A minap az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a Magyar Közgazdasági Társaság által szervezett kerekasztalsorozat egyik beszélgetésén, igen illusztris körben, amelyet majd az idén elmaradó Vándorgyűlés helyett vetítenek és tesznek elérhetővé szeptember végén. A kiinduló felvetés az volt, hogy mit tudunk kiolvasni az Európai Tanács nyáron megkötött hétéves költségvetési alkujából és az EU válságkezeléséből az európai integráció jövőjére és versenyképességére nézve.
Anélkül, hogy e beszélgetés tartalmát előre elárulnám, gondoljuk végig a kérdést. Az Európai Unióra jellemző kormányközi tárgyalásos konszenzuskeresés, amelybe az Európai Parlament még további alkudozási köröket csatornáz be, a fajsúlyos kérdésekben rendszerint hosszas, évekig tartó vajúdást eredményez, mire abból valamilyen eredmény lesz. Gondolhatunk az egységes valuta elhatározása (Werner-terv), jogi kinyilvánítása (Maastrichti Szerződés) és tényleges bevezetése között eltelt évekre (évtizedekre), vagy a Lisszaboni Szerződésig vezető és közben az Alkotmányszerződés tervezetét elbuktató integrációmélyítésre, a Brexit-tárgyalások elhúzódására és így tovább. A 2020. júliusi költségvetési alkut megelőzően is hosszan és kilátástalanul folytak az egyezkedések, amelyekről már beszámoltunk több cikkünkben is, valamint részletes elemzést is közöltünk. A járvány első hullámának gazdasági „vérengzése” azonban mégis csak gyors kompromisszumra kényszerített az országokat. Továbbá arra is rászorította őket, hogy a költségvetési vita tisztuljon le alapvetően pénzügyi kérdéssé, elhalasztva az értékrendbeli nézeteltérések vitáját.
Ez utóbbi mondatban egyszerre fogalmazódik meg az, hogy igen, a kényszer szorításában az EU képes volt megfelelő és gyors választ adni a középtávú kihívásokra, ugyanakkor viszont nem sikerült megoldania alapvető feszültségeket és értelmezésbeli különbségeket jogállamról, támogatásról, szolidaritásról, hatékonyságról. És legfőképpen nem látunk tisztábban az integráció folytatásának jövőjét illetően, azaz szupranacionalizmus (föderalizmus) és a nemzetek Európája közötti elágazás tekintetében. A következő hét év költségvetésének része a kötvénykibocsátás, ami kifejezetten a föderális, a fiskális unióra utaló jelleg, és továbblépés az egységes valuta, monetáris unió, bankunió által már megkezdett pályán. Ugyanakkor a költségvetési alku része lett az országokra szabott összetétel és felhasználás, amely inkább a nemzeti hatásköröket erősíti. Egyrészt jelentős különbségek vannak országonként abban, hogy mekkora a kötvénykibocsátásból eredő kölcsön és a vissza nem térítendő támogatások aránya. (Lengyelország például 30-50 százalékkal több egy lakosra jutó forrást kap, mint más visegrádi ország, de a forrás több mint fele hitel, míg a többi ország esetében ez csupán 15-30% között mozog.) Másrészt a támogatások felhasználása kevésbé kötött az előző költségvetési időszakokhoz képest.
Az uniós szintű válságkezelés megoldottnak tekinthető – ha az Európai Parlament nem húzza keresztül az állam- és kormányfők számításait. Az integráció hosszú távú egyben tartása ügyében viszont csak remélhetjük, hogy továbbra is működni fog az eddig konszenzust teremtő képesség. (A Brexitet leszámítva, amely amúgy inkább egy népszavazási kezdeményezés eredménye, mint az uniós tárgyalásoké.)
