Német politikai anzix 2021 elején
2021. január 1-jén Angela Merkel német kancellár immáron 16. alkalommal mondott újévi beszédet, és mint mondta, az elmúlt 15 évben ez egyszer sem volt még ilyen nehéz. Bár egyértelműen a koronavírusra utalt, 2020 nem volt könnyű sem a német bel-, sem a külpolitikában. 2020. elején a türingiai tartományi miniszterelnök-választás körüli események akkora (szövetségi) hullámokat vertek, hogy végül a Merkel által utódjául választott Annegret Kramp-Karrenbauer február 10-én lemondott kancellárjelöltségéről és CDU-pártelnökségéről is, amivel rögtön kezdetét vette a CDU-n belüli versengés a pártelnöki tisztségért. Mindezt nem könnyítette meg, sőt sokszoros halasztásra kényszerítette az egész világot sújtó járvány, ami alapjaiban írta át mind a német belpolitikai prioritásokat, mind a július 1-jén megkezdődött német EU-elnökség félévének programját is. A német elnökséget az utolsó pillanatig rendkívüli aktivitás jellemezte, és bár komoly kihívások s küzdelmek árán, de végül sikerült megállapodásra bírniuk a tagállamokat a következő hétéves közös költségvetés és jogállamisági vita kapcsán, így elhárult az akadály a koronavírus-járvány hatásait tompító újjáépítési terv (Next Generation EU) elfogadása előtt is; szinte az utolsó percben – karácsony délutánján – megszületett a Brexit-megállapodás; valamint december 30-án még egy online csúcstalálkozó keretében – sokéves huzavona után – befektetési megállapodást kötött egymással az Európai Unió és Kína. Mindebben Merkel kancellár komoly szerepet játszott.
Mind a koronavírus-járvány kezelése, mind a sikeres német EU-elnökség kapcsán Merkel népszerűségét újra az egekbe katapultálta – 71-72%-kal már-már a menekültválság előtti időket idézi. Egyúttal a CDU közkedveltségi mutatóját is felfelé húzta, közel tíz százalékkal többen voksolnának az uniópártokra, mint tavaly év elején. Jelenleg a CDU (35-37%) messze a többi párt (Zöldek 18-21%, SPD 14-16%, AfD 10-11%, Baloldal 7-9%, FDP 6-7%) előtt áll a közvéleménykutatások szerint, ugyanakkor mindez változhat a járvány kezelésének sikeressége függvényében, illetve, ha az emberekben tudatosul Merkel őszi távozása.
Így kezdődik 2021, ami a mindent meghatározó koronavírus elleni küzdelmen túl ún. „Superwahljahr”, vagyis kiemelt választási év lesz Németországban: tartományi szinten március 14-én Baden-Württembergben és Rajna-vidék-Pfalzban, április 25-én Türingiában, június 6-án Szász-Anhaltban, szeptember 26-án pedig Mecklenburg-Előpomerániában és Berlinben tartanak választásokat, egy napon a szövetségi választásokkal.
Ebben a mozgalmas évben mindenekelőtt a CDU-n a sor, hogy eldőljön a pártelnöki harc (a január 15-16-i digitális pártnapon az 1001 delegált online szavaz, amit levélben leadott zárószavazással véglegesítenek, január 22-ére várható eredmény). A pártelnökjelöltek – a konzervatívabb, 20 évvel korábbi CDU/CSU-frakcióvezető Friedrich Merz, a leginkább Merkel-vonalat folytató észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök Armin Laschet és a modernebb, fiatalabb, a modern társadalmi kérdések és a digitalizáció iránt fogékonyabb CDU-t képviselő, külpolitikai szakértő Norbert Röttgen – között jelenleg talán Merz a legnépszerűbb, de a párton belül viszonylag kiegyensúlyozott a támogatottságuk. Általában a pártelnököt szokták kancellárnak jelölni, ugyanakkor az uniópártok közösen, vagyis a CDU a CSU-val együtt később, a tavasz folyamán dönt majd a kancellárjelölt személyéről. Így akár Markus Söder CSU-pártelnök, bajor miniszterelnök is bejelentkezhet a pozícióra, amihez a népszerűsége is megvan (jelenleg a második legnépszerűbb német politikus Merkel után). Az ARD Deutschlandtrend január 7-i közvéleménykutatása szerint a megkérdezettek 55%-a szerint Söder lenne a legjobb kancellárjelölt, őt követi Merz 35%-kal, Röttgen 34%-kal és Laschet 27%-kal.
De nemcsak az uniópártoknak kell döntésre jutniuk a K-Frage (kancellár-kérdés) tekintetében. A második legnépszerűbb Zöldeknek is dönteniük kell, melyik társelnöküket indítják – a párt történetében először – kancellárjelöltként: Annalena Baerbock-ot vagy Robert Habecket. A március 14-i baden-württembergi tartományi választás a szövetségi választások szempontjából is jelzésértékű lehet: sikerül-e a 2011. óta hivatalban lévő, „Landesvater”-ként tisztelt 72 éves zöld miniszterelnök, Winfried Kretschmann újrázása, továbbra is Zöldek-CDU koalíció irányítja-e a harmadik legnagyobb német tartományt? (Megj.: a Zöldeknek komoly küzdelemre kell készülniük a tartományi koalíciós partner CDU-val, erre utal, hogy a 2020. novemberi stuttgarti főpolgármesterválasztáson az addigi zöld főpolgármester alulmaradt CDU-s kihívójával szemben.)
A szövetségi szinten gyengélkedő szociáldemokraták (14-16%), akik már tavaly augusztusban megnevezték kancellárjelöltjüket, Olaf Scholz pénzügyminisztert, abban bíznak, hogy a március 14-i rajna-vidék-pfalzi választásokon a népszerű Malu Dreyer SPD-s miniszterelnök asszony ismételten győzni tud, lendületet adva ezzel a pártnak szövetségi szinten is. Manuela Schwesig mecklenburg-előpomerániai SPD-s miniszterelnök szintén népszerű, de a szeptember 26-i tartományi választások végeredménye még itt sem borítékolható (a legújabb felmérések szerint mindkét tartományban közel az SPD és a CDU támogatottsága). Berlinben szintén szeretné megtartani az SPD pozícióját (Michael Müller jelenlegi polgármester a Bundestagban folytatja) Franciska Giffey szövetségi családügyi minisztert indítva a fővárosban csúcsjelöltként. A jelenleg vörös-vörös-zöld koalíció vezette 3,7 milliós Berlinben szoros választásnak nézünk elébe, mert az SPD-nek, Zöldeknek, CDU-nak és a Baloldalnak is esélye van arra, hogy a legerősebb erő legyen a fővárosi képviselőházban.
A keleti tartományokban még a szövetségi szinten kisebb, szélsőségesebb pártoknak is lehet beleszólásuk a tartományi miniszterelnökválasztásokba (ld. Türingiát 2014 óta vezető baloldali (értsd: utódpárti) Bodo Ramelow miniszterelnök meg tudja-e tartani pozícióját áprilisban, ill. tényleg tartja-e majd magát a szász-anhalti CDU ahhoz, hogy a kormányalakítás érdekében sem működik együtt a tartományban 23%-os támogatottságú szélsőjobboldali AfD-vel). Szövetségi szinten kérdéses még, hogy a liberális FDP meg tudja-e erősíteni támogatottságát (2017-es Bundestag-választásokat követő „Jamaika” koalíciós-tárgyalások megszakítása óta 8-9%-os támogatottságuk stagnált, majd a türingiai belpolitikai válságot követően újra az 5%-os küszöb közelébe került)?
Az igazi nagy kérdés, mi lesz az év csúcspontjának számító szeptember 26-i szövetségi választás kimenetele, mi jön Merkel kancellársága után? A Merkel-éra mérlege korántsem egyértelmű, hiszen a korszellemnek tett számos engedmény (kiszállás az atomenergiából, azonosneműek házasságának lehetővé tétele, migrációs válság kezelése – Willkommenskultur) biztosítani tudta a kancellár politikai táborokon átívelő népszerűségét, de egyúttal a kereszténydemokrata arcél elmosódásával teret nyitott a radikális jobboldal megerősödésének. Mindazonáltal egyfajta állandóságot testesített meg Németországban, ami a nemzetközi színtéren (pl. az euróválság megoldása, az orosz-ukrán fél közötti párbeszéd előmozdítása) kellő mozgásteret biztosított. Vajon ki lehet hasonló kaliberű utód, vagy még inkább olyan, aki a politikai kormányzásban karakteresebb tud lenni – megtartva Merkel gyakorlatiasságát is? Milyen koalíciós opcióknak lehet realitásuk? Matematikailag bármelyiknek – fekete-zöld (CDU/CSU-Zöldek), Jamaika = fekete-zöld-sárga (CDU/CSU-Zöldek-FDP), vörös-vörös-zöld (SPD-Baloldal-Zöldek), közlekedési lámpa (SPD-FDP-Zöldek) –, persze nem egyforma valószínűséggel.
A magyar-német kapcsolatok szempontjából nehéz időszakra készülhetünk, mert bár a közös gazdasági kötődésünk, érdekeink (autóipar, hadipar), szakértői szintű, társadalmi és baráti kapcsolataink szorosak és vitathatatlanok, a jelenlegi tendenciákat nézve politikailag eltávolodásra számíthatunk a következő időszakban (a Fidesz Néppárti tagságának alakulása, a szövetségi választások előtti népszerűségvesztési félelmek miatt távolságtartás, majd a 2022-es magyar választásokra készülve, a magyar belpolitikai kommunikáció során lehetséges adok-kapok). Merkel távozásával ráadásul eggyel – és általánosságban is egyre – kevesebb olyan német politikai szereplő és döntéshozó lesz, akinek a puszta politikai érveken és a sajtóban olvasható információkon túl személyes kötődése is lenne Magyarország irányában.
Mindenképpen izgalmas év előtt állunk tehát, melynek fejleményei döntő hatással lesznek majd mind a német belpolitikára, mind Németország nemzetközi kapcsolataira, beleértve kétoldalú kapcsolatainkat is.
Talán még az is kérdés, vajon mennyire biztos az, hogy ez a január 1-jei szónoklat volt Merkel kancellár – szavaival élve – „legnagyobb valószínűség szerinti utolsó” újévi beszéde?
