Sok szó esik napjainkban a jogállamiságról és a jogállamról, sokszor anélkül, hogy a fogalom vagy dolgok mögé néznénk. A média sokszor csak főcím-jellegűen ír, s közben az olvasónak gyakran az az érzése támad, hogy azt is csupán azért, hogy valaki ráklikkeljen.
Közben – jogászként – sajnálkozva látom, hogy a jogállam jogtudományi fogalmával a jelenlegi viták nincsenek köszönőviszonyban sem. A különféle fajtájú és formájú nyilatkozatokban, sem a véleménycikkekben, sem pedig a médiában legtöbbször kísérletet sem tesznek arra, hogy a vita fogalmi hátterét tisztázzák. Holott jelentős különbség van a jogállam jogi fogalma és értelmezése (és ennek vitatása), valamint a jogállam szubjektív politikai értékítéleteken alapuló fogalma és értelmezése (és ennek vitatásának lehetetlen volta) közt. Ez egy fontos pont. Míg jogászi szemmel nézve a fogalom behatárolható és értelmezési kérdései alapvetően egyszerűen feloldhatóak, addig annak a vitának, hogy ki mit „érez” a jogállam alatt, soha nem lehet vége. Ezt helytelennek tartom, mert ez nem érzések és érzelmek terepe kell hogy legyen, hanem az észszerű megoldásoké és kompromisszumoké.
Épp ezért érdekes számomra, hogy e „szubjektív jogállam”, kritériumrendszerének miképpen felelnek meg más, hozzánk hasonló posztkommunista országok. Nagyobb és több a „jogállam” az ő demokráciájukban ott, mint itthon? Ha nem, akkor mi az oka a különböző mércének? Valamint, hogy e kérdések vizsgálata nem vet-e fel még több kérdőjelet a kritikus szemlélőnek?
Északi szomszédunk Szlovákia (akkoriban Csehszlovákia), hasonlóan hazánkhoz 1989-ben rendszerváltoztató ország volt, sok szempontból hasonló társadalmi változásokat átélve. A szlovákiai sajtóban a legutóbbi nagy port kavaró hír Ján Kuciak újságíró és jegyese, Martina Kušnírová meggyilkolása volt. Ján Kuciak oknyomozó újságíróként dolgozott, meggyilkolása pedig szorosan összefügghetett ezzel a ténnyel. A feltételes módot azért találom indokoltnak, mert az elsőfokú bírósági eljárásban hozott ítéletek a megrendelőt – és ezáltal így annak lehetséges indítékát – nem azonosították be minden kétséget kizáróan. A per vádlottjai közül a megrendelőnek vélt – a szlovák politikai elittel szoros kapcsolatban álló, oligarchát – Marián Kočnert és Alena Zsuzsovát közvetítőt, a bíróság első fokon felmentette (igaz nem jogerősen) annak ellenére, hogy a gyilkosságot elkövető Zoltán Andruskó és Tomáš Szabó 15 és 25 év „fegyházat kaptak”. A közfelkiáltással bűnösnek kikiáltott Kočner és Zsuzsová a bírósági tárgyalóteremből szabadon távozhatott – legalábbis ebben az ügyben. Esetükben 2020-ban nem született elmarasztaló ítélet, mert az nem lett volna összhangban a jogállamiság és büntetőeljárás alapelveivel – így a bíróság.
Ez a 2018-as kettős gyilkosság sok érdekes folyamatot indított el Szlovákiában. Rendkívül szomorúnak tartom, hogy ilyen tragédia kell ahhoz, hogy a nyilvánosságot felrázza. A gyilkosságokat követően tömegek vonultak Pozsony utcáira, rendezvények, emlékkoncertek, jól megszervezett spontán diáktüntetések és tisztességes Szlovákiáért kiáltó mozgalmak, régi és újonnan szerveződő ellenzéki pártok követelték egy emberként a kormány lemondását, amely végül jelentős személycseréket követően a helyén maradt. A jogállamiság kérdése keveseket érdekelt ekkor, illetve összemosódott a politikai marketinggel. Ez nem is csoda, hiszen a parlamenti választásokat megelőző hónapokban járt az ország. A civil tüntetések és a legtöbb médium is a Kormányt tette közvetlen felelőssé a kettős gyilkosságért, egymást követték a korrupcióról és hatalommal való visszaélésről szóló nyilatkozatok. Elgondolkodtató, hogy a látványos utcai tüntetések a 2020-as felmentő ítélet kihirdetése után elmaradtak – persze ekkor már mások voltak kormányon és talán a résztvevők lelkesedése is alábbhagyott. A politikusok és közéleti szereplők, civil szervezetek és politikai elemzők is jellemzően csalódottságuknak adtak hangot az ítélet kapcsán – megint anélkül, hogy jog, vagy a jogállami elvek bárkit is különösebben érdekeltek volna. Legtöbben ismét az érzéseikről nyilatkoztak a bíróság döntése kapcsán.
Ez a kommunikáció és hozzáállás egyébként nem újkeletű dolog. Mármint hogy az ember igazságérzete sérül (vagy úgy érzi, hogy sérül) egy adott döntés, vagy intézkedés kapcsán – a felvidéki magyaroknak erről van néhány közelmúltbeli története, akár a 2006-os Malina Hedvig-ügy, vagy a 2008-as szurkolóverés, majd zászlótörvény, illetve az állampolgársági törvény kapcsán. Ezek az esetek a mai napig megválaszolatlan kérdéseket hagytak maguk után. Megnyugtatóan nem lezárt ügyek – sem erkölcsi, sem jogi értelemben.
Figyelemre méltó, hogy a fent említett ügyek egyike sem éri el érdemben a nyugati sajtótermék szerkesztőinek ingerküszöbét, ahogy általában a környező országok kisebbségeivel kapcsolatos visszás döntések sem. Nem tapasztaljuk, hogy a mindenkori szlovák politikai elitet ostoroznák, vagy erős európai szintű kritikával illetnék a volt és jelenlegi kormányzati szereplőket a jogállamiság hívószavát hangoztatva. Mint e kiragadott súlyos kérdésekből is látszik, Szlovákiában voltak és vannak is rendszerszintű hibák. Szlovákia azonban következetesen, soha nem vállalt éles konfliktusokat az Európai Unióval, ergo halad az európai érdekeknek megfelelő úton, sokszor saját állampolgárainak érdekeit is háttérbe állítva.
Ezért úgy gondolom, hogy a jogállam kérdését el kell választani a mindennapi politikai csatározás fogalmaitól, és mint jogi kérdést kell kezelni. Érdemes-e jogállami kérdésnek nevezni az európai színtéren elharapózott vitát, amiről a sajtó ír? A jogban járatos emberek különösen jól láthatják, ha kizárólag jogi kérdésekről lenne szó, a korrupciótól, politikai gyilkosságtól, letartóztatásoktól hangos Szlovákia, vagy éppen a jelenleg pellengérre állított Magyarország esetében, akkor ezt napok alatt le lehetne zárni.
Most azonban értékek közti különbségekről és érdekek összeütközésekről van szó, amelyek rendezésében más eszközök nyertek domináns szerepet, sokszor háttérbe szorítva a józan gondolkodást és érveket.