Budapest – Magyarország?

Budapest területén évezredek óta léteztek emberi települések, de történetének korai szakaszait alig ismerjük.

Ami biztos, már a rómaiak idején a Duna képezte a limest, amelyen túl a rómaiak számára a barbár törzsek uralta fenyegető világ kezdődött – miközben a mai Óbuda területén található Aquincumban virágzó urbanitás bontakozott ki, lakosai pedig látható jólétben élték mindennapjaikat az akkor ismert világ kies és melegvízű forrásokban gazdag végein. A népvándorlás viharaiban a római urbanizáció gyorsan elenyészett, a hajdani fürdők és csarnokok romjai felett vonultak át a hunok és longobárdok, gepidák, frankok és avarok – egyikük sem teremtett tartós uralmat, még kevésbé civilizációt. Árpád magyar lovasai a IX. század végén érkeztek, a mai Budapest területét a törzsszövetség vezető nemzetségei szállták meg, mégis a korai középkorban a Magyar Királyság szakrális városai Esztergom és Fehérvár voltak, ahol koronázták és eltemették az uralkodókat. Buda vára csak a „második honfoglalás” során született meg, IV. Béla király kezdte el építeni a tatárjárás után, de valódi királyi székhellyé, a középkori magyar birodalom központjává Hunyadi Mátyás tette a XV. század második felében, amellyel szemben a túlparti kicsiny és poros Pest alig bírt jelentőséggel. Buda elvesztése 1541-ben az ország elvesztését jelentette, s török alóli felszabadítása az európai Szent Liga seregei által 1686. szeptember 2-án a Magyar Királyság egészének felszabadulását jelezte előre.

Bár az ország dolgait még másfél évszázadig a Bécshez közeli Pozsonyban intézték, ott volt az országgyűlés is, a kuruc háborúk után lassan meginduló XVIII. századi polgárosodás az arisztokrata Buda helyett már egyre inkább a polgári Pestre koncentrálódott. Igaz, a XVII. század végén még tolmácsot kellett hívni, ha egy vidéki magyar kocogott be peres ügyeinek elintézésére. A mai Budapest a reformkori ébredés kezdetén sem volt magyar város, hanem német, rác, görög és még majd féltucat más nyelv kicsiny, de egyre hangosabban nyüzsgő Bábele. Jókai Mórnak a városegyesítés idején papírra vetett emlékei szerint:  „…még csak ötven év előtt is, mint ezt Vörösmarty beszélte nekem, úgy megbámulták azt, a ki az utcán magyarul próbált beszélni, s tértek ki előle, mint az ittas ember elől, a ki énekel; úgy hogy Vörösmarty és ifjú társai, ha szabadon ki akarták magukat beszélgetni szülötte földjük nyelvén, a városon kívül /!/ mentek, a Wurm-udvar helyén volt egy nagy posvány, annak a partjain sétálgatva, engedtek szabad folyást keserveiknek.”

Valójában az ország modernizációjának programját nem Pesten, hanem vidéken fogalmazták meg először. A reformkor kezdetén a városok, idegen nyelvű és kultúrájú polgárságuk miatt gyanúsak voltak az ébredő nemzeti mozgalom számára, a nemzeti polgárosodás és a kiváltságok eltörlésének támogatói elsősorban a vármegyék birtokos köznemessége. Ám amikor a magyar irodalom Kazinczy halála után kilépett a vidéki udvarházak magányából, Petőfi versei már a rohamosan fejlődő Pesten jelennek meg. Itt épült meg az egyesített fővárost először megálmodó Széchenyi István felhívása nyomán a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum, később a Tudományos Akadémia, s amikor 1840-ben lerakták a legnagyobb magyar legnagyobb alkotásának, a Lánchídnak az alapkövét, az eseményt megörökítő Barabás Miklós festményén már nemzeti színű szőnyegen pompáztak a reformkor nagyjai. 

Az ország de facto politikai fővárosává Pestet 1848. március 15-e emelte, az első népképviseleti országgyűlés már hivatalosan is itt alakult meg. Az önkényuralom évtizedei alatt Pest töretlenül növekedett és magyarosodott, s amikor a kiegyezés után az egykori Pest, Buda és Óbuda szabad királyi városok egyesítésével Budapest egységes fővárosként 1873-ban hivatalosan is létrejött, a gazdasági, kulturális és politikai életnek is a balparti városrész lett a döntő súlypontja. Persze, az akkori Budapest jobbparti része ténylegesen még inkább a vidéki városok jellegével bírt. A kisvárosi élet jól ismert belterjességével, sőt önellátásra berendezkedve. A budai, óbudai iparosházaknál falusi gondossággal otthon készített befőttektől roskadozott a polc, szőlőfürtök, kolbászok, gombafüzérek csüngtek az eresztéken.

Kint, a kültelki utcán petróleum pislákolt, beljebb gáz sárga fénye világított. „Világváros!” – hirdette a körúti sajtó, amikor az Andrássy úton és a Nagykörúton felgyulladtak az első villanylámpák a kovácsoltvas lámpavasak tetején. Mindeközben a körúti lüktetéstől távol szendergő Óbuda vidékies nyugalmát nem háborította semmi, csendjét nyáron a Péter-Pál napi búcsún hömpölygő tömegek, ősszel az aranyhegyi dús szüretek pajzán zsivaja, télen pedig vidám disznótorozás verte csupán fel. A város lírai hangú krónikása, Krúdy Gyula megfigyelése szerint ifjúságában még bőven akadt olyan tősgyökeres budai polgár, aki egész életében nem ült konflisra, omnibuszra sem, nem próbálta ki a villamost, s azt sem tartotta érdemesnek, hogy Pest megtekintéséért kifizesse a hídpénzt a Lánchídon. „Budán lakni külön világnézet” – írta később a budapesti Krúdyról felejthetetlenül szép regényt író Márai Sándor. S valóban, Buda előkelő elzárkózása ekkor lett véglegesen a türelmetlen ritmusban fejlődő Pest konzervatív ellenpontja. (Fiatalkora viharos baloldali kalandjait maga mögött hagyva a beérkezett Márai maga is a budai Krisztinában, a Mikó-utca árnyas gesztenyefái alatt választotta meg otthonát.) 

Az 1867-et követő fél évszázadban Budapest, a kettős Monarchia fővárosával, Béccsel rivalizálva szinte amerikai ütemben fejlődő modern európai világvárossá lett, bizonyos értelemben külön világgá az országon belül. A soknemzetiségű Monarchia Bécshez hasonlóan Budapesten is meglehetősen kozmopolita kultúrát teremtett. A századfordulón az ötven év alatt négyszeresére duzzadt, milliós nagyságrendű lakosság ötödét már az asszimilált, teljesen magyar nyelvű zsidóság képezte, akik közül sokan vállalták fel a művészeti és politikai radikalizmus képviseletét. Az irodalmi progresszió 1908-ban indult folyóirata, a Nyugat szintén ebben a nagyvárosi kultúrában találta meg befogadó közegét, ráadásul programját a „magyar ugarral,” a szociális és szellemi elmaradottsággal szemben határozta meg, ám a lap csillagai a vidékről jött régi köznemesség fiai lettek: Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és Móricz Zsigmond.

Budapest a magyar történelem XX. századi tragikus és döntő eseményeinek mindig a gyújtópontjában állott. 1918. október 31-én itt gyilkolták meg Tisza Istvánt, s vele a szabadelvű Magyarország eszményét, itt kiáltották ki 1919 márciusában a proletárdiktatúrát. Bár Horthy Miklós tetemre hívta a „bűnös várost”, amely megtagadta múltját és nemzeti karakterét, a liberálisként elkönyvelt főváros nem csupán a korszakban kifejlődött népi–urbánus ellentét szimbóluma, hanem a két világháború közötti vallásos reneszánsz központja is lett. A második világháborút megelőző évek modern építészeti törekvési azonban korántsem csak új – kereszttel vagy csillaggal ékesített – katolikus és protestáns templomok tucatjaiban testesültek meg, hanem életmód és térhasználat tekintetében is jelentősen átformálták a szekuláris Budapestet. A 1920–1930-as években a Pozsonyi úton felépült modern luxus-lakóházak, melyek körülölelik az 1936-ban a közönségnek átadott elegáns Lipótvárosi Parkot (ma: Szent István park) a reich und schön világát közvetítették. Szép és gazdag édesanyákat, s elégedett gyermekeiket, az „összkomfortos” nagypolgári beérkezettség irigylett megtestesüléseit. A gazdag várost, amely szinte a „beépített boldogságot” ígéri. A korabeli sajtó értékelése szerint az Újlipótváros hipermodern parkjában „áramvonalas mamák, áramvonalas gyerekkocsiban áramvonalas csecsemőket tolnak.”

Ez az éden azonban törékeny volt. A második világháború borzalmai a fővárost a legkevésbé sem kímélték, lakói majdnem három hónapos ostromot kellett, hogy kiálljanak, s bár a budapesti zsidóság is elmondhatatlan szenvedéseken ment át, a vidék elpusztított magyar zsidó polgárságával szemben Budapest ma is Közép-Európa legjelentősebb zsidó kötődéssel is bíró közösségét élteti. Az 1956-os forradalom aztán a szabad világ figyelmét újra ráirányította a legszebb Duna-parti városra: a proletár pesti srác mint az elbukott magyar szabadságharc hőse és mártírja került fel 1956-ban a világsajtó címlapjára. A levert forradalom néhány mámoros hete a főváros és a vidék közötti, mára már elfeledett nemzeti szolidaritás kivételes pillanatát is elhozta.

A Kádár-korszak szocialista urbanizációja a fővárosban és vidéken egyaránt apolitikus és apatikus lakosságot termelt, de 1989-ben ismét Budapest „békés rendszerváltása” adott mintát az országnak. 1989 júniusának ragyogása fakuló emlék. A nemzeti életet azóta szaggató konfliktusok számos tekintetben a vidék–főváros szembenállását tovább erősítették. Ennek ellenére talán nem balgaság mégis azt remélni, amit Jókai a fiatal Budapestet felnőni látva még egyértelmű derűlátással fogalmazott meg: „Budapest – Magyarország.”

Címkép: Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőtétele (1864). Forrás: OSZK