A legősibb morális dilemmáink egyike: mit áldozzunk fel saját életünkből mások életének megmentéséért? Közösségi szinten hasonló kérdés: mennyit áldozzon egy közösség saját életminőségéből egy másik közösség javára vagy megmentésére?
Az etika filozófiája sok ezer éve keresi az önzés és az önzetlenség közötti helyes arányt. Az antik bölcselők az egyén számára boldog földi életben látták a helyes mércét. A kereszténység újítása a szeretet parancsa volt, „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”, azaz „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal.” [Máté 7: 12]. A modern társadalmak és államok már az alapjogok logikájával és jogszabályokkal keresnek egyensúlyt az egyén érdeke és a mások érdeke között. A tudomány mindeközben megtalálta az altruista emberi viselkedés evolucionista magyarázatát az egoizmus mellett. Eszerint önzetlenek is tudunk lenni, mert a biológiai lények csoportevolúciója során ez a képesség is kellett a túléléshez.
Az utóbbi évek válságjelenségei a mindennapok részévé tették a fenti egyéni és közösségi moralizálást. Beengedjük-e Magyarországra az Afganisztán, Szíria vagy Afrika nyomorából menekülőket? A magyar társadalom többsége támogatja a kormány elutasító válaszát: maradjanak szülőföldjükön vagy menjenek máshová! A magyarok kultúrája és életminősége lenne veszélyben, ha másként tennénk.
Magyarországot bírálja az EU és tagországai, mert nem csökkenti, illetve szünteti meg az orosz gázimportot. Az EU szerint a tömeggyilkos orosz kormánnyal üzletelni közvetetten az ukrán civilek ezreinek halálával járó háború támogatását jelenti. A magyar kormány szerint az orosz gázimport nélkül a magyar gazdaság leállna, a háztartások nagy része nem működne.
A Föld ökoszisztémájának gyors változását lassítandó 2050-ig a szén és olaj, valamint gázalapú energiaforrások kivonását kell elérni életünk és a gazdaság mindennapjaiban. A magyar társadalom jelentős része egyetért azzal a politikával, amely szerint ez nem járhat életminőségünk romlásával és nem szabad az emberekkel megfizettetni a „zöld felárat”. A zöld felár az a többletköltség, amely egy tiszta technológiára történő átállásból következik. Ez lassan csökken ugyan, de még évtizedekig velünk lesz. A magyarok sokasága gondolja, hogy mostani életminőségéből, amely évente (Magyarországon) több mint 50 millió tonna üvegházhatású gázt (pl. CO2) igényel, nem kell áldoznia arra, hogy három évtizeden belül a szénalapú energia eltűnjön az életünkből. Mások szerint ez vakság, önzésünkért súlyos árat fognak fizetni a következő generációk. Az ő érdekükben kellene most visszafogni magunkat és nem a következő évtizedekre várni, „majd a tudomány megoldja” bizakodással.
A magyar kormány a fenti dilemmákban világos etikai mércét állított fel: a magyar nemzet érdeke fontosabb minden más emberi közösség érdekénél. A magyarok keresztény közösséget hordoznak, így önvédelmünk magának a kereszténységnek a védelmét jelenti (Rod Dreher: Szent Benedek válaszútján, Osiris Kiadó, 2021). A magyarok segítenek, de csak addig, amíg a magyarok kulturális, gazdasági és biztonsági komfortja nem sérül. Az egyén szintjén a természetes egoizmus működik, nem hordunk maszkot, nyaralni akarunk és étterembe járni. De sokan segítenek az ukrán menekülteknek is.
Válságban van-e az etika? Emberemlékezet óta válságban van. Melyik kormány vagy társadalom ítélhetné hát el a másikat a „nemzeti önzésért”? Az, amelyiknek erre történelmi léptékben morális alapja van, tehát egyik sem. Ki törhetne pálcát az egyén egoizmusa felett, és ítélhetné meg az embert, aki védi saját és sajátjai életminőségét? Talán egyedül az, akit kétezer éve keresztre feszítettünk.
Nekünk pedig annyi feladatunk maradt, hogy tetteinkkel morális alapot teremtsünk kritikai véleményünkhöz, amely nélkül etika sem létezhetne.
Nyitókép: Szent Márton sírja Tours-ban, forrás: Wikipédia
