Krisztics Sándor a magyar államelméleti-államtudományi panteon relatíve kevéssé ismert figurája, holott Concha Győző tanítványaként és követőjeként, valamint a Magyar Szociográfiai Intézet alapító atyjaként akár nagyobb reputációra is szert tehetett volna. Tudományos igényességű monográfia a mai napig nem foglalkozik gazdag és szerteágazó életművével; emlékét néhány kisebb, jobbára enciklopédikus írás mellett egy, a katolikus-keresztény politizálás lehetőségeit firtató gondolatai kapcsán született tanulmány (Cseresnyés 2014, 355–376.), a szuverenitásfelfogását lakonikus módon vizsgáló tanulmányrészlet (Szabadfalvi 2013, 59.), valamint a jogállamisággal kapcsolatos meglátásait rekonstruáló könyvrészlet (Szabadfalvi 2023, 107– 113.) őrzi. Az alábbiakban mi sem az életmű átfogó ismertetésére teszünk kísérletet; célunk mindössze annyi, hogy a Krisztics által ránk hagyományozott publicisztikai írások nyomán kíséreljük meg bemutatni államelméleti munkásságának néhány darabját.
A nagy gazdasági világválság kitörésének évében Krisztics azt vizsgálta a Nemzeti Újság lapjain, hogy miért van szükség a politikában a célkitűzésre; ennél kezdődik ugyanis a „nemzetek tragikuma, hanyatlása, pusztulása vagy felemelkedése és fejlődése, a polgárok boldogulása vagy nyomorba süllyedése”. A célkitűzés tehát – patetikus szavakkal élve – „mindenkor ismérve és mértéke az állami élet irányzása [irányítása] helyességének, a kormányzási tökély fokozásának”. Az államcél-elméletek a célkitűzéssel kapcsolatos probléma ugródeszkájául szolgálnak; a racionalista belátás alapján e teóriák általában az egyén szolgálatát mint jóléti célt és jogcélt veszik alapul, míg történelembölcseleti szempontból az állam öncélúságát és önmagáért való létezését hangsúlyozzák. A célkitűzések az államélet irányítása szempontjából lehetnek külpolitikai természetűek, illetve az állam- és kormányformával kapcsolatosak. A célkitűzés természete szerint lehet konzervatív; ekkor a célkitűzés a kollektívum érdekében történik, s az egyéni érdekek másodlagosnak bizonyulnak a közösség érdekével szemben. A liberális célkitűzés ezzel szemben az egyén érdekének tulajdonít elsőbbséget. Krisztics – összhangban konzervatív-szabadelvű alapállásával – mindkét értéket egyformán becsesnek és értékesnek nyilvánítja. Álláspontja szerint a konzervatív célkitűzés akkor tehet szert dominanciára, amikor gyenge az állam, „nincs védhető határa, sok az ellensége”. Amennyiben viszont az állam erős és omnipotens, úgy a liberális célkitűzés bizonyul helyesebbnek. Zavar akkor keletkezik az erőben, ha „reakciós vagy radikális [értsd: szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali] célkitűzések támadnak az államban”. A magyar kormányzati politikában ekkoriban ugyancsak virulens irredenta célkitűzéseket a „nemzeti öncélúság szent megnyilvánulásaként” biztosította támogatásáról, s a helyes külpolitika feltételeiként nevezte meg a jó belpolitikát és gazdaságpolitikát, a kiterjedt szövetségkötési politikát, valamint azt, hogy a külpolitika iránya – összhangban a revíziós törekvésekkel – „bizonyos fokig” legyen imperialista. Krisztics a továbbiakban a bethleni békerevíziós álláspont lehetőségeire koncentrál, majd az államforma problematikáját veszi górcső alá, végül pedig ismét a revíziós célkitűzések vizeire evez. (Krisztics 1929, 2.)
Tizennégy esztendővel a tanácshatalom bukása után Krisztics – antikommunista beállítottságáról tanúbizonyságot téve – akként állította pellengérre a bolsevizmus eszméjét, hogy a Szovjetuniót „az antikrisztus birodalmaként” azonosította. Lenint a szovjetek valóságos messiásként tisztelik, s a bolsevizmus sem nélkülözi a vallásosság némely attribútumát. Ennek jegyében „megalakították az élő egyházat, melyet […] anyagi támogatásban részesítenek, tehát fizetett pópáik vannak, akik a Szentírás ama tételei alapján, hogy a gazdagok a pokolban égnek, míg a szegény Lázár a mennybe jut, és hogy a túlvilágon az elsőkből lesznek az utolsók és az utolsókból az elsők, a kommunizmust az isteni kinyilatkoztatás beteljesedésének mondják”. Krisztics – Beraud nyomán – amellett ágál, hogy a bolsevista mozgalom igenis vallásos jelleggel bír, ám ideológiája egyértelműen „a leggonoszabb emberi gyűlölködés hitvallása”. Bármennyire is sáfárkodjék azonban a szovjethatalom, a Megváltó végül diadalt fog ülni az antikrisztus felett: „Az ő szelídsége, az ő emberszeretete az főként, mellyel nem bír az antikrisztus, és amellyel győzelme biztos felette”. (Krisztics 1933, 18–19.)
1935-ben az államtudós a gyakorlati katolikus politika megvalósítási lehetőségeiről értekezett a Katolikus Szemle hasábjain. Kifejtette, hogy a szociális kérdés megoldatlansága számos problémát generál(t), amelyre a katolikus egyház is reflektálni kényszerült. Ennek nyomán születtek meg az ismert pápai szociális enciklikák, amelyből kifejlődött a „gyakorlati katolikus politika”, avagy politikai katolicizmus is. E felfogás főként a liberális társadalom- és államfelfogás hibáit korrigáló, a „keresztényszociális társadalmi szerkezet megvalósítására irányuló, alkotó, teremtő működésként” határozható meg, amely a katolikus táboron kívül az egész nemzet javát is szolgálja. A „gyakorlati katolikus politika” az első világháborút követően abban is jeleskedett, hogy felvegye a kesztyűt az „antiparlamentáris egypártrendszerre törekvőkkel” szemben, de időnként – például a hitleri Németországban – kénytelen volt feladni e küzdelmet. Krisztics az osztrák és a francia példák áttekintését követően levonja a „gyakorlati katolikus politikával” kapcsolatos következtetéseit. Eszerint (1) Ameddig a különböző kormányzatok „a keresztény erkölcs és a katolicizmus alapeszméi méltó érvényesülésének eleget tesznek”, addig szükségtelen keresztény vagy katolikus pártokat szervezni. (2) E pártok érdekeit mindenkor késznek kell lenni feláldozni, ha a katolikus Egyház „lelki hatalmának érvényesülése úgy kívánja”. (3) A katolikus politizálás terén még mindig tetten érhető az ún. katakomba-mentalitás; az Egyháznak ezt ellensúlyozandó törekednie kell a bátor emberi jellemek kialakítására. (4) A katolikus többségű államokban a kormányzók gyakran tetszelegnek a „katolikus vezérférfiúk” szerepében, ám jellemzően semmit sem tesznek a katolikus érdekek előmozdításáért. Krisztics végül az egypártrendszer kialakításával szemben foglal állást, s leszögezi, hogy a keresztény pártoknak száz százalékban a pápai szociális enciklikák szellemében kell működniük. E politikusoknak elő kell készíteniük a keresztényszociális szellemben íródott törvényeket a parlamentben, s e törvények végrehajtását is sürgetniük szükséges, hiszen „ha az emberi társadalmon segíteni lehet, akkor egyedül a keresztény élet és a keresztény intézmények felújítása segíthet”. (Krisztics 1935, 301–304.)
1940-ben Krisztics – a korabeli magyar államelmélet „nyelvújításra” való hajlamát tekintve korántsem szokatlan módon – a nemzetcsalád mibenlétéről értekezett a Dunántúl című orgánum hasábjain. A nemzetcsalád fogalma meglátása szerint elsősorban értékfogalomként ragadható meg; az egyén ugyanis – hangzik a kriszticsi érvelés – csakis a család, a nemzet és az állam részeként képzelhető el értelmesen. A nemzetcsalád három jelentéstartalmat is hordoz; ti. (1) a „nemzet tagjainak egymás iránti és a haza iránti szeretetén nyugvó szerkezet”, egyfajta altruista szervezet, amely egyben az állami lét fundamentuma is. (2) A nemzetcsalád másrészről a nők és a férfiak részvételét jelenti „az államerősítés minden vonalán”. (3) Végül a trianoni trauma orvoslásának fő fóruma is, „az elszakadt [terület]részek állandó visszakívánkozása az anyatörzshöz”. A mai feministák számára talán rabulisztikus lehet a tudós érvelése, amellyel a nők pótolhatatlan mivoltát igyekezett bizonyítani: eszerint „Óhajtandó, hogy a magyar nőknek a nemzetvédelem alapján való szerveződésével a honvédelmet, a jogbiztonságot és a szabadságot jelentő törvényeink mellé odakerüljön a magyar nőknek az emberszeretet és a hazaszeretetet a legkülönbözőbb módokon és arányokban érvényesítő íratlan törvénye.” (Krisztics 1940, 1.) Meglátásunk szerint ugyanakkor Krisztics e kissé barokkos megfogalmazással a női–férfi egyenjogúság mellett is lándzsát tört.
A fenti, jól körülhatárolható tematikus szálra felhúzott, ugyanakkor ötletszerűen kiválasztott cikkek és tanulmányok nyomán egy klasszikus konzervatív-szabadelvű, a jog mint „társadalmi irányeszme” (Krisztics 1942) értékei iránt elkötelezett, ám markáns nemzeti és keresztényszociális stílusjegyeket magán viselő gondolkodó képe rajzolódott ki előttünk. Ars poetica-ját talán mindennél jobban kifejezi az alábbi idézet: „S amilyen igazság az, hogy az ember nemzetéért a legnagyobb áldozatra képes, éppen úgy igazságos az ember ama igénye is, hogy az állam szabad polgárok közülete legyen”. (Krisztics 1941, 28.)
Irodalomjegyzék
Cseresnyés Ferenc: Krisztics Sándor a katolikus-keresztény politika lehetőségeiről az 1930-as években. In Kult László – Ódor Imre (szerk.): Rangos famíliák, jeles személyek a 18– 20. századi Dél-Dunántúlon. Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára, Pécs, 2014, 355–376. o.
Krisztics Sándor: A jog mint társadalmi irányeszme. In Pannonia [Pannónia], 7. évf., 1–2. szám (1942), 1–15. o.
Krisztics Sándor: A nemzetcsalád. In Dunántúl, 30. évf., 75. szám (1940), 1. o.
Krisztics Sándor: Az antikrisztus egykor és ma. In Dunántúl, 23. évf., 86. szám (1933), 18–19. o.
Krisztics Sándor: Gyakorlati katolikus politika. In Katolikus Szemle, 49. évf., 5. szám (1935), 301–304. o.
Krisztics Sándor: Miért kell célkitűzés a politikában? In Nemzeti Újság, 11. évf., 14. szám (1929. január 17.), 2. o.
Krisztics Sándor: Nép, nemzet, állam viszonya korunkban. Magyar Szociográfiai Intézet, Budapest, 1941.
Szabadfalvi József: „A jogállam a jogeszme megvalósítását czélzó intézmény”. Jogállam-koncepciók Magyarországon a 20. század közepéig. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023.
Szabadfalvi József: Szuverenitáskoncepciók a 20. század első felének magyar jogirodalmában. In Pro Publico Bono, 2013/1. szám (2013), 57–67. o.
Nyitókép: Fortepan / Schermann Ákos
