Biztosan van, aki a címet olvasva visszakérdez: mit kell azon tanulni? A demokrácia egyszerű: a többség dönt, a kisebbség meg beletörődik. Vagy legalábbis befogja a száját. Csak többen kell lennünk, és kész, nyertünk. Csakugyan ennyire egyszerű lenne? Akkor miért van annyi vita, eltérő értelmezés, felfogás a demokráciáról? Miért nehéz átültetni sokszor a gyakorlatba?
A demokráciát tanulni olyan, mint megtanulni együtt élni valakivel, vagy megtanulni szeretni valakit. Sokak szerint nem lehetséges – vagy megy „magától”, vagy nem. Adottság, amit nem lehet erővel elérni. A nyugati népek demokratikusak, nekik meg, a keletieknek nem megy, őket meg kell erre tanítani. Valójában azonban nagyon is lehet tanulni mindezeket is. Szándék kérdése a dolog. Aki nem akar tanulni, buta marad – ebben is. Nincsenek antidemokratikus népek, sem annak született emberek. Csak olyanok, akik nehezebben tanulnak, vagy olyan rossz beidegződések, amiket nehéz levetni.
A demokrácia ott kezdődik, hogy meghallgatom a másikat. Amikor beszélek vele, egyszerre csak egy dolgot hozok fel. Elmondom a véleményemet, és utána elfogadom a döntést, bármi is legyen az. Csupa olyan dolog, ami jobb családokban természetes. Csupa olyasmi, amit bármilyen emberi együttléthez el kell sajátítani. Házassághoz, gyermekneveléshez, családhoz.
A demokrácia ökölszabálya (a többség dönt) csak akkor érvényesülhet, ha vannak valódi, nyilvános döntési alternatívák, és ha a többség mindig újrateremtődhet, azaz mindenki szabadon választhat vagy akár változtathat álláspontot. Az nem választás, ha csak egy jelölt van. Az nem demokrácia, ha a vita eredményeként nem változhatnak álláspontok, ha nem térhetek el akár saját korábbi döntésemtől. Demokrácia ott van, ahol a tisztségekre lehet bárkit jelölni, a jelölést lehet bátran vállalni, ahol a jelöltek kifejthetik véleményüket, hozzáférnek azokhoz az információkhoz, amelynek szükségesek a döntéshez, vagy a hivatal betöltéséhez.
Demokráciában is van persze helye a tekintélynek. Nem steril vélemények, azonos hatásfokú gondolatok versengenek, hanem hús-vér személyiségek, eltérő megítéléssel. Komolyan gondolja valaki, hogy akár a családban, akár a társadalomban mindenki véleménye teljesen azonos súllyal nyom a latban? Nyilván nem, de ettől még a játékszabályokat be kell tartani. A tekintély rendeltetése, hogy ne lerontsa, hanem megerősítse az együttélési szabályokat. Akkor érvényesül valóban egy jelölt tekintélye, ha versenyben választják meg. Ha csak ő indul, az nem a tekintélyére, hanem zsarnoki hajlamára, félelmére, hataloméhségére utal.
Ezek voltak az elvek, és most lássuk a gyakorlatot. Hogyan lesz egy csoportból, tömegből döntésképes tanácskozó testület? Hogyan alakulhat ki egy tárgyaláson többségi döntés kényszer, erőszak nélkül? Ezt lehet és kell is tanulni. Minden vitához először is kell egy – konszenzussal elfogadott – napirend a vitatémákkal, döntési javaslatokkal, amit maguk a tanácskozók fogadnak el. Kell egy levezető elnök, akit mindenki elfogad játékvezetőnek. Kell jegyzőkönyv is, ahhoz jegyzőkönyvvezetők, kellenek szavazások. Mindegy, hogy horgászegyesület, társasházi közgyűlés, egyházközségi közgyűlés, párt vagy parlament, csak ezeknek az alapvető tárgyalási szabályok tiszteletben tartása mellett hozhat döntéseket. Abból lehet jó parlamenti képviselő, aki amellett, hogy bírja egy közösség bizalmát, érti ezeket, és aláveti magát ezeknek. Megfordítva is igaz: aki talpraesetten helytáll a társasházi közgyűlésen, frappánsan felszólal a cserkészgyűlésen, vagy a sportegyesületben, az megpályázhat magasabb képviseleti babérokat is.
Amerikában a fenti szabályokat „parliamentary law”-nak, parlamenti jognak nevezik. Azaz egészen mást értenek parlamenti jog alatt, mint mi, akik e kifejezést kizárólag az Országgyűlés tárgyalási szabályaira vonatkoztatjuk. E parlamenti jogi szabályok bármely tanácskozó testületre vonatkoznak. E tárgyalási szabályok összefoglalására többen is vállalkoztak, az Egyesült Államokban a legelterjedtebb ilyen szabálykönyv a Robert’s Rules of Order, amelyet először 1876-ban adott ki egy Henry Martyn Robert nevű katonatiszt, akit felkértek egy egyházi gyűlés levezetésére, és ekkor jött rá, hogy a hagyományosan ismert tárgyalási szabályokat jó lenne írásban is rögzíteni. A kézikönyv az amerikai Képviselőház működését vette alapul, és adaptálta a társadalomban működő tanácskozó testületek igényeihez. Azóta civil szervezetek sokasága használja sikerrel. A könyv legfrissebb, 11. átdolgozott kiadása 2011-ben jelent meg.
A Robert’s Rules olyan alapvető szabályokon nyugszik, mint a többség dönt, de a kisebbség joga a napirendre vétel és a felszólalás a tanácskozás bármely szakaszában. A tagok jogai egyenlőek: indítványt tehetnek, felszólalhatnak és mindegyiküket megilleti a módosítási javaslati és a szavazati jog. Egyszerre egy indítványról lehet szó, és csak a jelenlévők szavazhatnak. A napirendről, a tárgyalás és szavazás egyéb kérdéseiről maga a gyűlés dönt, a vonatkozó indítványok alapján.
E szabályok biztosítják, hogy ne egy személy vagy szűk csoport sajátítsa ki a döntési jogot. Hogy bárki magabiztosan tegyen javaslatot, a döntés korrekt legyen, és a gyűlés hatékonyan működjön. Egy közösség érettségét mutatja, ha ezeket alkalmazni is tudja a gyakorlatban. Tessék kipróbálni, és gyakorolni! A társadalomban számos csoport működik (iskolai osztály, munkahelyi gyűlés, szabadidős csoportosulások), ahol ezeket lehet gyakorolni és ezeken belül át lehet adni a szabályokat. Régen rossz, ha valaki e szabályokat fontoskodónak, adminisztratívnak tartja, ha azon fintorog, hogy „arról szavazzunk, hogy hogyan szavazzunk?” Igen, arról. Hogyan lehetne másképp dönteni a szavazás módjáról, mint a gyűlés tagjainak szavazatával? Talán az elnök, vagy ami még rosszabb, a leghangosabb résztvevő véleménye alapján?
A rengeteg – részben politikai ideológiák mentén is elfogult – demokrácimérési index, jó állam kutatás mellett azon is mérhetjük a demokráciát, hogy véletlenszerűen, egy konkrét ügy miatt összegyűlt emberek hogyan tudnak dűlőre, döntésre jutni egymással, ismerik-e a parlamenti jog szabályait. Vagy csak egy helyben topognak, esetleg csak kiabálni, fenyegetőzni tudnak.
Az a gyűlés demokratikus, ahol nemcsak a tekintély számít, hanem inkább a tekintély által meggyőzött többség szava. A tekintély szavára jobban odafigyelünk, de ettől még a többség dönt. Ha kicsiben ezek működnek, akkor társadalmi szinten is működni fognak. Amerikában számos egyesület, klub, diákcsoport foglalkozik a „parlamenti jog” művelésével, azaz a tanácskozó testületek működési szabályainak gyakorlásával, átadásával. Öncélú lenne mindez? Nem gondolom. Ez a demokrácia tanulása a gyakorlatban.
Demokráciához a közügyek iránt érdeklődő, azokat ismerő polgárok kellenek, akik meghallgatják mások véleményét, felvállalják sajátjukat, rendelkeznek a döntéshozatalhoz szükséges lényeges ismeretekkel. Sohasem lesz a választók közösségének minden tagja ilyen, de ha ezt a példát, ideált erősítjük, jobban magáénak érzi mindenki a döntést. És persze kellenek eljárási szabályok, amelyek biztosítják a hatékony tanácskozást és döntést. Ezeket igenis lehet és kell is tanulni! Akár külön tantárgyként a tanácskozó testületekben való Ennek eszközei fiatal korban a disputa körök, vagy az Országgyűlés Hivatala által működtetett szimulációs programok (Demokráciajáték, Mint-a-Parlament). De bármely osztályfőnöki órán, diákönkormányzat keretében, vagy az állampolgári ismeretek kapcsán érdemes lenne szót ejteni ezekről a kérdésekről.
