Az Európai Bizottság önállóan politizál, ami legitimációs kérdéseket vet fel az Unióban.
Ursula von der Leyen szeptember 13-án tartotta meg az Unió helyzetét értékelő éves, ún. „State of the Union” beszédét az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén. Bár a gyakorlatot még a 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni szerződés vezette be, a Bizottság elnökének helyzetértékelőjét csak az utóbbi néhány esztendőben övezi kiemelt médiafigyelem. Ez vélhetőleg összefügg az Európai Bizottság „politizálódásával”, vagyis azzal a ténnyel, hogy a testület mára nemcsak technikai kérdésekkel foglalkozik, hanem izgalmasabb, a polgárok mindennapi életét érintő és klasszikusan a tagállamok hatáskörébe tartozó kérdésekben is markáns, politikai álláspontot fogalmaz meg.
Az Európai Bizottság politizálódásának egyik emlékezetes alapkövét Jean-Claude Juncker korábbi bizottsági elnök fektette le mandátuma elején elmondott, 2014-es székfoglaló beszédében. A korábbi luxemburgi miniszterelnök nem sokkal azután, hogy az uniós tagállamok állam- és kormányfőinek javaslatára a Bizottság elnökévé választották, kijelentette, hogy az általa vezetett testület függetleníti magát a többi uniós intézménytől, és erősen politikai Bizottságként fog működni. Juncker szakított a korábbi gyakorlattal, mely értelmében a Bizottság igyekezett politikai, különösen pártpolitikai szempontból semleges szereplőként fellépni az európai színtéren. Korábban a Bizottság legitimációját főként technikai felkészültségéből merítette, mára azonban a testületet politikai gondolkodásmód hatja át.
A Bizottság politikai szerepvállalása azonban problémákat vet fel. A modern demokratikus struktúrákban a népakarat a politikai legitimáció fő forrása, azaz a vezetőket közvetve vagy közvetlenül a választók hatalmazzák fel. Az Európai Bizottság elnökét azonban speciális eljáráson keresztül nevezik ki. Az Európai Unióról szóló szerződés jelenleg hatályos 17. cikk (7) bekezdése szerint: „Az európai parlamenti választások figyelembevételével és a megfelelő egyeztetések lefolytatása után az Európai Tanács minősített többséggel eljárva javaslatot tesz az Európai Parlamentnek a Bizottság elnökének jelölt személyre vonatkozóan. Ezt a jelöltet az Európai Parlament tagjainak többségével választja meg.” Azaz, bár a közvetlenül választott Európai Parlamenti képviselők választják meg a Bizottság elnökét, a képviselők csak az Európai Tanács által megnevezett jelöltről szavazhatnak. Így – a tagállamokra jellemző politikai struktúráktól eltérően – az Európai Unióban a végrehajtó hatalom és a választók között nincs elegendően szoros kapcsolat ahhoz, hogy a Bizottság legitim módon önálló politikát folytathasson. A rendszert nem is erre találták ki, hanem arra a korábbi gyakorlatra, amikor a Bizottság a mindennapokban még sokkal technikaibb, a különböző tagállami és politikai álláspontokat figyelembe vevő, azok között közvetítő „honest broker” (semleges közvetítő) szerepét töltötte be, míg a fontos politikai döntések meghozatalakor a tagállamok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács iránymutatásaira hagyatkozott.
Ahhoz, hogy a Bizottság legitimen politizálhasson, az uniós intézményrendszer és politikai struktúra teljes átgondolására lenne szükség. 2014 óta történtek kísérletek az ún. csúcsjelölti (spitzenkandidat) rendszer bevezetésére, mely alapján az európai parlamenti választásokon legtöbb szavazatot szerző európai párt listavezetője válhatna automatikusan a Bizottság elnökévé. Ez a rendszer azonban nem eresztett gyökeret, az Európai Tanács nem engedte ki a jelölés jogát a kezéből, így 2019-ben az EP-választásokon legtöbb voksot begyűjtő Európai Néppárt csúcsjelöltje, Manfred Weber helyett, a német belpolitikából érkező Ursula von der Leyen lett a Bizottság elnöke.
A csúcsjelölti rendszer diadalának elmaradása egyébként inkább jó, mint rossz hír demokratikus szempontból. Mély intézményi átalakítások nélkül ugyanis ez a rendszer csak szemfényvesztés lenne, amely ahelyett, hogy orvosolná a legitimációs problémát, tovább súlyosbítaná azt. Amennyiben ugyanis a Bizottság elnöke hivatkozhatna arra, hogy hatalma az európai polgárok európai parlamenti választásokon leadott szavazataiból eredeztethető, még könnyebben függetleníthetné magát az Európai Tanácstól. Ugyanakkor a Bizottság elnöke és az európai választók közötti kapcsolat így is csak látszólagos lenne, mert a gyakorlatban a brüsszeli elit átláthatatlan politikai dealjei határoznák meg előre, hogy ki töltheti be a pozíciót. Gondoljunk csak bele, mekkora ráhatása lenne például a magyar, lengyel, cseh, vagy litván választóknak arra, hogy a győzelemre esélyes európai pártcsaládok, klasszikusan az Európai Néppárt vagy az Európai Szocialisták kit állítanak választási listájuk élére Brüsszelben… Márpedig ezek, a kulisszák mögött hozott döntések jelentősen leszűkítenék, gyakorlatilag predesztinálnák, hogy kik válhatnak az Európai Bizottság elnökévé.
Ennél sokkal előnyösebb a jelenleg is hatályos szerződésekben rögzített eredeti rendszer. Az Európai Tanács által történő jelölés elegendő legitimációt biztosít a Bizottság elnökének, hogy jelentős súllyal legyen jelen az uniós intézményrendszerben. Ez a legitimáció azonban csak akkor állhat fenn tartósan, ha a Bizottság elnöke nem saját politikai agendáját követi, hanem a nagy horderejű politikai kérdésekben az állam- és kormányfők általános politikai iránymutatásaira támaszkodik. Utóbbi azonban nyilvánvalóan nem valósul meg abban az esetben, ha a Bizottság a 2014-es junckeri kinyilatkoztatásnak és az Ursula von der Leyen elnöksége alatt is jól megfigyelhető gyakorlatnak megfelelően „függetleníti” magát az Európai Tanácstól.
Jelenleg egy furcsa, köztes időszakot élünk, amelyben a Bizottság „politizálódása” legitimációs vákuumban történik. A politizálódás eredményeként a testület korábbi klasszikus, technokratikus legitimációja egyre inkább elkopik. Ma már nem gondolhatjuk, hogy az olyan politikailag megosztó kérdésekre, mint például a tagállamokat célzó jogállamisági vizsgálatok, a migráció, vagy a gender-ügyek a Bizottság képes lenne semleges, szakmai szemüvegen keresztül tekinteni, és ez a bizalomvesztés leszivárog a látszólag kisebb politikai horderejű, mindennapi ügyekig is. Ugyanakkor, mivel a politizálódás valós demokratikus politikai felhatalmazás nélkül zajlik, komoly dilemmák merülnek fel. Pontosan milyen érdekek mentén alakítja ki álláspontját az Európai Bizottság elnöke? Kit képvisel, amikor megtartja éves helyzetértékelő beszédét?
