A háborúk történéseinek dokumentálása és vizuális megörökítése szinte egyidős a művészetekkel, a fotográfia és a film elterjedésével azonban a művészi ábrázolásokon túl lehetőség nyílt a harctéri cselekmények naturális, dokumentarista bemutatására is.
Az első részletesen fotográfiával dokumentált fegyveres konfliktus az 1854–56-os krími háború volt, amelyről a brit Roger Fenton és a magyar származású Szathmáry Károly is készítettek fényképsorozatot. A térség ismét fegyverropogástól és robbanásoktól hangos, az orosz–ukrán konfliktusról készült képek és videók pedig elárasztották a sajtót és a közösségi médiát, hiszen a 21. század Európájában szinte mindenkinek a zsebében ott lapul egy okostelefon vagy más digitális eszköz, amivel dokumentálni lehet az eseményeket. Az orosz hadsereg előrenyomulása egyre több civil áldozatot követel, így szinte nem múlik el nap anélkül, hogy ne találkoznánk megrázó – gyakran a sebesülteket, elhunytakat mutató – felvételekkel a közösségi médiában.
A sokkoló felvételek láttán joggal tehető fel a kérdés, meddig mehet el a tudósító, aki háborús eseményeket örökít meg? Hogyan lehet az, hogy Robert Capa spanyol polgárháborúban készült felvételét a milicista haláláról a fotóművészet egyik ikonikus darabjaként tartjuk számon, más esetekben viszont tiltjuk, hogy képernyőre kerüljön a halál? Melyik az a felvétel, amelyik a tájékoztatást szolgálja és melyik az, amelyiknek már nincs helye a világhálón? A dilemma természetesen nem az orosz–ukrán konfliktusban merült fel először, azonban azáltal, hogy a közösségi médiában bárki lehet „tudósító”, újfajta színezetet kapott.
A sajtó kapcsán az Egyesült Államokban régóta folyamatos és heves viták tárgyát képezi, hogy milyen felvételekkel lehet és etikus tudósítani háború vagy más fegyveres konfliktus esetén. Az álláspontok igen sokfélék és a probléma több oldalára is rávilágítanak. Az egyik ilyen álláspont szerint a háború szörnyűségeit bemutató felvételek valójában közérdeket szolgálnak, mert segítenek a háborús bűncselekmények feltárásában, az elkövetők felelősségre vonásában, továbbá a felvételek közzétételével a háborús bűnösöknek a társadalom értékítéletével is szembe kell nézniük. 1968-ban a vietnami háború során Ronald Haeberle fotográfus készített felvételeket arról, hogy az amerikai katonák a Mỹ Lai-i mészárlás során milyen brutalitással bántak a faluban élő civil lakossággal. 1969. november 12-én Seymour Hersh tényfeltáró cikke a Harper’s Bazar hasábjain, 1969. november 20-án Ron Haeberle fotósorozata a cleveland-i Plain Dealer címoldalán jelentek meg. Sokan ezeknek a tudósításoknak tulajdonítják azt, hogy az amerikai hadseregnek nem sikerült teljesen eltussolnia az atrocitásokat. Szintén a sajtónyilvánosság segített az iraki háború során az Abu Ghraib-i fogolytáborban történt súlyos emberi jogsértések, így kínzások, szexuális erőszak és megalázások feltárásában. A vietnami háború egy másik ikonikus felvétele egy napalmtámadás elől menekülő kislányról készült – azóta is a sajtó- és médiaetika-oktatás egyik kulcseleme, amely a mai napig igen megosztó. Egyesek szerint az erőszakábrázolás egyáltalán nem öncélú, és a fényképfelvétel sokat hozzátett ahhoz, hogy az amerikai társadalom álláspontja megváltozzon a vietnami háborúval kapcsolatban és elítélje azt. A felvétel közzétételének támogatói arra hivatkoztak, hogy ha a kamera „szemérmesen elfordul” a szörnyűségektől, akkor sterilizálja a háborúkat, közönyössé teszi az embereket, akiknek így a lehetőség sem adatik meg, hogy elszörnyedjenek a látottaktól.
Felkavaró felvételek azonban nem kizárólag a háborús bűnök feltárásának vagy a háborúk társadalmi szintű megvetésének elérését szolgálják, így számos érv szól az ilyen felvételek nyilvánosságra hozatala ellen. Az Iszlám Állam 2014-ben egy újságíró James Foley lefejezéséről tett közzé videófelvételt az interneten, azóta az úgynevezett „lefejezős videók” bevett elemei a különböző terrorszervezetek kommunikációs eszköztárának. Az ilyen jellegű felvételek nem a társadalom tájékoztatását szolgálják, hanem inkább a nyugati társadalmak tagjainak megfélemlítését. A háborúban készült felvételek közzétételének ellenzői gyakran hivatkoznak arra, hogy az elesett honfitársak látványa a közt a háború ellen hangolja, ami adott esetben nemzeti érdeket sérthet, a katonákat pedig demoralizálják az elhunyt és sebesült társaikról készült felvételek. (A Pentagon ennek megfelelően egészen 2009-ig azt is tiltotta, hogy a csillagos-sávos logóval letakart koporsókat bemutassa a média.) A közzétételt ellenzők álláspontja gyakran az, hogy a mások szenvedését, haláltusáját megörökítő felvételek közzététele nem illendő, mivel sérti az áldozatok személyiségi jogait, illetve a hozzátartozók kegyeleti jogát, akik többnyire nem járultak hozzá – sőt sokszor nem is tudtak volna hozzájárulni – sem a felvételek elkészültéhez, sem azok nyilvánosságra hozatalához. Erre hivatkozott több amerikai lap 2009-ben, amikor nem hozták le azt a fotót, amelyet Julie Jacobson, az Associated Press egyik munkatársa készített Afganisztánban egy halálos sérülést szenvedett katonáról. A felvétel elkészítője és a hírügynökség is arra hivatkoztak, hogy az újságírói kötelesség, hogy ezeket a felvételeket is elkészítsék, akkor is, ha azok brutálisak.
A háború áldozatairól készült felvételek esetében különösen fontos az elhunytak, illetve életük legkiszolgáltatottabb helyzetében lévő sérültek emberi méltóságának messzemenő tiszteletben tartása. Míg a sajtótörvény generálisan védi az emberi méltóságot, a különböző etikai kódexek zsinórmértékül szolgálhatnak a sajtó munkatársainak azzal kapcsolatban, hogy melyik az a felvétel, amelynek a közzététele a társadalom tájékoztatását szolgálja és melyik az, amelyik pusztán a megdöbbentésére, sokkolására szolgál különösebb mondanivaló nélkül. Magyarországon a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Etikai Kódexe kimondja, hogy „etikai vétséget követ el, aki figyelmen kívül hagyja a bűncselekmény vagy egyéb esetek áldozatainak, az áldozatok hozzátartozóinak személyiségi jogait, érzelmeit és a kegyeletre tekintet nélkül mutatja be a történteket.”
Az ukrajnai eseményeket azonban nemcsak a sajtó hivatásos munkatársai dokumentálják, hanem azok a polgárok, gyakran maguk a katonák, akik az események középpontjában vannak. Rájuk értelemszerűen nem vonatkoznak azok az etikai szabályok, amelyek egy hivatásos újságíróra igen, így az olyan felületeket, mint a Twitter, a TikTok vagy a Reddit, elárasztották az úgynevezett „civil tudósítók” által készített felvételek. Ugyan a közösségi média erejét az egyes konfliktushelyzetekben az arab tavasz eseményei óta ismerjük, a médiatudatosság oktatásának hagyományosan nem része annak tanítása, hogy hogyan és miről illik posztolni háborúk idején. Mivel a közösségi média térhódítása óta Európa nem tapasztalt ilyen helyzetet, valószínű, hogy kialakult protokollok sem léteznek. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik poszt közlése történik együttérzésből, lájkvadászat céljából, megtévesztés gyanánt, dezinformáció terjesztése céljából, így a közösségi média tartalomszűrő szerepének is nagy jelentősége lenne.
A szolgáltatók azonban jól láthatóan még küszködnek azzal, hogy mit is kellene kezdeniük a háborús tartalmakkal, eddig többnyire annyit tettek, hogy az oroszbarát propagandát terjesztő fiókokat letiltották. Noha az Európai Unióban több előírás is vonatkozik a közösségi média szolgáltatókra, ezek a szabályok békeidőre szabottak: nagy részük gyermekvédelmi szempontból állít korlátokat a tartalmaknak, más részük pedig a gyűlöletbeszéd és a terrorista tartalmak terjesztését tiltja. A jelenlegi rendkívüli helyzetben terjedő felvételek jelentős része azonban egyáltalán nem gyermekbarát tartalom, sőt még a felnőtt nézőknek is összeszorul a gyomra a látottak miatt, mégsem fordul meg a szolgáltatók munkatársainak fejében, hogy ezeket letiltsák. Oroszország éppen gyermekvédelmi indokkal igyekezett meggyőzni a TikTok-ot arról, hogy távolítsa el a katonai tartalmakat, ez azonban gyenge és hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. A szolgáltatók felelőssége ismét nagy, hiszen a jelenlegi döntéseik és tevékenységük a jövőben óriási hatással lesznek arra, hogyan és milyen tartalmak közlésére használhatók a platformjaik háborúk idején. Működésükről és hatásukról azonban majd csak az utókor tud ítéletet mondani.
