Az európai integráció kifejezetten optimista vállalkozás. Annak idején alapító atyái azért vágtak bele, mert meggyőződésük volt, hogy csak az integráció révén tud kitörni a kontinens abból az ördögi körből, amely hét évtized alatt három francia–német háborút hozott, és több millió emberéletet követelő szenvedést okozott az európai nemzeteknek. A hagyomány ma is töretlen: európai uniós politikusokat hallva, a dokumentumokat olvasva a derűlátás még ma is áttöri a válságok által táplált aggodalmat.
Kétségtelen, nem csak a jövőbeni cél, de a múlt sikerei is alátámaszthatják a dolgok rendeződésében bízók hitét. Az Európai Unió a második világháború utáni időszakban jelentkező szakpolitikai válságait általában jól tudta kezelni. A politikailag érzékenyebb válságokban pedig – ugyancsak régi hagyományként – úgy tudott sikeressé válni, hogy a politikai érzékenységet szakpolitikai kérdéssé változtatva gyakorlatilag jogi problémaként értelmezve azt az egységes piac koncepciója számára is kezelhetővé tette. Jó példa erre a harminc éven át dúló úgynevezett csokoládéháború, amely a brit és az európai kontinentális csokoládéipar, de legalább annyira a brit nemzeti identitás európai integrációval megvívott konfliktusát is jelentette.
A kérdések egy része azonban nem terelhető jogi, egységes belső piaci útra. A növekvő ambíciókkal rendelkező Európai Unió egyre komolyabban mérlegeli annak csábító lehetőségét, hogy globális nagyhatalmi pozícióban lépjen fel. Ennek megteremtéséhez viszont szükségesnek tartja, hogy az eddigi kormányközi, konszenzuson alapuló döntéshozatal helyét a közösségi munkamódszerre jellemző minősített többségi szavazás vegye át a külpolitikai kérdésekben. Politikusok beszédei után immáron az Európai Unió átalakítását meghirdető francia–német szakértői anyag is szorgalmazza ezt a változást.
Ideális előfeltételekkel rendelkezve a minősített többségi döntéshozatal valóban hatékonyabbá teszi az Európai Unió külpolitikai reagálási képességét. Ugyanakkor az európai külpolitikai együttműködés elmúlt évtizedei korántsem az egységes cselekvésről, sokkal inkább a nemzeti érdekek ütközéséről tanúskodnak. A helyzet most sem jobb. A tagállamok jelentős része – különösen Oroszország Ukrajna elleni agressziója óta – szavakban ugyan támogatja a minősített többségi döntéshozatalra átállást, a valóságban azonban inkább fékezi a folyamatot.
Nem is csoda. Az orosz–ukrán háború mellett az Európai Unió határaihoz legközelebb eső külpolitikai-szomszédságpolitikai válságzóna Koszovó, amely mint cseppben a tenger mutatja meg az Európai Unió külpolitikájának egységesítésével kapcsolatos problémákat, amelyek nem csak gyakorlatilag, de elméletileg is kivitelezhetetlenné teszik a minősített többségi döntéshozatalt.
Az Európai Unió ugyanis tizenöt évvel az ország függetlenségének kikiáltása után sem tudott még egységes álláspontot kialakítani annak státuszát illetően. A tagállamok többsége ugyan elismerte Koszovó függetlenségét, azonban öt tagállam – Ciprus, Görögország, Románia, Spanyolország, Szlovákia – mind a mai napig megtagadta azt, azaz Koszovót Szerbia részének tekinti.
Különös fintora a sorsnak, hogy két olyan magas rangú európai uniós tisztviselő is van, akinek ugyan a koszovói helyzettel napi szinten kell foglalkoznia, illetve az ügyben pártatlanul közvetítenie, ám hazája nem ismeri el az ország függetlenségét. Az egyik Josep Borrell, az Európai Unió külügyi főképviselője, aki spanyol, a másik pedig Miroslav Lajcák, a koszovói európai uniós különmegbízott, aki pedig szlovák állampolgárként valóban tudathasadásos állapotban élheti meg munkáját – amint annak korábban is láthattuk már példáját. Talán ennek is köszönhető, hogy a koszovói helyzettel kapcsolatos diplomáciai erőfeszítések szavakban ugyan uniós, valójában azonban a tagállami diplomáciák szintjén zajlanak. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Európai Uniónak először a tagállamai Koszovóhoz fűződő viszonyában kellene rendet tennie ahhoz, hogy hitelesen követelje a külpolitikában a minősített többségi döntéshozatalt.
A koszovói helyzet nem lóg ki ebből a sorból. Az ukrajnai háború híreit olvasva is arról győződhetünk meg, hogy az uniós intézmények folytathatnak ugyan heroikus küzdelmet egységes külpolitikai álláspont kialakításáért, a külpolitikában azonban mind a mai napig a – gyakran egymással is konfliktusba kerülő – nemzeti érdekek a meghatározók. Akárcsak a korábbi évtizedekben, az európai külpolitika főszereplői ma is a nemzetállamok. Az Európai Uniónak tudomásul kell vennie a realitást.
A tervek ambíciójával ellentétben tehát a helyzet az, hogy a minősített többségi döntéshozatal bevezetésének az Európai Unió külpolitikai együttműködésében nem állnak fenn az előfeltételei. Természetes úton ebből adódóan nem, mesterséges, erőltetett módon pedig veszélyes lenne szakítani a konszenzus hagyományával.
Kép: Culture Action Europe
