Nagyot szólt a magyar nyelvű médiában Ludovic Orban román pártelnök augusztus 8-i csíkszeredai nyilatkozata. A Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke arról beszélt, hogy Székelyföld (ő természetesen következetesen Hargita és Kovászna megyékről beszélt, hiszen a román politikum nem hajlandó Székelyföld létét elismerni) román forrásokból megvalósuló gazdasági fejlesztése munkaerőhiányt keltene, ami az etnikai összetétel jelentős megváltozását eredményezhetné a térségben. Maga a nyilatkozat politikai kontextusban értelmezendő, de több szempontból is vizsgálatot érdemel.
A nyilatkozat tartalma természetesen ellentétben áll Románia nemzetközi kötelezettségeivel és így alkotmányos rendjével. Erre rengeteg közvetett példát lehet hozni, de érdemes inkább egy egyértelmű, közvetlent kiemelni:
„A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezményben foglalt elvekből származnak.”
Az Európa Tanács Kisebbségvédelmi Keretegyezménye (Románia 1995. május 11-e óta részese az egyezménynek.)
Maga a román nemzetállami alkotmány nem szabályozza a kérdést: a 3. cikk (4) bekezdése mindössze annyit tartalmaz, hogy az ország területére „idegen népességet” nem lehet beköltöztetni, de az alkotmány 11. cikk (1) bekezdésének értelmében Románia jóhiszeműen teljesíti a nemzetközi kötelezettségvállalásaiból eredő kötelezettségeit. Bár hangsúlyozandó, hogy Ludovic Orban politikai jellegű nyilatkozatot tett, e szavak mégis kifejezetten aggasztóak a Képviselőház félig magyar származású, Brassóban született és unitárius hitre keresztelt elnökétől, Románia harmadik közjogi méltóságától.
Romániában – más országokhoz hasonlóan – hagyománya van az etnikai arányok állami tevékenységgel való megváltoztatásának. Ezt kiválóan mutatja az erdélyi városok románokkal való felduzzasztása (főleg 1945 után). Habár lehetne azzal érvelni, hogy a románság tömeges városokba költözése természetes folyamat volt, ami együtt járt az iparosodással és a társadalmi fejlődéssel, azonban egyes esetekben nyilvánvaló volt a román politikai vezetés szándékával való egybeesés. 1957-ben például Gheorghe Gheorghiu-Dej akkori pártfőtitkár pezsgőbontással ünnepeltette a pártközpontban azt a tényt, hogy Kolozsvár a történelem során először román többségű várossá vált.
A rendszerváltást követően Marosvásárhely kapcsán vált nyilvánossá egy 1985-ös megyei pártdokumentum, amely 7.600 családfő betelepítését kérte családostól annak érdekében, hogy a városban a román etnikai elem többségbe kerüljön. Hasonló folyamatok zajlottak le szinte az összes erdélyi és partiumi városban 1945 és 1990 között, legutoljára épp a székelyföldiekre került sor. Sepsiszentgyörgyön a románok aránya 1966, 1977 és 1992 között a következőképpen alakult: 12,3 százalék, 14, 6 százalék és 23,9 százalék (2011-ben 21,9 százalék volt), Csíkszeredában 7,3 százalék, 15,8 százalék és 16,2 százalék (2011-ben 17,5 százalék), míg Marosvásárhelyen 28,5 százalék, 34,8 százalék és 46,1 százalék (2011-ben 49,2 százalékos román relatív többség) volt. Nagy valószínűséggel csak a Ceauşescu-rezsim bukása akadályozta meg azt, hogy idővel Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda is Marosvásárhely vagy Kolozsvár sorsára jusson.
Az iparfejlesztés általában alkalmas lehet a lakosság felduzzasztására. Ipartelepítésre alapozva történt meg a dél-szlovákiai városok „elszlovákosítása” 1945 után, de az ipar és a közigazgatás volt az, ami a történelmi Magyarország peremterületein fekvő városok erősödő magyarosodását is eredményezte: Temesvár („a magyar Manchester”) 1880-ban 21,6 százalékos magyarsága 1910-re 40,5 százalékra, Trencséné 14,1 százalékról 38,4 százalékra duzzadt. A legnagyobb fejlődést talán a Hunyad megyei Petrozsény futotta be, amely 1818-ban még csak 233 fős román lakosságú pásztorfalu volt, de a Zsil-völgyi szénvagyon felfedezését követően (mely 1918 előtt Magyarország legfontosabb szénbányászati területe volt) 1910-re 12.000 fős, 63,5 százalékban magyar többségű településsé vált. Magyarországon – ellentétben az idézett román és szlovák példákkal – a magyarosodás spontán folyamat volt a városokban. Az állam telepítéspolitikájának központjában nem a városok álltak (ezeket gyorsan „magyarosodónak” tartották), hanem a cél magyar telepesfalvak létrehozása volt nemzetiségi területeken, az ottani etnikai tömbök lazítása érdekében. A telepesfalvak létesítésének gyakorlatát később az utódállamok is átvették, ma is több ilyen falu ékelődik be például Észak-Komárom, Beregszász, Nagykároly vagy Szabadka környéki magyar etnikai tömbökbe.
Ha visszatérünk a mai Romániába, akkor bár Ludovic Orban szavai aggasztóak, de az elmondottak üres politikai nyilatkozatnak tekinthetőek: kevéssé valószínű, hogy Romániának lennének arra forrásai, hogy Székelyföldet fejlessze, miközben a PNL-nek és a többi román pártnak politikai szempontból kevés babér terem ott. Ha lesz fejlesztési forrás, akkor azt arra a vidékre fogják vinni, ahonnan szavazatot remélnek.
A nyilatkozat másik fele is erősen sántít: Romániában évek óta nemhogy a kommunizmus évtizedeihez hasonló tömeges és szabadon mozgatható munkaerő nem áll rendelkezésre, de kifejezetten munkaerőhiány van, amelynek pótlását az EU-n kívülről igyekeznek megoldani. Keleti szomszédunk elveszítette a fiatal lakosságának jelentős részét a 2007-es EU-csatlakozása óta, és nem valószínű az sem, hogy az elment románok tömegesen hazaköltöznének Spanyolországból vagy Olaszországból egy kellően bizonytalan csíkszeredai vagy székelyudvarhelyi munkalehetőségért.
