Lovagi erények és a genovai zsoldosok esete Crécynél
A középkort általában szokás a lovagi hadviseléssel társítani, azonban az utókor mind a lovagságról, mint társadalmi csoport, mind az általuk alkalmazott harceljárások kapcsán számos hamis toposzt teremtett.
A lovagi kultúra csak a XI. század végétől kezdett kialakulni, virágkorát azonban a XIV–XV. század között élte. A lovagokat általában a nehézlovasként szolgáló nemességgel társítják, ami annyiban igaz, hogy a korszak tipikus lovagja valóban nehézlovas volt, azonban ez a csapatnem bővelkedett olyan hadakozó elemekben (bellatores) is, akik sem nemesi származással, sem lovagi címmel nem rendelkeztek, sőt nem egy esetben szolgai jogállású egyének voltak. Ami pedig a hadviselésük kapcsán leginkább velünk élő toposz, az az, hogy a lovagok által alkalmazott harceljárások és manőverek lényegében nem mutattak túl az arctámadáson és az áttörésen; tehát harcukat a szemből indított rohamok jellemezték. Természetesen minden történelmi toposznak van némi valóságalapja, ezek azonban jellemzően „szélsőséges” történelmi példákra vezethetők vissza. Az alábbiakban az egyik ilyen, a lovagi hadviseléssel kapcsolatos esetről olvashatunk, a crécyi csatáról (1346. augusztus 26.).
Lovagnak lenni a középkorban hivatásnak számított (officium), maga a lovagság pedig külön társadalmi rend volt (ordo). A lovagok az ún. hadakozók rendjének (bellatores) „elitjét” képezték, akik mellett további három társadalmi rendet különböztettek meg; az imádkozókat (oratores), azaz a papságot, a földművelő parasztságot (agricultores), valamint a városi polgárokat (burgenses). Valamennyi rend egy-egy funkciót testesített meg, és eltérő normák vonatkoztak rájuk. Ezek természetesen nem voltak egységesek; minden középkori állam eltérő szokásjoggal rendelkezett. Ebből kifolyólag a lovagi rend sem volt teljesen egységes, azonban esetükben is meg voltak azok az értékalapú elvek, amelyek viszonylag általánosak voltak. Esetükben ezt az egyik legrészletesebben összefoglaló mű, Ramón Llull katalán lovagnak a lovagi rendről írt XIII. századi munkája tekinthető (Liber del orde de cavayleria). Llull ebben tíz lovagi kötelezettséget nevesített:
- az Egyház tanainak betartása
- az Egyház védelme
- a gyöngék, elesettek védelmezése
- a szülőföld szeretete
- az ellenség előli meghátrálás tilalma
- a hitetlenek elleni harc
- a hűbéri kötelezettségek
- az adott szó megtartása
- rászorulók támogatása
- az igazságtalanság elleni küzdelem
A crécyi csata történései kapcsán ebből a „szülőföld szeretetére”, az „ellenség előli meghátrálás tilalmára” és a „hűbéri kötelezettségekre” vonatkozó értékek merev követése, mai szemmel nézve már-már tragikomédiába torkolló helyzetet teremtett. A csatára az angol–francia százéves háború keretében került sor. Közvetlen előzménye az volt, hogy 1345. július 12-én III. Edward angol király partaszállt Bretagne-ban. Ezt követően végigpusztította az északi francia területeket, serege azonban hamar felélte készleteit, ezért a francia királlyal szintén szembenálló Flandriai Grófságba hajtottak végre menetet, hogy onnan biztonságban visszahajózzanak Angliába. A menet végrehajtását nagyban hátráltatta azonban, hogy az éhezés miatt nemcsak az igásállatok, de még a hadi lovak jelentős részét is levágni kényszerültek. Crécy térségében így seregüket beérték a franciák. A menet biztonságban már nem volt folytatható Flandriába, ezért az angol sereg megállt egy enyhe magaslatot foglalt és a csata megvívásának szándékával szétbontakozott harcrendbe. Mivel a lovak nagy részét élelemként felélték, az angol lovagok gyalogosként, a hosszúíjászok között foglaltak helyet a harcrendben.
A legalább kétszeres túlerőben lévő francia sereg zömét francia lovagok és genovai zsoldos számszeríjászok alkották. A francia krónikás, Jean Froissart leírása szerint VI. Fülöp francia király, ahogy meglátta az angol harcrendet, parancsba adta a menetoszlopa élén haladó genovai számszeríjászoknak, hogy kezdjék meg a csatát menetből. A források szerint azonban a genovaiak részben arra hivatkozva, hogy vértjeik és pajzsaik a menetoszlop végén haladó málhás szekereken vannak, részben pedig arra, hogy a hosszú menet miatt kimerültek, vonakodtak a parancsot végrehajtani. A francia király és lovagjai ezen felháborodva megfenyegették a genovaiakat, hogy ha nem támadnak, akkor saját zsoldosaikra támadnak. A genovaiak így engedni kényszerültek, és megkezdték a harcérintkezés felvételét. A magaslatot foglalt angolok íjászok pozíciója azonban nagyjából kompenzálni tudta a számszeríjak hatásos lőtávját. Mivel a genovaiak vért nélkül voltak, az angol hosszúíjnak pedig jóval nagyobb volt a „tűzgyorsasága”, így érzékeny veszteségeket szenvedtek, és megkezdték a harcból történő kivonást. A mögöttük lévő francia lovagok ezt meglátván, saját zsoldosaik közé rohamoztak, aminek következtében alakzatuk felbomlott, és ahelyett, hogy a mélységben újjászerveződtek volna, lendületüket vesztve folytatták a rohamot az angol arcvonal felé, ahol a gyalogosként harcoló angol lovagok könnyen leküzdötték őket.
A genovaiak a fentebb kiemelt három „llulli” lovagi erény áldozatai lettek. Megvetésük oka ugyanis zsoldos mivoltukból következett, noha értékük zsoldban számítva a korban egyébként magasabb volt, mint egy zsoldos nehézlovas kontingensé(!): nem a „szülőföld szeretetéért” harcoltak és nem „hűbéri kötelezettséget vállalva”, míg kivonásukkal az „ellenség előli meghátrálás tilalma” ellen vétettek. Ez utóbbi egyébként meghatározta a csata későbbi mozzanatait is. Az angolok ugyanis okosan választották meg a harcterületet; jobbszárnyuk egy folyóra, balszárnyuk pedig lankás terepszakaszra támaszkodott, ami nem tette lehetővé az ellenség számára a gyors lovassági átkarolást, így csak szemből tudtak rohamozni, a genovaiak lemészárlása miatt ráadásul „tűztámogatás” nélkül. Az egyetlen megközelítési útvonalat ráadásul ekkor már nemcsak a saját katonáik és lovaik teteme borította, amely már önmagában akadályozta egy ütemes arctámadás (roham) végrehajtását, de időközben egy felhőszakadás miatt még fel is ázott. Az „ellenség előli meghátrálás tilalma” azonban mindezt felülírta; több hullámban is megpróbálták elérni az angol arcvonalat, de támadásaik rendre kudarcba fulladtak. A csata leginkább tragikomédiába illő mozzanata még hátra volt. A francia király szövetségesként a csatában részt vett a szintén lovagi értékek között nevelkedett János cseh király, aki addig még nem csatlakozott be a harcokba. Addig csak élénken érdeklődött testőreinél a harc állásáról, majd parancsba adta nekik, hogy lovaik kantárját összekötve vezessék őt harcba. Joggal merül fel a kérdés, hogy János miért kérte, hogy az egyébként mellette lévők meséljék el neki a harc állását és miért kellett összekötött kantárral harcba vezetni a cseh királyt. A válasz egyszerű; János cseh király vak volt. De lovag, ezért rohamra indult, hogy aztán ő is a már elesett francia lovagok sorsára jusson.
A csatából a megmaradt francia sereg végül visszavonult, így az „ellenség előli meghátrálás tilalmának” is csak az észszerűség határáig volt erény. Más kérdés, hogy az észszerűség határát ez esetben hol húzták meg.
Felhasznált irodalom
A három Villani krónikája. (Ford. és bev., jegyz. Rácz Miklós; Athenaeum, Budapest., 1909.
DeVries, Kelly: The implication of the Anonimo Romano account of the battle of Crécy. In Gregory I. Halfond (ed.). The Medieval Way of War: Studies in Medieval Military History in Honor of Bernard S. Bachrach. London: Routledge, 2015. pp. 309–322.
Froissart krónikája. (Ford. Hap Béla és Szeredi Anna). Budapest, Gondolat Kiadó, 1971.
Katus László: A középkor története. Pannonica, Budapest, 2001.
Nyitókép forrása: aufort / depositphotos.com
