Új alapokra helyezhető-e az EU és Törökország kapcsolatrendszere a májusi választásokat követően, vagy marad minden a régi?
Választási lázban ég egész Törökország: 2023. május 14-én kerül sor az elnöki és a parlamenti választásokra a közel 85 millió fős országban. Recep Tayyip Erdoğan a 20 éves kormányzásának eddigi legnagyobb próbatétele előtt áll. Az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) egyeduralmának letörésére egy, a politikai paletta színe-javát tömörítő hatpárti koalíció jött létre, élén Kemal Kılıçdaroğlu-val, a Köztársasági Néppárt (CHP) elnökjelöltjével. Habár, a politikai folyamatok és kampányígéretek javarészt a belpolitikai elemekre fókuszálnak – ilyen a rekordmagas infláció letörésére tett ígéretek sora, Törökország visszaterelése egy demokratikusabb államberendezkedés irányába az elnöki rendszer eltörlésével, a milliókat érintő szír menekülthelyzet rendezése, vagy az 50 ezer emberéletet követelő földrengések utáni állampolgári bizalomvesztés kérdése – tekintettel az ország kiterjedésére, földrajzi elhelyezkedéséből eredő stratégiai helyzetére és aktív nemzetközi szerepvállalására, a választás végkimenetele akarva-akaratlanul ki fog hatni a régió nemzetközi folyamataira. Ide sorolhatók többek között az EU és Törökország közötti igen rögös viszony, a török jelenlét az Égei-tengeren, az orosz-ukrán háborúban betöltött közvetítő szerep, a NATO-val és az Amerikai Egyesült Államokkal elharapódzó viszony, vagy a közel-keleti, észak-afrikai, dél-kaukázusi és közép-ázsiai régióban való egyre növekvő befolyásszerzése az országnak.
Az Európai Unió és Törökország kapcsolata jelenleg nem mondható felhőtlennek.
A csatlakozási tárgyalások 2005-ben kezdődtek meg, de a bővítési stratégia kulcsfontosságú területein történő folytonos elmaradások, a demokratikus berendezkedés erodálódása, az egyre romló emberi jogi helyzet és az igazságszolgáltatás függetlenségének hiánya – ide sorolva a 2016-os „puccskísérletet” követő politikai megtorlásokat és az autoriter hatalomgyakorlás megerősödését – 2018-ban a tárgyalások felfüggesztéséhez vezettek. Az Európai Bizottság Szomszédságpolitikai és Csatlakozási Tárgyalások Főigazgatósága 2022-es jelentése alapján számos, a fentebb említett területeken jelentős lépések szükségesek még, hogy Törökország tovább haladhasson a csatlakozás irányába. Egy esetleges ellenzéki győzelem esetén alapjaiban kellene átgondolni az EU Törökországgal ápolt kapcsolatrendszerét. Egyrészt, az eddigi pragmatikus, normatív elemeket mellőző külpolitikát egy demokratikus Törökország esetében szükséges átstrukturálni. Az EU eddig képtelen volt fogást találni, és így megfelelő választ adni az AKP egyre autoriterebb kormányzására. Ezzel szemben, ha sor kerülne az autoriter tendenciák visszaszorítására, az EU újra releváns szereplőként jelenhetne meg a török külpolitikában, mint potenciális partner a demokratizálódási folyamat támogatásában és elősegítésében, illetőleg az egyre súlyosabb gazdasági válság felszámolásában. Az érzés kölcsönös, mivel a hatpárti ellenzéki koalíció közös programtervében explicit szerepelnek olyan külpolitikai elképzelések, mint az EU kapcsolatok elmélyítése, a csatlakozási tárgyalások újraindítása és végső soron a teljeskörű uniós tagság megszerzése (illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága joghatóságának és döntéseinek az elismerése, vagy az Amerikai Egyesült Államokkal a kapcsolatok konszolidálása). A tagsági kilátások mellett felmerülő kérdés még a 2016-ban, a menekültválság kezelésére létrehozott megállapodásnak a felülvizsgálata (pl. kereskedelmi engedményekért cserébe a szír menekültek helybeni foglakoztatása), a 2013 óta megakadt vízumliberalizáció tető alá hozása, vagy az EU és Törökország közötti vámunió átfogó modernizálása. Esetlegesen, a 2018 óta fennálló patthelyzet feloldására, illetve a fentiekben említett, az ellenzéki győzelem esetén felülvizsgálható pontok együttes megtárgyalására átfogó keretrendszert adhatna az 1963-as társulási megállapodás aktualizálása. A 60 éves ankarai megállapodás felülvizsgálata új alapokra helyezhetné a kapcsolatrendszert, ezzel biztosítva a jövőre tekintettel az átlátható szabályokra alapuló együttműködést, a demokratikus értékek további romlásának megakadályozását. Emellett, egy modernizált társulási megállapodás akár hátsó ajtóként is szolgálhatna ahhoz, hogy a felek vissza tudjanak térni a befagyott csatlakozási tárgyalásokhoz. Végső esetben, az uniós tagság alternatívájaként szolgálhat még Emmanuel Macron által felelevenített Európai Politikai Közösség gondolata, habár török részről erre még nem történt utalás.
Az európai régiónál maradva, szükséges röviden szót ejteni Törökország geostratégiai törekvéseiről a kelet-mediterrán térségben. Ezen vonatkozásban időről-időre fellobbannak a Görögországgal folytatott tengerjogi viták, illetve Ciprus esetében a megosztott – törökök által megszállt – szigetország északi részének a kétállami megoldással való elismerése. Érdekességképpen érdemes megjegyezni, hogy a 2023. februárjában bekövetkező tragikus földrengéssorozat, amely közel 50 ezer áldozatot követelt és emberek milliót tette fedélnélkülivé, valamelyest konszolidálta a Törökország és nyugati országok közötti egyre elhidegülő kapcsolatokat. Ide sorolható például az uniós tagállamok azonnali reakciója a török áldozatok megsegítésére, melyből Görögország is kivette a részét.
Az orosz-ukrán háborúban Törökország jelentős szerephez jutott. Egyrészt, Törökország közvetítésével sikerült tető alá hozni a gabonaegyezményt. Másrészt, Törökország figyelemreméltó katonai támogatást nyújt Ukrajna számára Bayraktar drónszállítmányok formájában. Harmadrészt, a NATO tagállamok közül a törökök ápolják a legbarátibb viszonyt Oroszországgal; ez az oroszokkal szemben hozott szankcióknak a figyelmen kívül hagyása mellett mélyebb gazdasági és katonapolitikai dimenziókat is érint. Ilyen az Ukrajnát elkerülő, orosz-török gázvezeték megépítése melletti elköteleződés, vagy az orosz S-400-as rakétarendszerek nagyszámú beszerzése. Fontos megjegyezni, hogy a fekete-tengeri jelenlét megerősítésében a kifejezetten „hard politics” indíttatások mellett olyan tényezők is megjelennek, mint a krími tatár közösség támogatása.
Az Amerikai Egyesült Államokkal és a NATO-val ápolt viszony a fentiekkel ellentétben nem mondható hasonlóan eredményesnek. Az USA-val való kapcsolat elmérgesedése 2019-ig vezet vissza, amikor Törökország S-400-as orosz rakétarendszereket vásárolt. Ezzel párhuzamosan tervben volt, hogy az USA-tól ultramodern lopakodó vadászgépeket vásárolnának. Az orosz rakétarendszerek beszerzése miatt az USA felmondta az F-35-ös vadászgépekre vonatkozó szerződést, kitiltotta Törökországot a programból és szankciókat helyezett kilátásba ellene. A jelenlegi állás szerint, az USA F-16-os vadászgépeket tervez eladni, illetve a jelenlegi géppark fejlesztésére szerződne Törökországgal. Ezzel párhuzamosan, Törökország Égei-tengeren-túli ellenlábasa, Görögország F-35-ös vadászgépekhez fog hozzájutni. Törökország emellett akadályokat gördített a finn és svéd NATO csatlakozások elé. Habár a finn csatlakozás mára már megvalósult – ezzel 31 tagúvá bővítve az együttműködést – a svéd csatlakozásra még várni kell. Ez felfogható úgy is, mint egyfajta bosszúállás a török uniós csatlakozási folyamatok megakasztása miatt. Ugyanakkor, figyelembe véve, hogy 2023. június végéig Svédország tölti be a Tanács soros elnökségét, a NATO csatlakozásért cserébe, elméletben Svédország akár pozitívan is befolyásolhatná a Törökországhoz köthető uniós döntéshozatalt, még ha az nem is jelentené automatikusan a török csatlakozási folyamat újraindulását.
A közel-keleti, észak-afrikai, dél-kaukázusi és közép-ázsiai térségek tekintetében is érdekelt félként jelenik meg Törökország. Az országon belüli 3,5 millió fős szír menekült közösség jelentős bel- és külpolitikai kérdéseket vet fel. Az ellenzéki koalíció programja, illetve Kemal Kılıçdaroğlu elnökjelölt kitér a szír kérdésre, melyben olyan jövőképet vázolnak fel, ahol megteremtik a szír menekültek számára az önkéntes visszatérés lehetőségét. Az elképzelés szerint ez Szíria gazdasági felvirágoztatásával és a szír kormánnyal való kiegyezés útján történne meg. Azonban, szír oldalról Bashar al-Assad elnök bárminemű, az együttműködést elősegítő lépést csak abban az esetben hajlandó megtenni, ha a török fél kivonja a katonai egységeit észak-Szíriából. A közel-keleti és észak-afrikai régióban Törökország az elmúlt években egyre aktívabban lépett fel. Tekintettel arra, hogy Törökország sorra idegeníti el a nyugati szövetségeseit, ezzel nemzetközileg elszigetelve magát, sokkal barátságosabb hangot ütött meg régi „ellenségeivel”. Sikerült maga mellé állítania Izraelt, a mediterrán török-ellenes szövetség egyik oszlopos tagját, az Egyesült Arab Emírségeket, egyik legnagyobb politikai ellenfelét, és Szaúd-Arábiát, az óriási pénzügyi támogatások reményében. Habár lassan, de Egyiptommal is rendeződni látszik a viszony. Ez megnyilvánul például a török-egyiptomi-emírségek által tett együttes erőfeszítésekben a líbiai polgárháborúban, ahol mindhárman az ENSZ vezette politikai folyamatok és átmeneti politikai rendszer megszilárdítása mellé álltak.
A dél-kaukázusi térségben zajló eseményekbe is belefolyik Törökország. A 2020-ban Hegyi Karabahért vívott második háborúban Azerbajdzsánnak nyújtott katonai támogatást modern drónok, kiképzőtisztek és hírszerzési információk formájában, illetve a háborút követően részt vett az oroszok vezette békefenntartó misszióban. Még keletebbre tekintve, Azerbajdzsánt „ugródeszkának” használva, Közép-Ázsiáig is elérnek a török külpolitikai törekvések. Itt a Türkmenisztánnal ápolt kapcsolat az elsődleges, viszont Kazahsztánnal és Üzbegisztánnal is aktív gazdasági együttműködést folytat. A régióban növekvő török jelenlét és befolyás legfőképpen az iráni érdekeket veszélyezteti. Habár, Irán és Törökország egyes esetekben egymásra talál – pl. a kurd autonóm törekvések elnyomásában Irak és Szíria területein – másutt ellenérdekelt felek. Ilyen a fent említett dél-kaukázusi és közép-ázsiai régióban folytatott rivalizálás, az ellentétes érdekeltségek a szíriai konfliktusban vagy az Izraelhez fűződő viszony.
A hat ellenzéki párt alkotta érdekszövetség elsődleges célja a regnáló erő megdöntése, de ezt leszámítva ideológiailag nem sok közös van bennük. Ettől függetlenül, jogos kérdésként merülhet fel, hogy egy esetleges ellenzéki győzelmet milyen külpolitikai folyamatok és esetleges irányváltások követnének. Mindenesetre, a választásokat követő időszak történelmi jelentőséggel bír az Európai Unió számára, legyen bárki is a győztes fél. Külpolitika tekintetében, Törökország Európai Unióval, a nyugati országokkal és Szíriával ápolt viszonya a három olyan elem, amely tényleges változáson mehet keresztül a választásokat követő időszakban. Ha ezek esetében sem áll be változás, attól még azon alapvetés mindenképp érvényesül egy esetleges ellenzéki győzelem esetén, hogy az eddigi harcias és igencsak személyközpontú török külpolitika intézményi alapokra helyeződik át, ami a jövőben egy sokkal kiszámíthatóbb török külpolitikát eredményezhet. Tekintettel arra, hogy Törökország egy igen szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező középhatalom, szükséges lehet megvizsgálni azt is, hogy az Európai Unió tudna-e partnerként szerepet vállalni Törökország külpolitikájában a közvetlen EU-Törökország kapcsolatrendszeren kívül. A már említett lehetséges kiegyezés Bashar al-Assad kormányával, az észak-Szíriában folytatott katonai cselekmények felfüggesztése vagy a kurd kérdés rendezése – gondolva itt Kurd Munkáspártra, a szíriai kurdok helyzetére vagy Svédország NATO csatlakozásának a blokkolására – mind-mind olyan folyamatok, amelyekbe az EU potenciális közvetítőként vagy mellékszereplőként beszállhatna, ezzel javítva a török kapcsolatokat. Egy biztos; függetlenül attól, hogy mi lesz a 2023. május 14-i választások végkimenetele, az EU-nak szükséges kialakítania egy új, átfogó, hatékony, a jelenlegi geopolitikai folyamatokhoz alkalmazkodni képes politikát a török kapcsolatok konszolidálása érdekében.
