megújult bővítéspolitika irányát szeretné meghatározni. Megjegyzendő, hogy korábban François Mitterrand „félutas” politikát javasolt a közép- és kelet-európai országok integrációjára, amit sokan gyanakvással fogadtak. Párizs ezután a „racionalizált bővítés” irányába tolta el politikáját, miután a francia üzleti érdekek elősegítését, valamint a regionális német dominancia megakadályozásának szükségességét látta a keleti bővítésben.
A bővítéspolitikában bekövetkezett enyhülés mellett a háttérben a francia és német érdekek párharca figyelhető meg. Kérdés, hogy a kelet-közép-európai német befolyást Franciaország a Nyugat-Balkánnal szeretné-e ellensúlyozni. Fontos kiemelni a régió biztonságpolitikai és védelempolitikai vonatkozásait, amely területek kapcsán Franciaország komoly tapasztalattal bír akár a francia katonai missziókat vagy a védelmi ipari fejlesztéseket nézzük.
A francia Nemzetgyűlés Európai Ügyek Bizottságának elnöke szerint az egyik legfontosabb terület a védelmi ipar és technológiai bázis fejlesztése, így elképzelhető, hogy Franciaország így szeretné a német mellett az amerikai regionális befolyást is csökkenteni az európai stratégiai autonómia növelésével. Bár a bővítés mindig is érzékeny terület a különböző politikai és gazdasági érdekek megváltozásával, beleértve az intézményi egyensúly megváltozását. Ez megfigyelhető volt a portugál pénzügyminiszter nyilatkozatában, aki felhívta a figyelmet, hogy a nyugat-balkáni bővítés egyben az EU politikai-gazdasági keleti súlypontját erősíti. Kérdés, hogy a nettó befizetők, mint például Franciaország, hogyan viszonyul majd az új helyzethez. Természetesen számolni kell nem csupán intézményi, hanem az EU költségvetés pénzügyi reformjával is. Hiszen nem lesz fenntartható a kevesebb nettó befizető egy 32–33 tagú unióban.
A bővítéspolitika sikere 2004-et tekintve komoly siker, viszont az új helyzet új megoldásokat sürget, így egyszerre kell megvalósítani a reformokat és biztosítani a helyet az új tagjelöltek számára, ami nem kis kihívás elé állítja majd az európai döntéshozókat.
