A szomszédos államok többségének immár egy évszázadot meghaladó tapasztalat áll rendelkezésére a külhoni magyar közösségek pozícióit gyengítő közigazgatási rendszerek kialakításában. Az elmúlt időszakban Szlovákiában és Romániában is felmerült a közigazgatási határok átrajzolásának terve, míg Ukrajna ezt 2020-ban meg is tette. A közös minden esetben az, hogy – a velünk élő nemzetállami kizárólagosság alapján – az érintett államok tudatosan kerülik olyan közigazgatási határok megrajzolását, amely magyar többségű régióban egyesítené a tömbmagyarság által lakott területeiket.
Magyarország szomszédai már az 1920-as évek elejétől kezdve magyarellenes célzattal alakították a hozzájuk került korábbi magyar államterületek közigazgatási határait, a közigazgatási határok politikai célú átrajzolását gerrymandering-nek nevezzük. Céljuk az volt, hogy a Magyarországgal határos területeken minél alacsonyabbra szorítsák le a magyarság arányát a nagyobb közigazgatási egységekben. Ez a szemlélet 1990 után sem tűnt el, elegendő itt csak az 1992-es jugoszláviai vagy 1996-os szlovákiai közigazgatási átszervezésekre gondolni.
Jugoszlávia akkor az 1922-eshez megoldáshoz hasonlóan a Bánsághoz – konkrétan az Észak-bánsági körzethez (kb. megye) – sorolta Magyarkanizsa, Zenta és Ada községeket (kb. járásokat) annak érdekében, hogy a Szabadka központú Észak-bácskai körzet ne legyen magyar abszolút többségű – 2011-ben mindkét körzetben a magyarság adta a relatív többséget. Hasonlóképpen zajlott az 1996-os szlovákiai megyésítés, amelynek során – figyelmen kívül hagyva a magyar többségű Komárom megye létrehozására irányuló kérést – úgy osztották nyolc megyére az országot, hogy a magyar tömbterületet öt észak-déli irányú szeletre vágták. A megyeszékhelyek minden esetben a magyar nyelvterületen kívülre estek, ami azért volt különösen diszkriminatív, mert az 1999-es kisebbségi nyelvhasználati törvény szerint a megyei hatóságok előtti nyelvhasználathoz nemcsak a megyében kellett elérni a 20%-ot (egy későbbi törvénymódosítás miatt ma már 15%-ot) – amit a magyarság Nagyszombat és Nyitra megyékben teljesít –, hanem a megyeszékhelyeken is – amit sehol meg sem közelít. Ugyanekkor úgy növelték 38-ról 79-re a szlovákiai járások számát, hogy a magyar többségű járások száma kettő maradt: miközben északon kisebb járásokat hoztak létre, délen nem vágták szét a nagy lakosságú járásokat, nehogy nőjön a magyar többségű járások száma.
A közelmúlt első tényleges átalakítása Ukrajnában történt, ahol 2020-ban összevonták az addig létező járásokat, így például Kárpátalján a korábbi 13 járás helyett hat maradt. Habár a Beregszászi járás megmaradt, de mivel abba beolvasztották az ukrán többségű korábbi Nagyszőlősi járás jelentős részét, így ma már egyetlen magyar többségű járás sincs Kárpátalján. Mindez beleilleszkedik az ukrán kormányzat nemzetiségi jogokat lerontó tevékenységébe, ami jelentős mértékben rontotta a magyar–ukrán államközi kapcsolatokat.
A közelmúltban Szlovákiában és Romániában is felmerült a közigazgatás átalakítása, névlegesen mindkét esetben költségracionalizációra hivatkozással, de a térképek alapján nem tagadható magyarellenes éllel. Szlovákiában 2023 áprilisának elején láttak napvilágot olyan, a szlovák Belügyminisztériumból származó elképzelések, amelyek a jelenlegi járási és megyei struktúra átrajzolását céloznák. A mai nyolc megye és 79 járás helyett a tervezet 4+1 megyével (Nagyszombat, Nyitra, Zsolna, Kassa + Pozsony), illetve 46 „szubrégióval” számol.
A tervezetet kritizálták szlovák és szlovákiai magyar részről is. A javaslat növelné a magyar többségű egységek számát: a Dunaszerdahelyi mellett a Párkányi és a Nagykaposi „szubrégió” is ide tartozna. Szintén jót tenne a ma a Nagyrőcei járáshoz beosztott magyar lakosságú településeknek, hogy visszakerülnének Rimaszombathoz, ezzel azonban a pozitívumok sora véget is ér: Somorja és Szenc térsége feloldódna az óriásira hízott Pozsonyi régió szlovák tengerében, Galánta és Vágsellye magyarsága pedig a Nagyszombati szubrégióban. Komárom Érsekújvárnak rendelődne alá, a Garam-mente szintén vegyes lakosságú régiója pedig elveszítené a tömbmagyar Párkány vidékét. Ipolyság újra régióközpont lenne, a többi pedig a magyarság szempontjából nem jelentene lényeges változást, leszámítva azt, hogy a Kassa-vidékiek egy, a mainál nagyobb szlovák lakosságú régióban lennének még kisebb kisebbség. Habár azóta a kormány megbukott – és helyét átvette Szlovákia első magyar nemzetiségű személy által vezetett szakértői kormánya –, a tervezet elkészülte önmagában aggasztó, hiszen ez a terv sem számol a szlovákiai magyarság számára méltányos megoldással.
Romániában a Ceauşescu-korszak elején, 1968-ban kialakított megyeszerkezet maradt meg 1989 után is. A 2010-es évek elején felmerült a régiósítás, ahol a román részről adott maximum Hargita és Kovászna megyék „kivétele” lett volna az átalakításból – itt az akkori román elnök, Traian Băsescu a magyarság megosztására tett kísérletet saját politikai céljai elérése érdekében a két megye közvetlen Bukarest alá rendeltségének fenntartásával; a többi megye és Bukarest közé egy köztes regionális szint került volna. Ez a próbálkozás elbukott akkor. A közelmúltban azonban a Romániai Kereskedelmi és Iparkamara javasolta – költségcsökkentésre hivatkozva – a jelenlegi 41+1 (Bukarest) megye 15-re csökkentését, valamint a több települést magában foglaló községek minimumlélekszámának 5 ezer, városok esetében 10 ezer főre, megyei jogú városok (municípiumok) esetében 25 ezer főre emelését.
A javaslat a jelenlegi táblabírósági kerületekre – és továbbra is az 1968-ban húzott megyehatárokra – épül, és így kettévágja Székelyföldet: Kovászna a román többségű Brassó megyével alkotna egy megyét, míg Hargita pedig a szintén román többségű Marosvásárhely alárendeltségébe kerülne. Ez utóbbi (nagy)megyében – ami erősen hasonlít körvonalában az 1960–1968 között létezett Maros–Magyar Autonóm Tartományra – a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság abszolút többséget alkotna. A régiósítás kerékkötője sok esetben az RMDSZ (is) Romániában, hiszen a meglévő közigazgatási egységek összevonása révén jelentős mennyiségű pozíciót vesztene a magyarság – már csak a számszerű csökkentés okán, de mint a térkép alapján sejthető, azért is, mert a nagyobb egységekben még tömbmagyar vidékek is feloldhatóvá válnának – mint 2011-ben 210 ezer fős lakosságú Háromszék (Kovászna) az 550 ezer fős Brassó megyében.
Habár ez utóbbi két elképzelés csak terv, Ukrajnában már végbement egy, a magyarságra nézve hátrányos közigazgatási átalakítás a közelmúltban. Ezek a folyamatok jól mutatják, hogy a külhoni magyarság érdekei ma sem szerepelnek szempontként a szomszédos államok többségi döntéshozói, illetve az őket segítő apparátus számára, mindez viszont továbbra is egyértelműsíti, hogy a magyar közösség érdekeinek védelme okán a XXI. század harmadik évtizedében is szükség van magyar etnikai politizálásra ezen országokban.
Nyitókép: Walkerssk / Pixabay
