I. rész
1918. november 20-án az Aradon megjelenő Românul egy gyújtó hangú kiáltványt tett közzé, amelyet másnap a Budapesti Hírlap magyar nyelven is közölt. A világ népeihez (Către popoarele lumii) című, románul és franciául közreadott szöveg szerzőjeként a Magyarországi és Erdélyi Román Nemzet Nagy Tanácsa volt feltüntetve (illetve Ștefan Cicio Pop elnök és George Crișan titkár), ami az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlása közepette a magyarországi románság képviseletében fellépő Központi Román Nemzeti Tanácsot takarta.
A kiáltvány megfogalmazói az évszázados magyar elnyomásra és a barbárság ellen vívott győztes harcra hivatkozva ünnepélyesen kinyilvánították „a magyarországi és erdélyi román nemzet” önrendelkezését, hitet tettek az állami függetlenség és a román nemzeti egység mellett, és tiltakoztak a „román területekre” irányuló magyar igények ellen. Számos érvvel próbálták meg legitimálni ezeket a politikai követeléseket, amelyek között helyet kapott az erdélyi városok kérdése is:
„Évszázadok óta a magyar népnek elnyomó osztálya idegen ékekkel szakitotta meg nemzetünk testét, az 1867-ben létesített álalkotmányosság óta pedig a magyar kormányzó politikának bevallott célja volt a mi nemzeti megsemmisitésünk. Minden jogot nélkülöző telepitésekkel őseink földjén, kiméletlen megmagyarositásával mindazoknak a románoknak, a kik képtelenek [helyesen: kénytelenek – a szerző megj.] voltak közvetlenebb viszonylatokba kerülni a magyar uralommal, mindenféle hivatalnokok százezreinek a román területre való beözönlésével és megakadályozva népünket abban, hogy ipari szükségleteit önmaga elégithesse ki, megmagyarositották a városokat mesterséges eszközökkel és a mi megsemmisitésünk barbár céljából pedig etnikailag betarkitották a román nemzet által lakott területet.” (Budapesti Hírlap, 1918. november 21. 2. o., kiemelések az eredetiben)
A szöveg néhány nappal azt követően jelent meg, hogy Aradon egy magyar kormányküldöttség hosszasan tárgyalt a román nemzeti mozgalom vezetőivel. A magyar delegáció élén Jászi Oszkár – a „Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési joga előkészítésével megbízott” tárca nélküli miniszter – több javaslattal is előállt, ám nem született megállapodás. Jászi hiába próbálta összebékíteni a magyar és román nemzeti érdekeket és törekvéseket, rámutatva a román igények ellentmondásosságára, a román vezetők már akkor egyértelművé tették, hogy „teljes elszakadást” akarnak. A „világ népeihez” intézett kiáltvány épp ezt a döntést volt hivatva a nemzetközi nyilvánosság elé tárni és megindokolni – a fentebb idézett rész pedig azt a témát érintette, amely Erdély etnikai viszonyai kapcsán felmerülhetett. Ugyanis a román politikusok hiába követelték a kelet-magyarországi régió egész területét, a korabeli (magyar) nemzetiségi statisztikákból, illetve a különféle, nem teljesen célzatos és torz néprajzi (etnikai) térképekből kirajzolódó kép korántsem csak egy tisztán román lakosságú tartomány képe volt. A Székelyföld magyar tömbjén és kisebb-nagyobb enklávékon túl számos magyar többségű város emelkedett ki szigetként a román többségű vidék tengeréből. Ez pedig legalábbis árnyalta a román igények megalapozottságát (ahogy azt Jászi Oszkár is érzékeltette Aradon).
A román kiáltványra egy közvetlenül is érintett csoport tagjai, a Budapesten novemberben megalapított Székely Nemzeti Tanács vezetői is reagáltak. Az erdélyi magyar politikusok különösen fenyegetőnek érezték a körülményeket – a vidék forrongott, a román nemzeti tanácsok számos helyen átvették a hatalmat, a belgrádi katonai konvenció pedig feljogosította a román hadsereget Délkelet-Erdély megszállására. Ebben a feszült helyzetben közölte a Budapesti Hírlap november 27-i száma az SZNT válasz-kiáltványát, amelynek szerzői kiálltak Magyarország területi integritása mellett, és vitatták a román szöveg több állítását. Többek közt a városokra vonatkozót is:
„A magyar kormányok a románoktól követelt területeknek etnikai viszonyait telepitésekkel és a városoknak mesterséges eszközökkel való elmagyarositásával nem változtatták meg a magyarság javára, mert állami közreműködéssel 1867 után e területre összesen 41.300 főnyi magyar lakosság települt le. Hihető-e, hogy e 41.300 főnyi magyarság lényegesen megváltoztathatta volna annak a területnek etnikai viszonyait, amelyeken összesen 6,800.000 ember él?” (Budapesti Hírlap, 1918. november 27. 6–7. o.)
Már ebből a két kis, 1918. őszi szövegrészletből is jól látszik, milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a XX. század elején a városok kérdésének a nemzetépítés kontextusában, mint ahogy az is, hogy minderről milyen különböző álláspontok alakultak ki magyar és román nézőpontból. Pedig az igazi vita még csak ezután következett. Az első világháborút követően ugyanis viszonylag gyors – és főleg látványos – változásokra került sor az erdélyi városok társadalmi viszonyaiban és etnikai összetételében, egyes folyamatok pedig új irányt vettek. Mindez ugyanúgy élénk visszhangot váltott ki a két nemzeti nyilvánosságban, mint a korábbi fejlemények. A XX. század második felében még erőteljesebben érvényesülő urbanizációs folyamatok, amelyek végérvényesen átalakították az erdélyi városokat, illetve ezek értelmezése pedig még jobban eltávolították egymástól a nemzeti nézőpontokat.
Az erdélyi városok nemzetiesítése viszont egy befejezetlen, jelenleg is tartó folyamat, amely napjainkban is számot tart bizonyos érdeklődésre. A múlt és a jelen összefonódását nemrég a trianoni békeszerződés centenáriuma alkalmából is megtapasztalhattuk, amikor a magyar nyilvánosságban gyakran bukkant fel az „elveszített magyar városok” toposza. Ez kétségkívül sok igazságot tartalmaz, ám az 1910-es magyar népszámlálási adatok kritikátlan emlegetése nemcsak a nemzetiségi statisztikák leegyszerűsítő és torzító jellegét hagyja figyelmen kívül, hanem a korábbi, elsősorban a XIX. század második felében lejátszódó folyamatokat is, vagyis a magyarosodás körülményeit (ami nem egy esetben még a későbbi, „trianoni” országterületen is megfigyelhető volt – Pesten és Budán kívül például Pécsett vagy Győrött). Az etnocentrikus magyar történészek és értelmiségiek fókusza így sokszor csak az erdélyi városok 1918/20 utáni változásaira, azaz „erőszakos elrománosításukra” korlátozódik. De a nemzeti szemellenző talán még jobban megfigyelhető a román szakmai és kevésbé szakmai nyilvánosságban, ahol gyakran csak az 1918/20 előtti időszak, vagyis a dualizmus korabeli „erőszakos magyarosítás”, illetve a városok szász és magyar jellegét őrző premodern, feudális korlátozások jelennek meg. Eközben pedig sokan megfeledkeznek Nagy-Románia, majd különösen az 1945 utáni rezsimek hasonló nemzetiesítő törekvéseiről (vagy vitatják, illetve bagatellizálják őket). Azokról a politikusokról és értelmiségiekről nem is beszélve, akik – paradox módon – nem vesznek tudomást az erdélyi városok egykori nem „román jellegéről”, és visszamenőlegesen is múltjuk elrománosítására törekszenek. Szerencsére a tárgyilagos, elfogulatlan hozzáállásra is vannak példák. Azok a szakemberek, akiket nem határoz meg a nemzeti nézőpont, nem kerülik ki a kényesnek tűnő kérdéseket, és adott esetben nem vonakodnak „elismerni” saját államuk asszimiláló törekvéseit sem.
A nemzetileg elfogult szemérmesség azért is tűnik érdekesnek, mert a kortársak korántsem voltak ilyen visszafogottak. És nemcsak szélsőséges politikusok vagy felelőtlen véleményvezérek fogalmaztak markánsan, hanem gyakran a dualista magyar, majd a két világháború közötti román politikai, tudományos és kulturális élet mérvadó szereplői is. Sokan közülük olyan hangnemben és nyíltsággal beszéltek vagy írtak a kérdésről, ami ma már sokkolónak számítana: a népszámlálások eredményeiről valóságos hadijelentéseket lehetett olvasni, szenvedélyes publicisztikák érveltek „a másik” túlsúlyáról vagy térnyeréséről, gyújtó hangú felhívások ösztönöztek cselekvésre „a nemzet” és a „nemzeti érdek” védelmében, vagy diadalittas hangnemben, leplezetlen örömmel számoltak be saját nemzetük előrenyomulásáról.
A diskurzus és a gyakorlat (vagyis a nemzetiségi politika) természetesen nem ugyanaz. Az erős mondatok nem minden esetben voltak megalapozottak, és még ritkábban vezettek tettekhez a későbbiek során. Az erdélyi városokban zajló társadalmi-etnikai folyamatok értelmezése és értékelése már akkor is gyakran inkább egyéni (vagy csoport-) érdekeket és vágyakat fejezett ki, néha pedig meglehetősen távol állt a valóságtól. Ugyanakkor e szövegek bizonyos mértékig mégis tükrözték az adott társadalmi-politikai kontextust – a dualista Magyarország vagy Nagy-Románia korszellemét –, sőt adott esetben alakíthatták is azt, mint ahogy megágyazhattak későbbi tényleges intézkedéseknek és változásoknak is.
A jelen szövegben (és annak hamarosan megjelenő folytatásában) azt próbálom meg bemutatni, hogy bár az erdélyi városokban 1867–1918 és 1919–1940 között végbement változások között számos különbséget lehet kimutatni, a nemzetiesítés diskurzusainak szintjén mégis lényegében ugyanarról beszélhetünk. A nemzetállam-építés logikájából és mechanizmusaiból következő, illetve őket kísérő beszédmódok nagyon hasonló módon – szinte ugyanúgy – legitimálták az 1918 előtti magyarosítást és magyarosodást, mint az azutáni románosítást és románosodást.
Ennek számos oka van: a két korszakban a magyar és a román elitek egyaránt ugyanazokat a nyugat-európai (francia, olasz, német stb.) nemzetállam-építő példákat követték – és egymástól is inspirálódtak –, hasonló volt a társadalmi és nemzetközi kontextus, és nem utolsósorban hasonló eszközök álltak az egyes államok rendelkezésére. Mindez a második világháború alatt és utána változott meg radikálisan, ami jóval mélyrehatóbb átalakulást is eredményezett (a lakosságcsere-tervektől a holokauszton át a szocialista homogenizációig). A szövegrészletek, legyenek bármilyen élesen is megfogalmazva, viszont még egy kevésbé durva korszakba engednek bepillantást, szépen illusztrálva a XIX-XX. századi nemzetépítés egyetemes mintázatait.
(A jelen szöveg a Román–Magyar Történész Vegyesbizottság XXVI., Erdély társadalomtörténetével foglalkozó miskolci találkozóján, 2024. május 15-én megtartott előadás – „A nemzet városai.
Az erdélyi városok nemzetiesítésének diskurzusa a dualista Magyarországon és Nagy-Romániában” – rövidített változata. A cikk második része itt olvasható.)
