Ha röviden szeretnénk válaszolni a kérdésre, akkor a válasz egyértelmű igen. Érdemes persze inkább úgy feltenni a kérdést, hogy miért van / miért lehet szükség magyar etnikai pártokra a szomszédos államokban?
Időről időre felmerül a szomszédos országok egyes többségi pártjaihoz tartozó politikusaiban az etnikai alapon szerveződő (értsd magyar) pártok törvényen kívül helyezésének, betiltásának lehetősége. Legutóbb 2020. december 7-én a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR, ami románul „arany”-at jelent) társelnöke, George Simion vetette fel egy olyan alkotmánymódosítás szükségességét, amely az etnikai alapon szerveződő pártok betiltását célozná. A felvetés reakció volt Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek a RFI román adásában elhangzott kijelentésére, miszerint nincs szükség arra, hogy az AUR-hoz hasonló párt kerüljön 2020-ban a román parlamentbe. Itt nem kívánunk az AUR-ral vagy a román szélsőjobboldal helyzetével általánosságban sem foglalkozni, amit mégis fontos kiemelni az az, hogy a párt 8% feletti választási eredménye részben a 2020 nyarán az Úz-völgyében történt magyarellenes fellépésre vezethető vissza.
A bejegyzésünk címében szereplő kérdés miértjének megválaszolását azonban érdemes lehet a szélsőségesen nacionalista pártok, és aktualitása miatt a román AUR irányából megközelítenünk. Nyíltan román szélsőjobboldali párt 2004-ben jutott be utoljára a bukaresti törvényhozásba, a Nagy-Románia Párt (PRM) mandátumszerzésével. A magyarellenes szélsőségesség ettől függetlenül folyamatosan jelen volt más main stream pártok soraiban, elég csak a 2013-14-ben fellángolt székelyzászló-vitára vagy a 2020-ban elfogadott – de korábban többször is kezdeményezett, de elutasított – Trianon-törvényre gondolni. Ez a jelenség nem új és nem is csak Romániára korlátozódik: például 2020. november 30-án Ukrajna belbiztonsági alakulatai tartottak megfélemlítés-szerű házkutatást a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséghez (KMKSZ) kötődő irodahelyiségekben és az elnök lakásán is.
Az 1990-es években – főleg az évtized elején – állandó feszültséget okozott egyes szomszédos államokban az, hogy az ottani magyarság saját etnikai közösségére szabott politikai formációkban látta törekvései megjelenítésének legjobb eszközét és nem a többségi politikai pártok felé fordultak. Ennek elsődleges oka a szomszédos államok etnikai önmeghatározásában rejlik: mind Románia, mind Szlovákia, mind Ukrajna nemzetállamnak tartja magát; az előző kettő már a ’90-es években lezajlott alkotmányozással kinyilvánította ezt, míg Ukrajna az elmúlt években zajló jogalkotási tevékenységével és hatósági fellépésével teszi egyértelművé, hogy az állam elsődlegesen az államnyelvet/hivatalos nyelvet beszélők politikai közössége, mindenki más csak másodrangú polgár lehet. Egy olyan erős nemzeti öntudattal és fejlett intézményérendszerrel rendelkező népcsoport, mint az érintett országokban élő magyar közösségek számára természetesen ez nem járható út; ezek a közösségek a szülőföldön magyarként való megmaradásban és megerősödésben érdekeltek, aminek eszközét ezért az etnikai politizálásban látják.
Így kapunk választ arra a kérdésre, hogy miért van szükség az etnikai pártokra és hogy miért merül fel a szélsőséges politikusok részéről az etnikai politizálás betiltásának igénye időről időre. Az etnikai alapon szerveződő kisebbségi párt ugyanis alapjában kérdőjelezi meg az a nemzetállami képzetet, amit az állam önmagáról – akár az alkotmányos rendje, akár a politikai diskurzusa által – festeni akar. Különösen igaz ez akkor, ha ezek a kisebbségi etnikai pártok az egyes választásokon önjogon, a politikai versenyben részt vevő pártoknak előírt választási küszöb elérése révén be is jutnak az adott ország törvényhozásába. Ezzel ugyanis egyértelművé válik, hogy az adott – az állam hivatalossá tett etnikai irányvonalától eltérő – etnikai törekvések politikai megjelenítését számottevő választói réteg támogatja.
Ez adja tehát a szükségességét az etnikai politizálásnak, ráadásul főleg az 1990-es években és a 2000-es évek elején ezek a magyar etnikai formációk – kihasználva a nyugat-európai intézményektől és általában a nyugatról származó nyomást – jelentős jogfejlesztést tudtak elérni a szomszédos államok jogrendjében a kisebbségi jogok vonatkozásában. Mindezek ellenére a nemzetállami beidegződést és alkotmányos önmeghatározásokat nem tudták megváltoztatni, így azt sem érték el, hogy az állami közösség alapjául a nemzettársak helyett a polgártársak szolgáljanak. Az elmúlt harminc év tapasztalatai azt mutatják, hogy amíg az államok nemzetállami öndefiníciója megmarad, addig – korrekciós mechanizmusként – a kisebbségi etnikai politizálásnak is helye van.
A politika azonban folyamatos változás és az elmúlt évek új fejleményeket hoztak az etnikai pártok esetében: 2006-ban jutott be utoljára (kizárólag) magyar etnikai párt a szlovák parlamentbe, 2020-ban pedig sem a magyar párt, sem a szlovák-magyar vegyespárt nem tudta megugrani az 5%-os választási küszöböt. A 2020. februári szlovákiai parlamenti és a szeptemberi romániai önkormányzati választásokon az újgenerációs többségi pártok támogatottsága azt mutatta, hogy elsősorban a nem magyar többségű városok magyar szavazóinak egy része számára az etnikai jellegnél már fontosabb az üzenet tartalma. Az etnikai szavazás lazulása többségi oldalon is felfedezhető: példaként említve a 2020. szeptemberi romániai önkormányzati választásokat láthatjuk, hogy olyan román többségű városok is magyar nemzetiségű, sőt az RMDSZ-hez kötődő – akár független, akár nyíltan a szövetség logójával induló – polgármestert választottak, mint Marosvásárhely, Szatmárnémeti és Szászrégen, ami kizárólag a magyar nemzetiségűek szavazatával nem történhetett volna meg.
Összegezve tehát az etnikai politizálásnak mindaddig biztosan lesz alapja, amíg az érintett államok – kirekesztő – nemzetállamként határozzák meg magukat, hiszen az etnikai pártok ennek az etnikai kirekesztésnek a felszámolására, a közösség tagjai komfortérzetének növelésére törekszenek. Ami viszont bizonyosan változás a 2020-as évek elején az 1990-es évekhez képest az az, hogy az etnikai politizálás ténye önmagában sokaknak már nem elég: a választók egyre nagyobb arányának hiteles üzenetre van szüksége olyantól, akiben bízik mind az etnikai identitása tiszteletben tartása, mind az ígéretei valóra váltása szempontjából. A külhoni magyar politikai formációknak ezt a kihívást kell teljesíteniük annak érdekében, hogy sikeresek legyenek az új évtizedben.