(III. rész)
Az első világháborús vereség drámai következményei – az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, a román bevonulás Erdélybe, majd a trianoni békeszerződés megkötése – az erdélyi városok társadalmára nézve is komoly változásokkal jártak. A román megszállás alá került, majd a békeszerződéssel is Romániához csatolt területekről legalább 200 ezer magyar menekült el vagy települt át a „trianoni” Magyarországra, és noha összetételüket nem ismerjük pontosan, soraikban valószínűleg felülreprezentáltak voltak a városlakók. Az erdélyi városok magyar népességét azonban nemcsak ez a körülmény apasztotta, hanem a városi románok emancipációja, valamint a szinte azonnal meginduló román betelepülés is. A magyar adminisztráció helyét részben átvevő román hivatalnokok és katonák megjelenésén túl folytatódott a vidéki románság városokba való költözése is, az addig a magyarosodást és magyarosítást támogató (magyar) államhatalmat leváltó új (román) hatalom pedig – logikusan – a városok román jellegének kialakításában volt érdekelt.
Az erdélyi városok és társadalmuk átalakulása-átalakítása azonban nem ment sem gyorsan, sem konfliktusok nélkül. Ez az erdélyi városok kérdéskörében született román írásokban is tükröződik. Az alábbiakban három román szerző – Petru Suciu, egy újságcikk szerzője és Victor Iamandi – szövegei alapján próbálom meg felvillantani a román álláspontokat.
Erdély „idegen” városai
Petru Suciu, tordai líceumi igazgató és az ASTRA (a nagymúltú erdélyi román közművelődési egyesület) tordai fiókjának elnöke a Societate de mâine hetilap 1924/26. számában foglalta össze véleményét a kérdésről Problema orașelor ardelene című átfogó tanulmányában. A szerző röviden ismerteti az erdélyi városfejlődés történeti kontextusát – legalábbis annak román értelmezését –, leszögezve, hogy az eredetileg német jellegű, de többnyire multietnikus városokban csak a XIX. század második felében kerültek domináns pozícióba a magyarok.
„Az 1870-es évek, a dualizmus (vagyis a kiegyezés – a szerző megj.) után érezhetően megnő a magyar és zsidó elem. A magyar nyelv egyre több teret hódít. A német és szász családok részben beolvadnak, részben eltűnnek. (…) A családokban, a közéletben csak a magyar nyelv használatos. Szinte minden erdélyi város, a nyelvét tekintve, tisztán magyar város benyomását kelti. Tele voltak részben elnemzetlenített elemekkel (szászok), részben alkalmazkodókkal (zsidók). Az elnemzetlenítés műve a magyar közalkamazottak révén fejeződött be, akik a legtöbbször mezővárosi gyökerekkel rendelkező helyiek voltak, továbbá a kulturális intézmények és közhivatalok révén. A legádázabb kulturkämpferek a zsidók voltak. A román elem alkalmazkodásra képtelen volt, nem tudatos faji ellenállásból fakadóan, hanem azért, mert műveletlenséggel járó elszigeteltségre volt kárhoztatva. Soraiból kerültek ki a szolgálók, napszámosok és munkások. (…) A városok elmagyarosítása a magyar politika egyik fő ügye volt. Ami sikerrel is járt.”
Suciu, miután statisztikai adatokkal érzékelteti a városok magyarosodásának ütemét, rámutat, hogy az nem az őshonos magyarok természetes szaporodásának volt az eredménye, hanem a városokba való bevándorlásnak, különösen pedig a fokozatosan asszimilált zsidóság beköltözésének volt a következménye. (514.) Noha a románok száma is folyamatosan nőtt, de a szerző kiemeli az 1918-as év korszakhatár-jellegét: „A magyar uralom megszűnésével a városok elvesztették vonzásukat a vidéki magyar elem számára. Egy új vándorlás kezdődött a városok felé: a román elemé.” Ezzel magyarázza az utóbbi évek jelentős változásait – a magyarok arányának csökkenését és a románok arányának növekedését.
Majd felteszi a kérdést: „Ha az erdélyi városok ma nem a mieink, sem a demográfiai számok, sem a gazdasági számok vonatkozásában, vajon van-e remény, hogy a mieink legyenek – és ha igen, mik ennek az eszközei?” Ezt követően kifejti, hogy a városok etnikai szerkezetének azonosnak kell lennie a környező vidékével, „Egy városnak a hinterland természetes alkotásának kell lennie. Minden etnikai és társadalmi-gazdasági energiáját, amivel rendelkezik, a környező falvakból mint valami tartályokból kell felszívnia. Az erdélyi városok nem ezt a természetes fejlődési irányt követték, a legtöbb mesterséges létesítmény a tiszta román népesség közepén.” A helyzet azonban megváltozott, a folyamatok pedig immár a románság javára érvényesülnek: „A politikai hatalom mellett a hinterlandot is teljesen uraljuk. Az erdélyi városok többsége kompakt román tömbökkel rendelkező vidékek közepén van. Elrománosodásuk folyamata természetes módon, erőszak és brutalitás nélkül fog végbemenni.” Suciu szerint az erdélyi városok meghódításának két útja van: a gazdasági behatolás által és új városok létrehozásával tiszta román községekből – jó néhányat fel is sorol közülük (pl. Balázsfalva, Ópécska, Máriaradna, Világos, Lupény, Petrozsény, Alvinc, Belényes, Brád, Zalatna, Naszód, Orsova, Maroshévíz stb.). Ehhez azonban céljaiban állhatatos és tudatos állami gazdaságpolitikára lenne szükség – hangsúlyozza elemzése végén.
Az 1920-as román népszámlálás adatai ugyan nem tekinthetők megbízhatónak, de az 1930 végén megtartott népszámlálás már többé-kevésbé pontosan tükrözte az aktuális viszonyokat. Ebben az évben az erdélyi városok lakosságának 37,9%-a vallotta magát magyar, 34,9%-a román és 13,2%-a német nemzetiségűnek – igaz, az anyanyelv vonatkozásában a magyarok aránya már 44,8%-os volt. Ezek az értékek érezhetően különböztek az első világháború előttiektől, amikor a magyar anyanyelvűek aránya az urbánus közegben közel kétharmados volt. (Ugyanakkor az 1930-as népszámlálás adatait is árnyalja több tényező: a magyar szakirodalom legalább százezresre teszi a „statisztikailag elrománosított” magyarok – főleg zsidók, németek, cigányok, görögkatolikusok és ortodoxok – számát.)
A népszámlálást nagy várakozás előzte meg román részről. Ez egyrészt abból a türelmetlenségből táplálkozott, amelyet az akkor még jócskán magyar jellegű erdélyi városok viszonyait megtapasztalva érzett számos román értelmiségi. De a kormányzat számára is komoly téttel bírt a valós helyzet megismerése. Ahogy arra Varga E. Árpád rámutatott, nemzetközi és szakmai szinten is elfogadható módon kellett igazolni a trianoni rendezés jogosságát – vagyis a meggyőző román többséget Erdélyben.
Az 1930-as népszámlálás első részeredményei már felbukkantak egy, az Universul napilap hasábjain 1931 februárjában megjelent, Segesvárról szóló írásban. Az „AL. H.” monogrammal jelölt szerző – akinek a hangneme és optimizmusa a húsz évvel korábbi magyar cikkek „hadijelentéseit” idézi („A romániai népszámlálás valójában nemzeti erőink leltárát jelentette”) – elégedetten konstatálja, hogy az egykor a románokat kirekesztő szász városban a románok aránya már megközelíti a szászokét.
„Néhány évszázadon át Segesvár, amely erődített településként született (…) csökönyösen visszautasította, hogy falai közé fogadja a román népességet. Drákói törvényeket hoztak e célból, megtiltva a románoknak, hogy háztulajdonosok legyenek a város területén. Mindez közismert. Kevesen tudják azonban, hogy milyen sok teret nyertünk saját igyekezetünkkel, 1918-tól a mai napig. Sokan csodálkozni fognak, megtudván, hogy Segesvárnak ebben a pillanatban 4793 lelket számláló román népessége van, az 5222 szásszal és alig 2754 magyarral szemben. Már csak néhány száz lélek hiányzik ahhoz, hogy relatív többséget szerezzünk egy olyan helységben, ahol 50-60 évvel ezelőtt alig toleráltak minket. Nincs annyira távol az a nap, amikor majd azt lehet mondani, joggal, hogy Segesvár egy román központ. Ezt a csodát népünk csodálatos vitalitása fogja megvalósítani.”
A szerző a népesedési adatokból azt a konklúziót vonja le, hogy „Az élet normális menete feljogosít minket, hogy arra következtessünk: 4–5 ÉV LEFORGÁSA ALATT A ROMÁNOK LESZNEK SEGESVÁR LEGSZÁMOSABB LAKÓI. EGY, TEGNAPIG MÉG KISEBBSÉGI VÁR (LAKÓI). Szász polgártársaink biztosan elég melankolikusan szemlélik ezt a perspektívát. Ám nem tehetnek nekünk semmilyen szemrehányást. A román népesség növekedése Erdély városaiban minden objektív szempontból a politikai földrajz normalizálódásának elkerülhetetlen folyamataként jelenik meg, amely elsősorban a falu és város közötti ozmózisnak köszönhető, másodsorban pedig erős születési arányszámunknak (…).Erdély román föld, városai hogy is maradhatnának idegenek?” (Pe marginea recensământului unui oraş din Ardeal. Universul, 1931. február 2. 9. o. Kiemelések az eredetiben.)
„Al. H.” egyébként nem tévedett (nem úgy, mint Ajtay József): Segesváron a következő, 1941-ben megtartott népszámlálás már valóban román többséget mutatott ki, és nőtt a román lakosság aránya számos további dél-erdélyi városban is – igaz, ebben közrejátszott Észak-Erdély átmeneti visszakerülése is Magyarországhoz. Az 1918 végén elkezdődött folyamatok mindenesetre folytatódtak.
Az 1930-as évek közepének belpolitikai és nemzetközi szempontból is egyre feszültebb légkörében robbant ki egy rendkívül érdekes – és tanulságos – vita az erdélyi városok nemzetiesítése kapcsán. Victor Iamandi, nemzeti liberális párti belügyi államtitkár 1934 decemberében a bukaresti képviselőházban a kisebbségi kérdés kapcsán úgy fogalmazott, hogy az erdélyi városok tulajdonképpen sohasem voltak románok, és nem megy olyan gyorsan az átalakításuk:
„Uraim, én azt hiszem, hogy nagyon könnyelműen beszélnek egyesek a városok romanizálásáról (értsd: románosításáról – a szerző megj.), hiszen Erdély, Bukovina és Besszarábia városai, de különösen Erdély városai sohase voltak a mieink. Nem lehet tehát 15 év alatt olyan állami tevékenységet véghezvinni, amely a 90 százaléknyi idegen elemet tiszta románná változtassa át. Szerintem az állam nemzeti politikájának olyannak kell lennie, hogy egyrészt megegyezést teremtsen az ország minden állampolgárával – olyan megegyezéseket, amelyek pozitív megvalósításokhoz vezessenek minden irányban; – másrészt pedig a román elem kellő figyelemben részesítésével fejlesztés és behatolás útján s a mi fajtánk erkölcsi és szellemi felsőbbrendűségének kihangsúlyozásával ahhoz a nacionalizáláshoz jussunk el, amely sokkal alaposabb, mint az erőszakkal történő nacionalizálások eredményei.” (Forrás: Bárdi Nándor: Pártpolitika és kisebbségpolitika. A romániai Országos Magyar Párt javaslata és annak visszhangja 1934–35-ben. Magyar Kisebbség 1998/3-4. sz.)
Iamandi ezzel – feltehetően szándéka ellenére – darázsfészekbe nyúlt. Az antirevizionista kampány fellendülése, a szélsőjobboldali vasgárdista mozgalom erősödése, az elhúzódó gazdasági nehézségek és II. Károly király belpolitikai machinációi közepette számos közéleti szereplő érezte úgy, hogy az államtitkár voltaképpen kétségbe vonta a románság megkérdőjelezhetetlen jogát Erdélyre, alátámasztva ezzel a magyar revizionista propagandát. A következő időszakban többen is felszólaltak az ügyben – például Iuliu Maniu, Octavian Goga, Alexandru Vaida-Voevod, Nicolae Iorga, Constantin Giurescu és maga Gheorghe Tătărescu, a hivatalban lévő miniszterelnök is –, és a sajtóban is megjelent számos nyilatkozat. A vita során a román kormányzat kisebbségpolitikájának kérdése egyrészt ismét reménytelenül át(párt)politizálódott, másrészt lehetőséget adott a szenvedélyesen hazafias – vagyis nem épp magyarbarát – kinyilatkoztatásokra is. A résztvevők tulajdonképpen egymás után mondták fel a román nemzeti narratíva vonatkozó részeit a románok kontinuitásáról, évszázados elnyomásukról, a magyarok térnyeréséről a középkorban és a dualizmus alatt, valamint az erőszakos magyarosító politikáról, ami mintegy legitimálja az aktuális román nemzetállam-építést. A városok nemzetiesítése tehát valójában azok visszafoglalását jelenti. A hozzászólások lényegét talán Constantin Giurescu liberális párti képviselő foglalta össze a legjobban, aki kijelentette, hogy erőszakkal nem lehet románosítani, csak a román kultúra presztízsével. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy „Más dolog a városok romanizálása. Ezt követelni fogom mindenkor, mint kategórikus imperatívuszát politikai életünknek ebben a pillanatban, mert a városok romanizálása nem egyéb, mint történelmi jóvátétel. Kiraboltattunk!” Iamandi végül részben visszakozott, azt bizonygatva, hogy ő maga is tisztában van a románok erdélyi őshonosságával és többségével, ami biztosítja jogukat az idegenné vált városokra.
Az áttekintett szövegek alapján megállapítható, hogy mind a dualista magyar, mind a nagy-romániai román nyilvánosságban gyakran feltűnően hasonló módon került szóba az erdélyi városok nemzetiesítésének (magyarosodásának / románosodásának) a kérdése. A nemzet és nemzetállam érdeke általában megkérdőjelezhetetlen axiómaként tételeződött fel, érvényesítése pedig szinte minden eszközt és módszert legitimált. Az aktuális hatalmi status quót mindkét, épp domináns pozícióban lévő fél természetesnek, magától értetődőnek és jogosnak tekintette, annak vitatását pedig nevetségesként vagy veszélyesként értékelte (irredentizmus, revizionizmus). Ugyanez volt érvényes a történelemre is: közös volt az őszintén vallott és hangoztatott hit a saját nemzeti narratívában, amely alapján az aktuális viszonyokat is értelmezték. Igaz, mindeközben a magyar és a román narratívák legfontosabb tézisei – a kontinuitás és Erdély etnikai jellege – szögesen ellentétesek voltak egymással, és kizárták egymást. Az erdélyi vidék román jellege viszont nem képezte vita tárgyát egyik esetben sem, mégha magyar részről ez aggasztó körülményként jelent is meg, románról pedig bizakodásra adott okot.
Világosan látszik, hogy a két értelmiségi és politikai diskurzus között ebben a kérdésben sem volt számottevő különbség, és a célok is gyakorlatilag azonosak voltak: a nemzetállam építése. Ha a két ország nemzetiségi / kisebbségi politikáját nézzük, akkor ez a gyakorlatok szintjén is megállja a helyét, mind nagy vonalakban, mind pedig számos részletben (oktatás, nyelvhasználat, érdekképviselet). Budapest és Bukarest egyaránt nemzetiesítő politikát folytatott Erdélyben. Természetesen az eszközökben és alkalmazásukban voltak különbségek, ami időben is változott (leegyszerűsítve elmondható, hogy a nemzetállami nyomás fokozatosan egyre nyíltabb és durvább lett), a képet pedig további esettanulmányok tehetik pontosabbá.
Nyitókép: Marosvásárhely központja, 1930. (Rózsák tere – Piața Trandafirilor, ekkor Ferdinánd király tér / Piața Regele Ferdinand). Forrás: Fortepan / UWM Libraries
(A jelen szöveg a Román–Magyar Történész Vegyesbizottság XXVI., Erdély társadalomtörténetével foglalkozó miskolci találkozóján, 2024. május 15-én megtartott előadás – „A nemzet városai. Az erdélyi városok nemzetiesítésének diskurzusa a dualista Magyarországon és Nagy-Romániában” – rövidített és szerkesztett változata. Az írás első része itt, a második része itt olvasható.)
