Sokat olvashattunk az elmúlt napokban a Bizottság döntéséről, amelyben elutasítja a jogalkotást Európa őshonos nemzeti kisebbségeinek ügyében. A Minority Safepack európai polgári kezdeményezésről van szó, amelyről bővebben itt olvashatnak.
Kiváló cikkek, elemzések születtek arról, hogy miért utasította el a jogalkotást a Bizottság több, mint 50 millió nyelvi vagy etnikai kisebbségben élő európai polgár ügyében. Megszólaltak azok is, akik bár semmit nem tettek az ügy sikeréért, sok esetben alá sem írták a kezdeményezést, most mégis az Unió törvényeinek, szokásjogának legfőbb ismerőivé váltak, és elmondták: mi már az elején elmondtuk, hogy ezzel nem kell foglalkozni, nem így kell foglalkozni, és különben is csak az ingyenélő politikusok felfújt lufija az egész.
Hogy miért nem akarta a Bizottság felvállalni több, mint 50 millió nyelvi vagy etnikai kisebbségben élő európai polgár ügyét?
Nézzük csak végig az EB döntéseit.
Volt olyan döntés, amely évtizedek, vagy évszázadok megoldatlan emberi, polgári problémáira adott volna választ? Nem.
Volt olyan döntés, amellyel esetleg szembement volna néhány tagállam berögzött szokásaival, azért hogy jobbá tegye az európai polgárok életét? Nem.
Volt olyan döntés, amellyel megmutatta volna, hogy Európa egységes, hogy mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak? Nem.
Sőt, nagyon gyakran a kettős mérce érzetét keltik, lásd a jogállamiságra vonatkozó vitát.
Az alapelvek, amelyek szépen és hangzatosan le vannak fektetve, nem ugyanazt jelentik Európa polgárai számára.
A Minority Safepack segíteni akart a Bizottságnak bátorságot önteni a saját lelkébe, hogy belenyúljon olyan kérdésekbe, amelyek fontosak Európa polgárai számára, amely folyamat során megmutathatta volna, hogy „ki az úr a háznál”. Hiába.
A Minority Safepack precedenst akart teremteni arra, hogy a Bizottság Európa polgárainak ügyében, az ő érdekükben döntsön, hisz ő a polgárokat, és nem a nemzeti kormányokat képviseli. Hiába.
A Minority Safepack tisztázni akart egy alapvető emberi jogi kérdést: az anyanyelvhez, a kultúrához, az identitáshoz való jog kérdését. Nem elméletben, hisz az minden tagállam alkotmányában szerepel, hanem gyakorlatban, mintegy eszközt adva a Bizottságnak, hogy megmutassa: szerinte miért érték a sokszínűség, és hogyan kell védeni ezt az értéket. Hiába.
Ha a kisebbségi jogok meg lennének oldva a tagállamok szintjén, akkor nem lett volna szükség az MSPI-re.
Ha több, mint egymillió polgár felhívja erre a Bizottság figyelmét, akkor legalább annyi jóindulat kellett volna legyen a bizottságban, hogy azt mondja: köszönöm, hogy szóltatok, üljünk le, beszéljük meg. Hisz a kezdeményezők és a bizottság is – elvileg – ugyanazt akarják: hogy az európai polgárok az egység a sokszínűségben zászlaja alatt jólétben éljenek, gyarapodjanak. „Meggyőződésünk az, hogy Európának meg kell védenie polgárait, az őshonos kisebbségeket is, akik a többségiekhez hasonlóan szintén hozzájárultak az elmúlt száz esztendőben Európa sokszínűségéhez, viszont nem kívánnak asszimilálódni. Ezt az EU-nak kötelessége felismerni. Mi párbeszédet kérünk a törvényhozóktól, ezt követően pedig egy olyan törvényt, amely rendezi a kisebbségi jogokat a tagállamok szintjén. Uniós védelmet nyújt az őshonos kisebbségeknek, szabad anyanyelv-használatot és szimbólumhasználatot ír elő, egyenlő bánásmódot biztosítana többség és kisebbség között” – mondták anno a kezdeményezők.
A Bizottság azonban elhárította ezt, nem tudott, vagy nem mert felnőni a feladathoz. Nem tudott, vagy nem mert belenyúlni egy olyan problémába, amely esetenként akár több százéves megoldatlan ügy.
Márpedig mi itt tudjuk, hogy a megoldatlan ügyek félreseprése sosem vezet jóra! Éppen ezért kell folytatnia a munkát a kezdeményezőknek és azoknak, akik melléjük álltak. Rá kell ébreszteniük az Európai Bizottságot arra, hogy el kell látnia a feladatát. Így az MSPI küldetése túlmutat 50 millió európai polgár jogainak kiharcolásán: az is a feladata, hogy jobbá, hatékonyabbá, az EU polgárai valós gondjainak megoldójává tegye az EU intézményeit.
Kép: The Innovation in Politics Institute
